Szűzanyám, szégyenlős a Dolfika! Ezt sem vártam volna Hitlertől, nem beszélve a felajánlott orvosi státusról. Én orvos? Mi lesz ebből, ha rájönnek, hogy annyit értek a gyógyászathoz, mint hajdú a harangöntéshez?

– Hálásan köszönöm. Méltányolom az ajánlatot, de mint említettem: sem diplomám, sem elegendő tudásom nincs ahhoz, hogy betöltsek ilyen magas tisztséget.

– Dehogy nincs, hiszen nélküled tán még most is ájultan feküdnék az ágyamon. És ez a lényeg, akár orvosi, akár egyéb praktikákat vetettél be. Tulajdonképp ez sem fontos, azért már csak megkérdem: orvosnak, természetgyógyásznak vagy gyógyító erővel rendelkező embernek tartod magadat?

– Megfordulhatok?

– Megfordulhatsz.

– Csak embernek, aki felismerte, mekkora ereje van a szeretetnek, tudásnak, de csak akkor, ha mindenki részesülhet belőle. Olyan ez, mint az étel, víz stb. Hiába dúskál benne egy-két nagykutya, attól a kiskutyák még étlen-szomjan pusztulnak – ismertettem hitvallásomat szerényen, de olyan bensőséges hittel, hogy még Hitler is elismerően bólintott.

– Bölcs szavak. Most majdnem úgy beszéltél, ahogy én szoktam beszélni. Remélem, engem azért nem sorolsz a nagykutyák közé, űrmigráns?

– És ha igen, olyan szégyen ez? Canis maior, Sirius, aki az igazság mérlegét tartja a kezében. Én, mélyen tisztelt Führerem inkább örülnék, ha valaki Nagykutyának tartana – játszadoztam a szavakkal.

– Hát igen, ilyen értelemben tényleg nem szégyen, mint ahogy személyi orvosnak lenni sem az, de ha téged nem inspirál, legyél akkor a… – fricskázott le válláról egy láthatatlan porszemet – személyi titkárom. Erich von Manstein helyett, akit seregem marsalljává jelöltem. Felté­telezem, számodra ez is ér annyit, mint egy professzori kinevezés.

Csakhogy ezt is megértem: Nagy Sándor utódja személyi titkárává fogadott.

– Lekötelezel. Ekkora tisztességet el sem mertem volna képzelni, de mi a helyzet az alelnöki státussal?

– A… azzal? Még nem mondtam? Miután száműztek, nem számíthattunk többé rád, ezért sajnos le kellett váltanunk.

Semmi vész, sőt: még örültem is annak, hogy személyi titkárként sokkal kevesebb felelősséggel tartozom a pártomnak, mely köszönő viszonyban sincs már azzal a szervezettel, amit én alapítottam valamikor, másrészt rendelkezem annyi befolyással, hogy hassak valamiképp Hitlerre.

– Nekem megfelel. De ha már tényleg személyi titkárodnak tekintesz, súgd meg, kérlek, ha nem titok, mi igaz a Wunderwafferól[1] keringő hírekből!

– Minden. Olyan sugárfegyver, mely egyetlen gombnyo­másra, ismétlem: egyetlen gombnyomásra 300 ezer km²-es körzetben, és ez, ugye, nem kis terület, valamennyi embert hamuvá változtat.

Döbbenetes. De vajon igaz-e, vagy velem is blöfföl, amint azt már másokkal is megtette.

– Látom, megint sikerült néhány zsenit verbuválnod magadnak. Azért, ha nem haragszol, volna egy észrevételem.

– Majd később, titkár úr. Most hív a kötelesség.

– Leszámítva azt, hogy ez a fegyver valóban létezik…

– Mi, te kételkedsz a szavamban? – vörösödött el a nagy visszatérésről álmodó hadvezér.

(Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Csodafegyverről. (ném.)

Megosztás

Tweet