A pokrócot árnyékba vitte és újból lefeküdt a strand egyik gyepén, távolabb a medencétől. – Aludni akarok! – mondta önmagának Zalai Károly, aki nemrég töltötte be harmincadik életévét. Nem jött álom a szemére. Gondolatait sem tudta összefogni. Hiába volt minden igyekezete. Aztán kitalált egy jó játékot. Sokan járkáltak körülötte. – Figyeld a női lábakat, de csak térdig szabad! – mondta egyszerűen. – Ki kell találni. Hány éves, csinos vagy nem? Izgalomba hozta Zalai Károlyt ez a játék. Kezével megtámasztotta homlokát úgy, hogy csak egy bizonyos magasságig látott a földtől. – Az első láb! – állapította meg. Figyelte és összegezte a látottakat. – Formás, kicsit lúdtalpgyanús, nem valami szép járású, huszonnégy körüli, csinosnak mondható! Elvette a kezét, illett rá a megállapítása. – Nézzünk még egyet! – buzdult fel a sikeren. Újból felkönyökölt. Üres volt a látómező. Egy görbe szőrös láb haladt keresztül, kitaposott papucsban, maga mellett lóbálva egy nagy kockás táskát. – Nagy hasú öregúr! Elvette kezét és elmosolyodott. A megállapítás pontos volt. – Kérem a következőt! – szólította önmagát, mint egy orvosi rendelőben. Egyszerre öt páros láb mozgott a látómezőben. Egyet kiválasztott. – Nagyon vékony, formátlan is. Sok a tyúkszem! Szereti a csinos kicsi cipőket! Csinosnak akar látszani, tehát harminc év körüli, szépnek nem mondható hölgy! Megnézte. – Eltévesztettem! Hosszú, szőke hajú fiatal lány volt. Arca szép, a teste is formás, csak a lábai voltak ilyen agyongyötörtek. – Gyakorolni kell! – mondta Zalai Károly. Ismét kiválasztott egy lábat. Ez most szembe jött vele. Így nehezebb! Hosszú, formás lábak, szép egyenletes járás. Érezte, ez a lány ügyel minden mozdulatára. Magabiztosan ment. – Közel lehet a harminchoz! Leeresztette a kezét. Egy napszemüveges lány jött vele szembe. Csodálatosan szép alakja volt, így fürdőruhában egyértelműen kitűntek hosszú combjai, szépen domborodó mellei, kecses válla. – Olyan ismerős. Hol láttam én? – tette fel a kérdést önkéntelenül. Zalai Károly elfeledkezett mindenről, nézte a lányt. Gondolkozott. Semmi eredmény. – Pedig láttam valahol! A lány elhaladt mellette. Zalai csak nézett utána. Látta, amint fellép a medence beton szélére, és ott megy tovább. Ismerősnek tűnt, de mégsem az. – Hasonlít valakire! – mondta egy kicsit lemondóan. – De kire? – tette fel az izgató kérdést. Még egyszer a lány után nézett. Már a medence túlsó sarkánál járt. Még mindig a beton szegélyem ment. A végénél leugrott a járdára. – Igen, ez az ugrás! Hollós Klári! Együtt érettségiztünk. Mennyire megváltozott! Izgalom futott végig rajta. – Beszélni kell vele! – biztatta önmagát és felállt. Gyorsan összehajtotta a pokrócot, majd a fűre terítette és a lány után sietett. Szeme elől vesztette. Elkezdett szaladni. Néha beugrott a sekély vízbe, hogy elkerülje az embereket. Nem találta. Lassan, detektív módszerrel nézett végig az embereken, de hiába. A hullámba sem volt. – Bemondatom a megafonba! – döntött Zalai és a kijárat felé indult. Hollós Klári ott állt az ajtónál és egy magas, göndör hajú, izmos, napbarnított testű férfival beszélgetett. Nem akarta zavarni őket. Lemondott a találkozásról. – Pedig jó lett volna pár szót váltani. Mi van a srácokkal? Ő biztosan többet tud. Mikor lesz a tízéves találkozónk? Mindegy már! – legyintett lemondóan. Megindult visszafelé, az árván hagyott pokróchoz. Menet közben leült a kismedence szélére, nézte a gyerekeket. – Nekik a legjobb! Szeretnék még egyszer gyerek lenni! – ábrándozott egy kicsit. A gyerekek vidáman pancsoltak. Zalai Károly hosszú percekig ült a kismedence szélén, gondolatai elkalandoztak, de ezek a gondolatok nem kötődtek semmihez. Később egy kisgyerek labdát dobott feléje, leesett előtte és a felcsapódó víz felriasztotta. Felállt, visszadobta a labdát és megindult az otthagyott cókmókjához.
