S. Bálint Mária | Ötven éve hunyt el Hamvas Béla

Népszerű tudomány

Ötven éve hunyt el Hamvas Béla

A XX. század kimagasló magyar gondolkodója, írója, regényírója, esszéistája. Hatalmas műveltségének és átfogó szemléletének látóterében foglalkozott a művészetelmélet és kultúrtörténet kérdéseivel, társadalmi és filozófiai kérdésekkel egyaránt. Életművének középpontjába azonban az emberi lét és élet alapkérdéseit, az ember végső önazonosságára vonatkozó örök kérdéseket, valamint az ezekre megfogalmazott válaszokat állította – akkor is, amikor az ősi szellemi hagyományokról és művészetekről írta magával elragadó és gyönyörűen megformált esszéit, de akkor is, amikor regényeit, elbeszéléseit vagy filozófiai tanulmányait fogalmazta. Az 1950-es évek elején született Karnevál című regényében a következőképp indítja el a cselekmények hatalmas folyamát: „Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie? Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?” – Ezt kutatva járta be és – ami még lényegesebb – emelte önmagába, miként maga mondja: „ötezer év bölcsességét”, az ősi keleti és nyugati kultúrák szellemi örökségétől egészen napjainkig – mégpedig olyan egyetemes orientációval és átfogó szemlélettel, olyan írói színvonalon bontva ki mindezt, amely valóban kivételesnek mondható.

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.) posztumusz Kossuth-díjas magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros, Hamvas József evangélikus lelkész, tanár, író, hírlapszerkesztő fia. Tízéves korától zongorázott, később komponált is, már középiskolás korában jelentek meg írásai is. Érettségi után rövid nyugat-európai körutazást tett édesapjával, 1915-ben hazafiasságból, korábbi diáktársaival együtt önkéntes katonának jelentkezett. Másfél év kadétiskolai kiképzés után 1916 nyarán az ukrán frontra vezényelték. A harcokban idegsokkot kapott, hadikórházba került. 1917-ben újra behívták, csapatszállító szerelvényét Szlovéniában bombatalálat érte, őt a légnyomás maradandóan megsebesítette. Lábadozása idején nagynénje ótátrafüredi családi panziójában könyvek akadtak a kezébe: Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert és mindenekelőtt Nietzschét kezdett olvasni.

Édesapja 1919-ben megtagadta a csehszlovák hűségesküt, ezért a családot kiutasították Pozsonyból, Budapestre költöztek. 1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója volt, emellett zeneelméleti előadásokat látogat, alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is. 1919-20-ban jelennek meg első írásai a pozsonyi Tavasz folyóiratban, majd 1923-tól három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. 1927-ben a Fővárosi Közlöny szerkesztőségének munkatársa, 1928 és 1948 között két év megszakítással könyvtáros a Fővárosi Könyvtárban. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat és recenziókat publikált, összesen majd háromszáz írást mintegy huszonöt folyóiratban.

Ráutalásokból tudható, hogy ebben az időben Jakabfalvy Dénest tekintette mesterének, szellemi beavatójának, aki tudásával, a kérdések szokatlan megközelítésével irányt adott kibontakozásának, és lelki válságain is átsegítette. 1928-29-ben született Ördöngösök című regénye. 1929-31 között készült a Nehéz nem szatírát írni című elbeszélésgyűjteménye. Helyszínek közül Dalmácia tengerpartja hatott rá számottevően, ahol 1928-tól 1939-ig nyaralt, s találkozott a mediterrán „pogány” életörömmel, ezek az élmények átszüremlettek gondolkodásába, és megjelentek első jelentős szellemi ars poeticájában, a Magyar Hyperion leveleiben, A babérligetkönyv összegyűjtött esszéiben. Ebben az időszakban máig ható tapasztalatot is kellett szereznie. 1935-ben Kerényi Károllyal és megalapították a Sziget-kört, amely a szándék szerint a klasszikus görög hagyományból szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Prohászka Lajos, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. A kör elképzeléseik szerint a preraffaeliták, vagy még inkább a George-kör magyar változatának indult, ám kiadványaik (Sziget, 1935-36) megjelenése során kiderült, hogy a szellemi közösség megvalósíthatatlan. Keserű tapasztalatairól ír a Magyar Hyperion-ban: „Itt vagyok ebben a népben, ezen a földön, minden szándékom eredménytelen, minden szavam hiábavaló, minden tervem összetört, megbuktam, észrevétlenül, fölöslegesen és fel nem ismerve.”

