A nagy előszobai ruhás szekrényben túr, keres, kutat, felforgat mindent. Abban a szekrényben, amiben soha nincs rend, pedig ő mindig elhatározza, hogy külön sorokba rakja a ruháit, télit, nyárit, szépen összehajtogatva. Meg is teszi, de aztán valamiképpen mégis összecsúsznak, keverednek egymással a ruhák, és a fáradságos szekrényrámolás után néhány héttel már pont ugyanolyan káosz uralkodik a szekrényében, mint azelőtt volt. Mások precízen összehajtogatott ruháira, szekrényeire gondol, majd sóhajt egyet, és belátja, hogy részéről ez a vállalkozás reménytelen.
Csüggedten áll hát most is a szekrény előtt, és eszébe jut az a hajdani délután, amikor a lánykollégium alagsorában a szekrények sora előtt állt Margó néni, a legádázabb nevelő, és egymás után rángatta ki a szekrényeik tartalmát a padlóra. Közben vörösre gyúlt arccal kiabált, hogy addig fel nem mennek, amíg a disznóólat el nem takarítják onnan! A megszeppent kislányok, akik életükben először voltak távol a szülői háztól, sírva vagy dacosan, kire hogy hatott a dorgálás, de elkezdték a hideg alagsorban a szekrényeik rendezését.
Róza egy életre meggyűlölte a szekrények rendjét, szíve szerint egy méterről hajigált volna be mindent, ahogy esik, úgy puffan alapon, de már zsenge ifjú korában belátta, hogy ez nem oldható meg. A szekrények azonban, mintha megérezték volna az ő ellenállását, mindenütt ezzel a problémával szembesítették őt.
Tovább túr a szekrényben, egy régi szoknyát keres, ami évek óta nem volt már jó rá, de most, hogy tíz kilót fogyott, talán újra tudja viselni majd. Közben ráébred, hogy azért sem talál soha semmit, mert nem képes megszabadulni régi ruháitól még akkor sem, ha azokat nem viseli, ezért aztán a kacathegyek egyre csak nőnek.
Mindegyikről eszébe jut valami, hogy mikor volt rajta, jó és rossz emlékek, élmények kötődnek hozzájuk. Úgy érzi, ha kidobná, a tárggyal együtt az emlék is megszűnne létezni. Így aztán visszakerül minden a polcra, a „Sződd a selymet elvtárs” feliratú, mára szétfoszlott selyemkendő az ötvenes évek elejéről, az utolsó pulóver, amit rég halott édesanyja kötött neki, és amit soha nem viselt, mert szúr az anyaga, a parányi kötött kabátka, amiben újszülött fiát a kórházból hazahozta, majd’ 39 évvel ezelőtt, és minden más, az ő féltett rekvizitumai, életének emlékei.
A szürke szoknya, amelyet most keres, egyre reménytelenebbül és dühödtebben, kihajigálva mindent a padlóra, mint egykor Margó néni, akire valószínűleg nem emlékezne, ha nem lettek volna ezek a szekrényes terror-akciói, szóval a szürke szoknya csak nem kerül meg.
Pedig azt akkor viselte, amikor egy régi nyáron a kedvese hívására átutazott a fél városon, szinte szállt, ha a rá váró örömre gondolt, várakozással és szerelemmel telve ült a metrón.
A Lehel térre igyekezett, a Honolulu kávéházba, amit időközben már rég lebontottak, mert kellett a zsebkendőnyi hely egy irodaháznak, vagy banknak. Akkor írta élete egyik legszebb novelláját az asszonyról és a galambokról. Annak a napnak minden pillanatát megőrizte emlékeiben, és a szürke szoknya, amit Julcsitól kapott, aznapi boldogságának emlékezetét is magában hordozta. Ezért nem mondott le róla, és már a fél szekrény romjai fölött állt, amikor végre, a legfelső polcon, egy sor könyv mögött, megérezte a lágy tapintású anyagot.
Először a keze ismerte fel, aztán előhúzta, és felsóhajtott. Lemászott a székről, amin létra helyett állt, és felpróbálta a szoknyát. Kicsi híja van – állapította meg, miközben sikertelenül próbálta begombolni a derekán a gombot. Összehajtotta, és visszatette a legfelső polcra, a könyvek mögé.
Akkor találta meg a fekete miniszoknyát, a hajdani ünneplőt, amelynek a mérete annyira megdöbbentette, hogy nem akarta elhinni, valóban az övé volt. Leülve a ruhakupac kellős közepén, mivel kivételesen senki sem mozog a lakásban, a kutyák is elhevernek, nyugodtan szemlélődhet, mint egy hadvezér a csatatéren.
A fekete mini története ma már kész történelem.
