Emlék Ca Csung-Csi költőnek, aki ezer uncia aranyért – azaz minden vagyonáért – vásárolt meg egyetlen éjszakát Li Si kéjnőtől a kilencedik században
Üres, magányos ágyba rettenek fel
hideg van és fúj-fúj a téli szél
A függönyöm dagad, akár a tenger
jaj, légy te tenger és hozzá vigyél
(Liang Jüan császár)
A deresedő téli ködben a földig érő fekete selyemköpenyét lengette a rideg szél. Lefátyolozott kalapja elfedte az arcát, rejtve maradt az a havat váró károgó varjak elől. A temetés utáni harmadik napon sétált ki a temetőbe, állt a keménnyé fagyott sírhant előtt és kereste magában a lelkiismerete hangját. A csendben hallotta a koporsóból felszálló üzenetet, a kétségbeesés éles zaját, mely lebénította és maradásra ösztönözte. A sírra csak néhány koszorút tettek. A szomszédos sírokhoz képest szerényen búcsúztatták el a költőt. A fagyos idő miatt a kék virágok olyanok voltak, mint a jégbezárt zafírok. Leszakított egy nagyobbat, majd a zsebkendője redői közé csúsztatta.
Lassan indult el a temető kijáratához, ahol várta a hintó és vitte a palotájába. A várost elhagyva, az erdőn túl élt. A kúria téglavörös bástyái és kupolái nemcsak Párizsban voltak ismertek, a legtávolabbi vendége Kínából érkezett, hogy megtudja, miről álmodik a palota úrnője és mit kell tennie a kegyért, hogy megérinthesse.
Sietve lépdelt fel az emeletre és zárta magára az ajtaját. Ma már nem fogad senkit, sebtében levelet írt, és a királyi udvarba szalasztotta vele a szolgáját. Ledobálta magáról a ruháit, és meztelenül bedőlt az ágyába. Hagyta, hogy a hűvös selyem átölelje és nyugalomra leljen. Ő volt Európa legismertebb kurtizánja. A testéről a szobrászok Afroditét mintázták, de azt is tudták, hogy szépségénél csak a kapzsisága és a kegyetlensége nagyobb. Szeretői között tudta a nemesség krémjét és a környező országok királyait. A gyöngyfüggönnyel elzárt budoárját csak az arany nyitotta.
Kiemelte a táskájából a kék virágot és egy csomó vérpiros tintával tele írt pergament. A virágot a mellére tette, a versekkel teli kéziratokat pedig maga mellé szórta. Finoman végig simította a gyönyörű testét és érezte, ahogy hasadni kezd a szívét ölelő márványburok. Így aludt el és repült vissza a múltba, oda, ahol e napok balszerencséje elkezdődött.
A Szabad Alkotók Titkos Társaságának hét tagja a sápadt téli hold fényénél a múzsák megidézésének szertartására készült. Minden hónapban megtették ezt, számítva arra, hogy majd a múzsák hozzájuk szegődnek és megalkothatják a saját remekművüket. A hét művész közül csak egynek volt valódi tehetsége, ki, ha hűséggel, odaadással és alázattal hajolt volna meg a múzsák előtt, akkor a mélység halhatatlan szellemének örökkévalósága megjelenhetett volna a költészetében. Elviselhetetlenül csodálatosak és lelkesek voltak ezek az ifjak, akiket fűtött a szenvedély és a tettvágy. Alkotni akartak, Dante és Milton babérjaira áhítoztak, vágyták a hírnév és az örök lét illúzióját. Akarták a költészet időtlenségét, de vesztükre a pillanatnyi örömök csábítását is. A tisztás közepén gyertyákkal a kezükben kört alkotva ültek le és a verseiket szavalták sejtelmes, mélyen zendülő hangon, édes vágyat lehelve. A szeánsz után pezsgőt bontottak, forralt bort ittak és egy máglyarakás mellett szivaroztak. Plédekbe burkolódzva a szokásos módon a kínai irodalom erotikus és megbotránkoztató sorait olvasták fel egymásnak.