1936-1945 között Hamvas Béla az Esztétikai Társaság, 1940-1944 között a Magyar Társadalomtudományi Társulat tagja. 1937-ben elkészíti a krízisirodalom filológiai pontosságú feldolgozását: A világválság. De fordított is: Lao-ce, Jakob Böhme, Hérakleitosz, Konfuciusz, Henoch műveit. 1943-1944-ben írta a Scientia Sacra I. című könyvét, amely második írói korszakát nyitotta meg. E könyvével csatlakozott a tradicionalista iskolához, amelynek legjelesebb kortárs alakjai Julius Evola, René Guénon és Leopold Ziegler voltak, és a Magyarországot jól ismerő lengyel Marian Zdziechowski. A háború alatt jelent meg első esszékötete, A láthatatlan történet (1943), és ekkoriban indult: Az ősök nagy csarnoka. Műve a szent hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása a hozzájuk írt bevezető kommentárokkal.

1942-ben oroszországi frontszolgálata alatt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége c. esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött a menetszázadától és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló orosz alakulatok elfogták, de ismét megszökött. A harcok során budai lakásukat bombatalálat érte, kéziratai és könyvei megsemmisültek. Hamvas a Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.”

A háború után belépett az MKP-be és közel három éven át tagja maradt. Tevékenységi körét kibővítette, több kiadvány szerkesztője volt. 1945-től Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla ún. „szellemi munkaközösséget” alapított, melynek tagjai a „létezés és élet olyan szélső pontjait fogták emberi kutató magatartásuk egészébe, melyeknek egységes megragadására” a korabeli szellemi életben nem történt kísérlet. Céljuk az egész korszituáció feltérképezése és értékelése volt. Az 1948-ig tartó „csütörtöki beszélgetéseken” mások mellett részt vett Kemény Katalin, Mándy Stefánia, Kotányi Attila és Kunszt György is, ugyanakkor ezek a találkozások alapvetően Hamvas, Szabó és Tábor közötti „trialógusok” voltak. Az eszmecserék termékenyítően hatottak minden résztvevőre, bár felszínre kerültek ellentétek is, Tábor és Szabó a hagyomány legjelentősebb szent könyvének az Ószövetséget, míg Hamvas a Védákat tartotta. A csütörtöki beszélgetések jegyzőkönyveként született a Biblia és romantika című írás. Hamvas emellett intenzív munkakapcsolatot tartott fenn Várkonyi Nándorral, Baránszky-Jób Lászlóval, Fülep Lajossal és Weöres Sándorral, utóbbi Hamvasnak, mint mesterének ajánlotta 1945-ben megjelent A teljesség felé című kötetét. Kapcsolatrendszeréből látható, hogy munkássága a társadalom széles köreiben hatott.

Hamvas Béla

János-Széll István elemző cikkében kiemel néhány pontot, amely Hamvas Béla legjellegzetesebb gondolatait tartalmazza a kereszténységről, annak metafizikájáról, az abból fakadó keresztény vallásról: „A játékot komolyan kell venni, mondja Hamvas. A játék komolysága az, ami számít. A komolyság ismertető jegye a megszabadulásért épített életterv. A hosszú távra tervezett létezés. Nem csak pillanatnyi élet. A rövidtávon tetszetős dolgoknak szolgálni komolytalanság. Aki a játékot komolyan veszi, az a terhein nem akar könnyíteni. Nem dől be az apparátus könnyítéseinek. Nem szolgálja az élet megnyerésére tett kísérletet. A komoly odaadja az életét valamiért, ami az életnél több. A játék komolysága: a maximális felelősség. A játék komolysága: maximális hűség. A hűség több, mint a hit. A hűség az alapállást felismerni és azt felvenni.”

Magyar írók közül a kereszténységet kevesen közelítették meg onnan, ahonnan kellene: a hagyományokból. Ma a kereszténység alatt a vallást értik, ez épült be a köztudatba. A vallás azonban távol áll attól, amit a kereszténység jelent. Azt mondja Hamvas, hogy a vallás, a tudomány könnyíteni akar az élet terhein, ezzel szemben a hagyomány az, ami visszaadja az embernek önmagát. Az élet szomjúságának szolgái, akik a kereszténységet vallássá tették, és akik ebben elmerülnek. A könnyítés azonban a valóság elől való kitérés, elbújás. Elbújni nem lehet, sem a sorsunk elől, sem az Isten elől. Ma a védekezésre és az elbújásra vagyunk berendezkedve, a civilizáció nem más, mint az Isten elleni védekezés építménye. A gyógyszeripar, az egészségügy, a pszichológia, a gazdaságtan. Védekezés és rejtőzködés. Elbújni azonban nem lehet. Még Istenben sem. Valaki minél inkább elbújik, annál inkább látható.

 

Scientia Sacra, A kereszténység Rátóti Zoltán előadásában

https://www.youtube.com/watch?v=lCZxPo2mxBs

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Ötven éve hunyt el Hamvas Béla”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés