Szívemben jeltelen sírok,
mindegyiken kereszt,
olykor-olykor átsebzik
meg-megremegő szívemet.
Csillagtalan már minden éj,
és halk, mint koporsót
kísérő rogyadozó léptek,
homlokomon elpihen
halott kezek hűvös érintése.
Egyszer majd földre hullok
én is, de nem lesz sír, sem
kereszt, és talán szív sem
marad, amelyik megtart és
beereszt.
Hozzászólások