– Amikor Csin-Lin levette végre a ruháit, a férfi megvizsgálta az ő jádekő kapuját, felfedezve a titkos forrást, mely tiszta volt és sima, akár a hó. Amint szétnyitotta a nő combjait a jól megérlelt bor illata áradt ki belőle, és a vörös bársony minden egyes kihajtott rétegén édes nedűcseppek formálódtak. A közepe sötét volt és üres, mégis, mintha saját életet élt volna, rezdült és rezdült…
Elsősorban férfiak voltak és csak aztán művészek, nem különböztek a kor többi társaságától, ahol a téma minduntalan a nő volt. Abban az időben minden asztaltársaság a messze földön híres kurtizánról mesélt, aki a Vörös Palotában élt Párizstól alig néhány mérföldre. Mulatságokat tartott és pénzért adta a gyönyörűséget. Azt hallották, nem a szépsége tette ellenállhatatlanná, hanem a hangja, amelyből varázslat sugárzott, volt benne valami ingerlő, valami kéjt fakasztó rezgés, amelytől a férfiak elvesztették az eszüket, és bármit megadtak neki, az érintéséért.
Többen látták már, futottak össze vele fogadáson vagy bálban. Mind a heten egyetértettek abban, hogy a nő elragadó. Áhítoztak róla, vágytak rá, tudták, hogy egyikőjük sem veheti fel a versenyt a gazdag urakkal, nem voltak szegények, de a jövedelmük a Vörös Palota előszobájáig lehetett volna csak elég, a gyöngyfüggönyt, mely a hölgy szobáját rejtette, egyikük sem nyithatta volna szét.
Ez a szeánsz is tivornyával végződött, azonban az egyik ifjú még a delírium kábulatában is elszántságot érzett. A versek és a kurtizánról hallott pletykák felkorbácsolták a vérét, a teljes tudatvesztés előtt még elhatározta, hogy másnap audienciát kér a nőtől és megalkuszik vele egy éjszakában. Nemes, ám szegény családból származott, dolgoznia kellett ahhoz, hogy megélhessen, a művészet volt a gyengéje, de vonzották a műszaki dolgok is, így egy vasipari termékeket gyártó hídépítő cégnél vállalt feladatokat, volt már egy kis vagyona, mit dolgos munkával gyűjtött össze, melyből most úgy érezte akár áldozhat is, hogy a nő kegyét elnyerje.
A nő egy köntösben fogadta, melyből kivillant a melle. Pimaszul mérte végig, nem mutatta, de tetszett neki a férfi. A kurtizánok szabad, öntörvényű nők, nem sok szabályt követnek, az a céljuk, hogy bőségre és elismerésre tegyenek szert, róluk suttogjanak, őket vágyják. Műveltségük, szépségük és a bennük rejlő kurázsi akár arra is felhatalmazhatja őket, hogy országok ügyeiben legyen döntésük. A legfőbb szabályuk, az ő etikai kódexük első paragrafusa: Ne szeress bele a vendégbe! Mivel ez a szabály inogni látszott, így távolságtartón és szemtelenül bánt a vendégével.
A férfi mélyen meghajolva kérte, hogy töltsön vele egy éjszakát, melynek cserébe ódát ír hozzá, olyat, amely méltó lesz a szépségéhez és egy csekélyke összeggel támogatná is, hogy a kedvteléseinek hódolhasson. Miközben kimondta a szavakat már tódult is a fejébe a gondolat, melyből verset formált:
„Mezítláb jársz és nagyon szép vagy
Szemfényed, mint a tiszta tó
Lábad fehérebb, mint a jégcsap
Szíved hidegebb, mint a hó”
A nő perzselő tekintete rabul ejtette, arra gondolt miközben nézte: Milyen lehet megérinteni? Milyen lehet az íze? Képes elveszíteni az önfegyelmét a gyengédség óraiban? Csúfos, megvető nevetés ébresztette fel az álmodozásból, a nő válaszra sem méltatta, puha léptekkel vonult a szobájába, maga után úsztatva a köntösét.