Már félúton volt, amikor önkéntelenül megfordult. Látta, hogy Hollós Klári egyedül jön a kijárat felől. A göndör hajú férfit Zalai nem látta sehol. – Klári! – szólt Zalai a lányhoz. A lány a hang irányába fordult, ahogy meghallotta nevét. Csodálkozva nézte Zalai Károlyt. – Nem ismersz meg? – kérdezte mosolyogva a fiú. – Nem! – volt a határozott válasz. Talán egy kicsit úgy tűnt, mintha zaklatásnak venné Zalai kérdését. – Zalai Károly, negyedik cé osztály! – vágta ki határozottan. – Te vagy az? Nem ismertelek meg, ne haragudj! Egy kis szünetet tartott. – Komolyan nem ismertelek meg. Nyugodtan elmehettél volna mellettem. – El is mentél!- mondta mosolyogva Zalai és nézte a lány fürdőruhás, szédítő alakját. Nem tudta szemét levenni róla. – Ma? – kérdezte Klári és érződött, hogy zavarja a fiú merész tekintete. – Igen. De én sem ismertelek meg először. – Miért? – csodálkozott a lány. – Még kérded? Ez a napszemüveg megzavart. Meg alaposan megváltoztál – szögezte le Zalai és ismét végig nézett a lány formás alakján. – Pedig elégszer láttál négy éven keresztül – tette hozzá Klári egyszerű természetességgel. – Tudod, miről ismertelek meg? – …? – a lány szótlanul, tágra nyílt szemmel nézett Zalaira. – Leugrottál a medence széléről. Erről az ugrásról! – mondta Zalai. – Emlékszel, volt egy lyukasóránk és azzal szórakoztunk, ki tud átugrani egy árkot. Mennyit nevettünk rajtad. – Emlékszem. Azt mondtátok, olyan rosszul ugrom, mint egy kiöregedett olimpiai bajnok. – Régen volt az, legalább tíz-tizenkét éve – nyugtázta Zalai Károly, és merész tekintettel legeltette szemét a lány alakján. – Szalad az idő! Öregszünk! – mondta Klári, mintha már túl lenne a középkoron. – Te nem! Szép vagy és fiatal! – Zalai széttárta a karját, mintha azt mondaná, vagy kérdezné inkább, hogy beszélhet így egy ilyen csodálatosan szép alakú, formás lány, aki divatlapba kívánkozik? Aztán szerényen megkérdezte: – Mikor végeztél? – Tavaly! – mondta egyszerűen. – És most? Hol vagy? Mit csinálsz? – érdeklődött Zalai. – Keszthelyen vagyok, gyakorló orvos. – Hol végeztél? – tette fel a rutinkérdést. – Pécsett. Általános Orvostudományi Karon.
Zalai Károly tovább faggatózott: – Férjhez mentél? – Nem! Még nem! – szerénykedett Klári. – Pedig neked volt az egyetlen komoly udvarlód akkor! – erősítette meg Zalai a régi tényeket. – Diákszerelem! – legyintett a lány lemondólag. – Úgy érzed? – Biztos vagyok benne! Nem állta ki a próbát. – Péter! Így hívták őt. Már szintén végzett, ugye? – Igen. Ő Pesten járt. Állatorvos lett belőle – összegezte. – És mi lett veletek? A szerelemmel? – kíváncsiskodott Zalai és megfogta a lány karját, hogy egy kicsit arrébb húzza az útból. Ugyan nem kellett volna, de jó volt megérinteni ezt a szép lányt. Érezte, a vére megmozdul egész testében, olyan volt mintha áram ütötte volna meg. Egy pillanatra jó érzéssel megremegett. – Vagy rossz, ha ilyet kérdezek? – próbált kicsit mentegetőzni. – Nyugodtan! Nem jelent már semmit! – válaszolt Klári. – Szakítottatok? – Nem lehet szakításnak nevezni. Nem is beszélünk mi róla, csak úgy egyszerűen megszűnt minden! – ezt a lány szinte tényszerűen közölte. Érzelmi hullám nem követte. Egy kis szünet következett, majd Zalai leszögezte:
– Nagy szerelem volt!
– Igen! Szép is volt, de csak diákszerelemnek. Ebben a minőségben őrzöm magamnak – húzta össze a száját és ajkát egy kicsit lebiggyesztette. – Az emlékek… – sóhajtott Zalai, olyan érzéssel, akinek szintén lehetett egy ilyen élménye valamikor. – Azóta nem is láttad? – kérdezte aztán. – Párszor! – mondta Klári és a kezében fogott szatyrot megigazította. – Ő is arra dolgozik? – Igen! – Keszthelyen? – Nem, valami közeli faluban. – És mi van vele? – érdeklődött élénken Zalai, mintha ebből egy különleges történet alakulna ki. – Megváltozott! – szögezte le egyszerű határozottsággal Klári. – Hogyan? Rendes fickó volt – Zalai nem értette ezt a változást. – Fejébe szállt a dicsőség. Nem érdekli más, csak a pénz. Kapott lakást, vett kocsit. A bőre alatt is pénz van, szokták mondani! – tette még hozzá. – Szóval ilyen lett? – merengett el a hallottakon Zalai Károly és az jutott hirtelen az eszébe, milyen jó lehet ennek a Péternek. Mindennap más nő, nincs unalom, talán cserélne is vele, vagy ki tudja? – Igen. Alig akart megismerni, pedig többször láttam. Bejár a városba. Egyszer sikerült vele találkoznom. Nem mintha szükségem lett volna rá, vagy más, de szerettem volna beszélgetni vele. Nem sok időt szakított rám. Sietett! Egy csinos nő várta a kocsiban. Mindig más nőkkel láttam! – összegezte Klári a Péterről illeni tudó dolgokat. Ahogy beszélt, kissé zaklatottabb lett. Zalai megérezte, hogy az a bizonyos diákszerelem nem volt közömbös, és parazsai még most is perzselnek.
