Papp Dóra egyike a kedvenc íróimnak, olyan személy, akit emberileg és szerzőként is nagyra tartok, becsülök. Nemrég jelent meg a Bolyongó című regénye, ennek kapcsán készítettem interjút vele.
Kovács Alexa: Ez már a hatodik regényed, ha jól számolom. Mit gondolsz miben fejlődtél az első és a mostani könyved között?
Papp Dóra: Szerintem mindenben, és ez nem önfényezés – szép is lenne, ha az első és a hatodik ugyanolyan színvonalúra sikeredett volna. Volt mit fejlődni, és ezt rengeteg olvasás és rengeteg írás árán tudom elérni. Mindig van mit tanulni, mindig van min finomítani, csiszolni. Az arányérzékem másmilyen, mint korábban. Mást tartok fontosnak egy írásban, a szókincsem is bővült. Emellett igyekszem megfogadni Neil Gaiman tanácsait, aki fiatal íróként úgy írt, mintha neki kellene fizetnie minden egyes leírt szó után. Szükségtelen a felesleges sallang
K. A.: Ennyi könyv után nincs nagy elvárás benned önmagad iránt? Azt illetően, hogy hozz egy színvonalat például.
P. D.: Dehogynem. Maximalista vagyok, kíméletlen önmagammal. De azért próbálok elnéző is lenni – még nekem is belefér hibázni. Gyakran mérges vagyok magamra, ha egy karakter vagy egy jelenet nem úgy sikerül elsőre vagy másodikra, ahogy szeretném, és akkor megrázom magam, hogy: „Hol van az törvénybe írva, hogy elsőre tökéletesnek kell lennie? Lazíts már, írd át, kezdd újra!”
K. A.: Változott valami a könyvben a kézirathoz képest? Ki kellett húzni vagy hozzá kellett írni inkább?
P. D.: Persze, a szerkesztés a finomhangolásról szól. Több szem többet lát, és objektíven képes szemlélni azt, amiben én benne éltem hosszú hónapokon át. Viszont annak örültem, hogy kevesebbet kellett dolgozni rajta, mint a Tükörlelkeken. Ezt jó jelnek veszem.
K. A.: Nagyon tetszik a borító. Te mit gondolsz? Elégedett vagy, vagy mást képzeltél el hozzá?
P. D.: Miközben írtam, felgyülemlett egy csomó motívum számomra, amit el tudtam volna képzelni a borítón, hogy megadja a történet hangulatát. Ezt a listát küldtem el a borítótervezőnek, Szabó Vincének, aki túlteljesítette a feladatot – nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörűséget kreál. Sokszor gyönyörködöm benne. Még most is elég nehéz elhinni, hogy a történetem ilyen szép külsőt kapott.
K. A.: Ezúttal férfi szemszögből íródott. Mennyire volt nehéz ebben a narrációban írni? A későbbiekben is számíthatunk tőled férfi szemszögű könyvekre, vagy inkább maradsz a női szemszögnél?
P. D.: Elképesztően élveztem, erre csak ezt lehet mondani. Végre teljesen másvalaki fejével gondolkodhattam – nem elég, hogy Szepes Norbi fiú, emellett elég furcsa személyiség. Mintha hagyta volna magát felfedezni, miközben írtam őt. Sokszor volt olyan élményem írás közben, hogy hirtelen megálltam, és egyszerre világossá vált, hogy Norbi mit fog mondani vagy tenni – ami másnak talán pont logikátlan lépés, de Norbinál működik, mert ő olyan, amilyen. Szerintem igen, visszatérek még a férfi szemszöghöz később. Túl élvezetes.
K. A.: Fontos szerepe van a germán mondakörnek, szimbólumoknak. Sok kutatómunkát igényelt?
P. D.: Igen. De nem bántam, ez az egyik legjobb része az írásnak. Mindenütt szakkönyvek, mitológia, történelem, átláthatatlan fecnik és vázlatok. Kezdtem úgy érezni magam, mint Sherlock, akinek a fala tele van tűzdelve papírokkal és fotókkal, amiket fonalakkal köt össze. Csak nálam nem az volt a kérdés, hogy ki a gyilkos, hanem hogy kicsoda valójában Szepes Norbi.
K. A.: Sokat megtudhatunk a történelemről is, hiszen Norbi brillírozik benne. Te magad szeretted ezt a tantárgyat a gimnáziumban?
P. D.: Nagyon. Az egyetemen is. Úgy érzem, manapság még jobban szeretem, mint a suliban. Van, amit még csak mostanában értettem meg, van, amihez tényleg fel kell nőni – hogy érezd és értsd a dolgok súlyát.
K. A.: Fontos része a könyvnek a magyar kártya. Van esetleg valami kellemes emléked, ami ehhez kötődik és megosztanád az olvasókkal?
P. D.: A nagymamámmal sokat játszottunk vele kiskoromban. Még kártyatrükköket is mutatott nekem. A régi balatoni nyaralások is eszembe jutnak, amikor makaózással ütöttük agyon az időt. Családilag mindig szerettünk kártyázni, ha más kikapcsolódás nem jutott eszünkbe egy lusta délutánon, egy pakli francia vagy magyar kártya mindig kéznél volt, és van is.
K. A.: És ha már emlékek; a 12. c osztályt szupernek tartom, de a tanárok is jó fejek. Ezeket a saját gimnáziumi élményeidre építetted?
P. D.: Részben. Mi csibész osztály voltunk, de úgy gondolom, szerettek minket a tanárok. Voltak nagy dumások. Mindig lehetett egy jót röhögni, a kínosabb és nehezebb órákon is.
K. A.: A jövőt illetően mit tervezel? Lesz folytatása a Bolyongónak, vagy teljesen más történeten dolgozol/fogsz dolgozni a jövőben?
P. D.: Ez a „nem árulhatom el” kategória. Annyi biztos, hogy fogok még egyrészes, különálló regényeket írni, mert a Bolyongó az első ilyenem, és úgy érzem, menne még, hozzá tudnék szokni ahhoz, hogy nem sorozatban gondolkodom. De aki figyelmesen olvas, jól tudja, hogy a Tükörlelkek és a Bolyongó valamilyen módon összekapcsolható, mintha a Tükörlelkek folytatása lenne, mégis teljesen más. Lehet, hogy maradok ezen a vonalon, lehet, hogy nem. A jövő zenéje.
Hozzászólások