Arca eltorzult, szeme tágra nyílt, s még a lélegzetét is visszatartotta. Végül mégsem ájult el. Ezután kimerülten nyúlt el a heverőn. Ennek annyi, teljesen lerobbant – éreztem együtt Hitlerrel, ugyanis egyszer, még űrmigrációm idején, magam is átestem hasonló rohamon. A tünetek mindenesetre azonosak: gyengeségérzés, enyhe hányinger, egyensúlyvesztés, tehát a kezelése sem lehetne más, mint amilyen az enyém volt. Ha jól emlékszem, le kell lógatni fejét az ágyáról, elvégezni pár speciális tornagyakorlatot, és, ha szerencsém van, ott helyben rendbe jön.
– Jobban vagy?
Valamit nyögött, de nem értettem.
– Tessék?
– Lovat, lovat! Királyságomat egy lóért[1].
Lázas. Inkább máskorra halasztom a tárgyalást.
– Nyugodj meg, megkapod, hozzá toronyórát láncostól – mormoltam.
– Köszönöm. Akkor siess, és máris hozd ide, még mielőtt örökre elalszom.
– A lovat?
– Milyen lovat? Természetesen a professzort. Ígéret szép szó, megtartva úgy jó. De ne félj, nem leszek hálátlan. Cserében kérhetsz akármit, egy országot is, ha meggyógyít.
Aha, hát így értette!
– Konkrétabban?
– Majd megbeszéljük, ha meggyógyít.
– Oké: maradjunk a közmondásoknál: ígéret szép szó, megtartva úgy jó, mondod te. Én meg ezt: ami biztos, az biztos, vagy: jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb.
– Akkor túzokot kapsz, bánom is én, csak szerezz már egy dokit, sámánt, akárkit! – hunyta le a szemét Hitler bágyadtan.
– Türelem! Néhány perc, és már gyógyít is, sőt meggyógyít, ha véget vetsz a háborúnak.
– Véget vetek, de csak, ha azonnal idehozol egyet, drága testvérem – ígérte gondolkozás nélkül, vagy meg sem hallotta, illetve én hallottam rosszul, mit mondott?
– A háborúnak.
– A háborúnak – adta meg magát, csak hogy a halálnak ne kelljen megadnia magát, mint 1945 tavaszán, amikor öngyilkos lett a nyomorult.
– Esküszöl is rá, mert ha nem…?
– Ha nem?
– Nincs alku – állítottam válaszút elé kajánul, hadd tapasztalja meg végre Hitler is, milyen érzés mások ultimátumát hallgatni.
– És ha igen?
– Akkor ajánlom magamat.
– De hiszen te nem is vagy professzor – emelte rám tekintetét csüggedten.
– Nem, sőt, semmiféle orvosi diplomám sincs. De neked most ez számít, vagy az, hogy meggyógyítson valaki?
– Inkább az utóbbi, vagy még az sem, ha te kezelsz, úgyhogy láss csak neki nyugodtan! Én, ugye, tudod, mennyire bízom a mágikus képességeidben.
– Hozatnál egy bibliát?
– Tessék! – húzott ki párnája alól egy fekete könyvecskét.
A jelekből ítélve mostanában elég gyakran forgatja a bibliát. Tehát komolyan gondolja, hogy haldoklik, tudniillik ilyenkor jönnek rá általában az emberek, hogy biblia is van a könyvek közt.
– Kérlek, tedd a kezed az Írásra, és mondd utánam: esküszöm az élő Istenre, ha most kigyógyulok a bajomból, életem végéig a szabadság, igazság és béke ügyét fogom szolgálni.
Utánam mondta. Kissé bizonytalanul, alig hallhatóan, de elrebegte az eskü szövegét.
– Nagyszerű! Most pedig tornázzunk! Első gyakorlat: fordulj oldalra, és lógasd le fejedet az ágyadról! – utasítottam, ahogy utasított engem is egykor a professzor.
– Nem, jaj, nem! Attól szédülök a legjobban.
– Sajnos ez ezzel jár. De ne aggódj, túléled.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Lovat! Lovat! Országomat egy lóért! (W. Shakespeare: III. Richárd)
Hozzászólások