Érdekes, milyen nyuszit csinálhat még a legbátrabbakból is olykor a betegség. Ám nemcsak ő, én is begyulladtam, amikor páciensem szemgolyói szinte kifordultak a gödrükből. Ezenkívül azonban semmi baja nem esett, sőt: nem is szédült többé, rendbejött. Még elvégeztettem vele néhány gyakorlatot, majd szerényen közöltem, Istennek hála, túl van minden veszélyen. Átmenetileg – tehettem volna hozzá, de minek vegyem el a jókedvét. A fő, hogy most van jól, és amit akartam, elértem, még ha vitatható módon is, mert hogy merek én gyógyítani, amikor annyit értek az orvostudományhoz, mint hajdú a harangöntéshez. Viszont az ötlet bevált, és ha ezzel békét szereztem az É–2-n, már akkor is elértem valamit.
– Istenem, ez nem lehet igaz – lelkendezett Hitler fel-alá sétálva. – Hívd be, kérlek, Von Mansteint!
– Von Manstein! – kiáltottam ki hangosan. – A Vezérhez!
– Heil Hitler! – tisztelgett a nagy orrú, gyér hajú tábornagy.
– Hívd össze rögtön a vezérkart! Tudni akarom, mi a helyzet a harcmezőn.
– Parancsodra! Megkérdezhetem, hogy érzed magadat? Nem kellene ágyban maradnod még esetleg?
– Hé, mi vagy te? Dada, orvos vagy katona?
– Bocsánat, csak kérdeztem.
– Egy katona nem kérdez. Egy katona engedelmeskedik. És én azt parancsoltam, hívd össze a vezérkart. Egyébként jól vagyok – düllesztette ki mellét a diktátor, szeme ragyogott, és csak úgy égett a tettvágytól.
Pedig már Hitler sem volt az a fiatalember, akit megismertem a bunkerben. Egy idő óta őt is ugyanúgy lekaszálta lábáról a kór, öregség, mint mindenki mást az É–2-n. Az okát ismertem, Szergej is többször célzott rá, csupán azt nem kotyogta még el senki sem, miért pont most és az egész bolygón egyszerre következett be ez a példátlan fordulat. De terjedt itt más nézet is, és bizony azok voltak többségben, miszerint bűneink miatt büntet minket az Úristen.
Von Manstein zavartan pislogott a pizsamában hadonászó vezérre.
– Mi az, mit bámulsz? Nem láttál még pizsamában katonát?
– Entschuldigung![1]
– Lelépni! Egy óra múlva mindenki ott legyen a tanácsteremben!
– Igenis!
– Már megbocsáss, de mit érdekel téged a harcmező helyzete? – puhatolóztam óvatosan, miután magunkra maradtunk. – Nem a békéről kellene nekünk most tárgyalnunk?
– Békéről egy csodafegyverrel a kezemben? Bolondnak nézel, űrvándor?
– Tehát így állunk – taglózott le Hitler kategorikus válasza, melyből nem volt nehéz kitalálni, ki kit néz bolondnak. – Hát ennyit ér nálad egy fogadalom? Te nem félsz Istentől, utóvégre mégiscsak a bibliára esküdtél?
– Isten messze van, itt hagyott bennünket, I. Ali viszont közel van, és amíg ilyen kakas kukorékol a kertünkben, ez a bolygó sosem viszi semmire. Csak imádkozik, toporog ahelyett, hogy átugrana más bolygókra is időnként. Elég nagy ez a galaxis, és számtalan csoda várna még az emberre, amiről azonban pár holdkoros pap miatt folyamatosan lecsúszunk.
– Le, és ezen, bevallom, szívesen változtatnék magam is. Csak az nem mindegy, milyen minőségben: mint barát, turista vagy hódító hadvezérként, nemdebár?
– Attól függ. Lehet hódítóként is, ha Isten, és a civilizáció nevében cselekszünk. Ez csak nem bűn, Herr Antal? Gondolj a keresztes lovagokra, vagy ott vannak a rómaiak! Nem tagadom, hogy hellyel-közzel eldördült egy két lövés is, de hány út, építmény, tudományos és művészi alkotás köszönheti létét Augustusnak, Tiberiusnak, Cézárnak? Az esküt illetően pedig tudhatnád, hogy egy kikényszerített eskü semmire sem kötelez. Még akkor sem, ha a bibliára esküszünk.
– Kikényszerítettem volna?
– Na, hallod! Vajon ki szorított sarokba azzal, hogy csak úgy gyógykezelsz, ha véget vetek a háborúnak? Hát tehettem egyebet cserében a gyógyulásért, életért? Vagy te másként tettél volna, Herr Antal? De spongyát rá, és hogy lásd, ki vagyok, ezennel kinevezlek személyi orvosomnak – kotorta elő megszokott egyenruháját, amit sohasem cserélt civilre, azt meg egyenesen kizárta, hogy feleségén kívül bárki pizsamában láthassa. – Volnál szíves megfordulni?
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Bocsánat! (ném.)
Hozzászólások