A beszélgetés itt megszakadt. Zalai gondolkodott, Klári is szótlan lett. Percekig tartott ez a csend, melyet csak a fürdőzök lármája tarkított. Zalai érezte, kérdezni kell, folytatni a beszélgetést, mert akkor olyan sutává válik ez a helyzet. – A többiekről mit tudsz? – tette fel a kérdést, hogy folytassa a beszélgetést. – Nem sokat. Cseh Andrist nem vették fel az orvosira. Elment műtősnek egy kórházba. Ott dolgozott pár évig és most hallottam, hogy sikerült bejutnia! – mondta Klári. – Pedig apja, anyja is orvos volt! – szögezte le határozottan Zalai. – Számára úgy látszik itt volt meghúzva az árok, melyet át kellett ugrania. Elsőre nem sikerült, csak egy ilyen kitérővel – filozofált egy múltbeli példával Klári, majd folytatta: – És most jól kapaszkodj meg! – Miért? – furcsállotta Zalai. – Emlékszel a Kovács Annára? – Arra a nagyon csúnya lányra? – Igen! – Mi van vele? – tette fel a kérdést Zalai és hirtelen nyugtalan lett. – Másodéves orvostanhallgató Pécsett! – tényként szögezte le Klári. – Elájulok! Pedig csak úgy csúszott át az érettségin – hitetlenkedett Zalai és a csodálkozás egyértelműen kiíródott az arcára. – Akarat kérdése! Kitartás! Szorgalmas tanulás! – összegezte rövid meghatározásokkal Klári, mintha azt mondta volna: – Sosincs elveszve semmi!
Zalai Károly hallgatott. Erre a mondásra minden olyan tisztán és gyorsan kapcsolt a fejében, mintegy mobil telefon központja. A kis memóriakártyák tisztán továbbítottak mindent. Elgondolkodott: – Akarat kérdése! Kitartás! Vagy elhatározás? A kis Kovács Anna később kapcsolt rá! Neki sikerült! Én is megpróbáltam. Nem sikerült! – emlékezett vissza az elmúlt évekre. – Igaz leálltam! Mostanában nem erőltetem meg magam! – korholta önmagát, félve, titkon, szótlanul. Aztán folytatta a megkezdett gondolatokat. – Ők mégis előbbre jutottak! Tényleg akarat kérdése. Kell tenni valamit! Igenis kell! – erősítette a gondolatot. A lányra nézett és ekkor rögződött benne ténylegesen, milyen szép és csinos ez a teremtés. Valami kitűnő, jó fickót érdemelne, persze nem olyat, mint én. Nekem csak a fogom fáj most is rá, de sohasem lenne az enyém! – zárta a sort, amikor Klári feléje fordult és megkérdezte: – És veled? – Velem? Nincs semmi különös. Élek és dolgozom! – mondta egyszerűen. – Fizikait? – Így is lehet mondani! Műszaki rajzoló vagyok! Ma az érettségi mire elegendő? Semmire! – legyintett. –Valami mást nem próbáltál meg? – kérdezte Klári. – Felesleges! – mondta Zalai Károly és szégyellte önmaga előtt is, hogy kihalt belőle a törekvés. Klári csodálkozva állt a kismedence szélénél. Ingatta fejét, mert korábban nem ezt a Zalai Károlyt ismerte meg. Ő úgy emlékszik, tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Ezt a dinamikát irigyelték is többen tőle. – Úgy érzed, jó így? – kérdezett egyszerűen. – Nem tudom – mondta bizonytalanul Zalai. – Egyelőre igen! Kényelmes! Nem megerőltető! – tette még hozzá, de nem hitt ebben egy percig sem. Nem akart magyarázkodni, minek is? Klári érezte, itt már nem lehet folytatni ezt a beszélgetést. Évek múlva ébredünk rá, ennyi volt a régi kapcsolat, amely mára fényét vesztette.
– Ne haragudj, megyek! – mondta a lány. – Jön értem a vőlegényem! – és a kijárat felé mutatott.
Ott feltűnt egy harmincöt év körüli, alacsony, köpcös, barna hajú férfi, aki apró kezével integetett a lány felé, hogy jöjjön. Egy nagy színes csíkos szatyor volt a kezében, melyből a piacon vásárolt zöldségek zöldjei lógtak ki. Klári elköszönt és az apró emberhez sietett. Megölelte, a férfi átfogta ennek a nagyon szép és csinos lánynak a derekát és kiléptek az utcára. Zalai még látta, amint beszálltak egy öreg, szürke Mercédeszbe és a kocsi, pipáló kipufogógázzal, elfordult a sarkon.
Hozzászólások