„ Ki rettegést kelt másokban,
maga is örök rettegésben él”
Claudius Claudiánus

Elfogynak az égig érő, ősi fák,
cserjéken meg félelemként ül a köd.
Gyík-reményt takar a kő, a test kivár,
sok fürge lábat fóbia odaköt.

Hellász boldog, a tér gondolat-sivár,
felejt minden gondot, elvisel nyűgöt.
Csehókban búsong a sok vén borcsiszár,
legyint, és fanyar mosolyba fojt dühöt.

Szól a bölcs: – A sors keserű vadalma,
a félelemnek addig van hatalma,
míg legszebb álmaidat másra hagyod.

Lélekre rozsdásodnak a hajnalok,
s a kelő nap fénye is ravasz kopó,
ahol csak vak kétely a kapaszkodó.

Megosztás

Tweet