Mélyen megrendítette ez a megaláztatás, úgy érezte nem érdemelte meg ezt a méltatlan bánásmódot. Volt választási lehetősége, megránthatta volna a vállát és továbbléphetett volna,
ő azonban a harc mellett döntött. Úgy érezte, ha a nő látja az elszántságát, ha olvassa a sorait, akkor meglágyul a szíve, és meglátja benne a férfit. Egész éjszaka írt, egymás után, szinte gondolkodás nélkül, könnyedén vetette papírra a sorokat. Szonettek és ódák születtek a nő egyediségéről és mennyei bűneiről.
Ismét bebocsájtást kért a palotába, a nő lába elé helyezte a pergameneket és kérte az éjszakát. A nő elküldte, mely felkavarta, de egyre elszántabbá tette, nem ment dolgozni, piros tintát vett és újra írni kezdett. Napok-hetek teltek el így, a nő már nem is fogadta, nem volt rá kíváncsi.
Meg akarta szerezni, vágyta csókolni a nő bokáját, simogatni az ujjait. Ébren is álmodott. Talán kevés, amit ad? Talán, ha egy egyszerű, de mutatós ékszert is küldene, az meghozná a várva várt figyelmet? A pirosköves rubingyűrű után láthatta, így a versek mellé hol egy láncot, hol egy karkötőt tűzött, melyet a nő mindig személyesen, de távolságtartóan köszönt meg. A megszállottja lett a vágyának. Tudta, ha ezen az úton marad, az a kevéske vagyona is elúszik, de nem tudott magának megálljt parancsolni, a szenvedéllyel kirakott kárhozat útját választotta. Érinteni akarta a keleti nőt, érezni az ajkán az ajkát.
Szélsebesen fogyott a pénze, kereskedők jöttek és csavarták fel a szőnyegeit és hordták el az értékes bútorait. Átköltözött a helyi fogadó dohos padlásszobájába. Éjszakánként verset írt, a rejtett tehetsége fényesen ragyogott, napközben pedig ajándékokat vásárolt a nőnek.
Január végén érkezett a hír, hogy a nő fogadja. Talán csak a fények, de úgy látta, hogy egy könnycsepp jelent meg a nő barna szemében, talán tudta, hogy a nemes tekintetű férfiből földönfutó lett. A gyöngyfüggöny széttárult előtte, a nő édes, bájos hangon hívta a szobájába, ahol lehullott róla a selyemköntös.
Ott állt, a hónapok óta áhított szobában, végre látta a nőt teljes pompájában. Tudta, hogy egy illattal teli mámoros éjben ölelheti. A rejtélyes zugok feltárultak előtte, a nő többet adott neki, mint amennyit remélt. Boldog volt! Egymásba gabalyodva találta őket a pirkadat, gyengéden csókkal szerette volna ébreszteni a férfi a kedvesét, de a nő elfordította az arcát, a szeme ismét visszautasítást tükrözött. Már szóra sem méltatta, csak intett neki, hogy menjen el.
Nem tudni, hogy ért a fogadóba, úgy érezte valami megszakadt benne. Körbenézett a szobájában és hirtelen felébredt! Nem maradt semmije, a megveszekedett, ádáz harcában, melybe a gyilkos vágya sodorta mindenét elvesztette. Nyert egy csodálatos, illúzióval telt hamis éjszakát, de szegény és érzelmeiben kifosztott ember lett. Se célja, se álma! A felismerés óriáskígyóként tekeredett a szívére. Nem bírta ki a valóság súlyát!
A kéj után a halál az úr, a megváltást már nem a nő karjaiban látta, hanem a Szajna vizében, mely lassan szivárgott be a tüdejébe, kiszorítva onnan az értékes oxigént. Elfogadta a sorsát, azonban, mielőtt végleg lezárult volna a szeme, a képzelete elé tárta a gyöngyfüggöny mögötti szobát, ahol egy kétségbeesett, lelkiismeretével küzdő nő szíve álmában meghasadt és követi őt egy mennyei Vörös Palota budoárjába, ahol már ő áll a gyöngyfüggöny mögött, amely soha nem libben meg a nő előtt.
Hozzászólások