Annyi idős volt, mint a fia most, és önkormányzati képviselő. Az első szabad választáson került be a testületbe, és a frakció tagjainak ábécé sorrendje szerint, két idős képviselőtársa között foglalt helyet az ülésteremben. A parányi fekete szoknya volt az egyetlen ünneplője, amit a testületi üléseken viselt, azokon a csütörtöki napokon, amikor a reggel elkezdődött megbeszélések olykor késő délutánig tartottak.
A szoknya felcsúszott az ő hosszú, harisnyás combjain, egy idő után megpróbálta lejjebb huzigálni, nem túl sok sikerrel. Mennyit nevetett rajta Károly bácsi, meg Pista, a két oldalán ülve, mondták is neki, hogy legalább ennyi örömük legyen, az ő látványa, pironkodó szoknyahuzigálása! Akkor, jól emlékszik rá, azt mondta nekik, ha betölti a negyvenedik évét, leteszi a minit, és tisztességes hosszúságú szoknyát fog viselni. Valamiképpen mérföldkőnek érezte a negyvenedik évét. A két öreg bánatosan sóhajtozott a hír hallatán!
Már mindketten az égi önkormányzatban érvelnek és szavaznak, Róza rég nem gondolt rájuk. Csak a szoknya látványa keltette életre benne az emléket.
De akkor még 1993 tavaszán jártak, szinte nyárias volt az idő. Egy este, a hosszúra nyúlt testületi ülés után, az asszony egyedül ballagott hazafelé, a lakótelepen át. Jólesett a gyaloglás, a friss levegő, és a csendes utcák látványa. Máskor általában hazavitték őt kocsival, vagy elkísérte valaki, de aznap épp senki sem akadt, aki arrafelé lakott volna. Az ominózus fekete miniszoknya volt rajta, amit még egy évig szándékozott viselni. A lábas házak egyikének takarásából lépett eléje váratlanul a három fiatalember. Rajtuk kívül senki sem járt az utcán. Róza tudta, esélye sincs elmenekülni.
Közben a fiúk, mert már azt is látta, hogy valójában tizenévesek mind, fiatal kölykök, egészen közel értek hozzá és körbevették őt. Az utcai lámpa fénykörében álltak, az asszony felismerte egyiküket: az anyja segélyezett volt, családgondozóként járt már náluk, környezettanulmányt is készített a családnál. A sors fintora volt, hogy épp Róza hagyta jóvá nemrég segélykérelmüket. A fiú apja börtönben volt garázdaságért és betöréses lopásért, visszaesőként, a négy kiskorú gyerek anyjának anyagi gondjai voltak.
Cikáztak a fejében a gondolatok, nem akarta kimutatni a félelmét, pedig nagyon félt. Tudta, akárcsak a veszett kutyákat, a fiúkat is feltüzelné az ő kimutatott félelme. Nyugalmat erőltetett magára, és kivárt.
A legidősebb, aki a tekintélyt képviselhette köztük, megszólította őt: – Na mi van, berezeltél? Milyen színű bugyi van rajtad? Szívesen megvizsgáljuk!
Róza saját maga számára is meglepetésként, higgadt, nyugodt hangon válaszolt: – Fehér. De nem ajánlom, hogy megvizsgáljátok, mert hatósági személy vagyok. Ha csak egy ujjal is hozzám nyúltok, ott találjátok magatokat, ahol apád van most! – Pityuhoz, a hangadóhoz beszélt.
Soha nem kérkedett, nem élt vissza azzal, hogy képviselő, szolgálatnak tartotta inkább a munkáját, de akkor és ott ez a mentő ötlete támadt. Mást nem tehetett, védőpajzsként használta a fiúk ellen.
De a srác nem könnyen adta fel: – Mér, ki maga? Kérdezte és fenyegetően előbbre lépett, még közelebb.
Róza bemutatkozott, elővette képviselői igazolványát és megmutatta nekik. Legnagyobb megdöbbenésére a fiatalemberek kitértek előle, utat engedtek neki. Pár méterre volt csupán a lépcsőház biztonsága, a menedék, és a lakás, ahol akkoriban a fiával laktak.
Még évek múltán is felismerte a fiúkat, akik közben felnőttek, gyerekeik születtek, tudta, hogy Pityu az apja nyomán megjárta a börtönt, tudta a nevüket, de magában csak úgy nevezte őket: a bugyivizsgálók. Évtizedek múltán is eszébe jut néha a történet, amikor azon az útszakaszon megy hazafelé a buszmegállótól.
A történtek után egy évvel Róza betöltötte a negyvenedik évét. Ígéretéhez híven letette a kis fekete minit, ami aztán 24 éven át a szekrény mélyén várta, hogy Róza megtalálja, a kezébe fogja, és megírja a bugyivizsgáló srácok történetét.
Hozzászólások