10.
A zsitvaújfalusi templom (Fotó: Anton Vávra)
Tajnasári lakói átélték a török hódoltságot, restitúciót a török után, amit „új honfoglalásnak” is neveztek. A lakosság magyar, a nemesség szerepe kezd megszilárdulni, a helymegnevezések és dűlőnevek is magyarok. Ám a XVIII. század végére a jó munkalehetőség nyomán egyre több jövevény érkezett. Mária Terézia korabeli, 1770-ben kelt urbárium szerint a jobbágyság már szlovák. A birtokok ugyan kisebb-nagyobb nemesek kezén voltak, de az új viszonyok egyre nagyobb lehetőséget adtak a beszivárgásra és a szomszédos falvak: Nével, Vörösvár és Zsitvaújfalu el is szlovákosodtak.
A XIX. században Tajna és Sári közigazgatásilag egyesült. A Tajnay család tagjai különféle közéleti és egyházi tisztségeket töltöttek be. Társadalmi és anyagi helyzetük fellendült, életmódjuk nagyúrivá formálódott, Pesten is tartottak lakást. Tajnán 1840 körül felépült a 60 holdas kerttel, angolparkkal övezett, patinás, klasszicisztikus ízlésű kastély.
Építtetője, Tajnay János, barsi főispán sajnos nem költözhetett be rezidenciájába. A kiváló embert, közéleti pályájának derekán elragadta a halál. Vele fiú ágon kihalt a Tajnay-család. A birtok örökösödés útján a Révay-családra szállt. A Révay bárók – később grófi címet nyertek – igazi nemesi életmódot folytattak. Akkorra már a hajdani négy falu (Kistajna, Nagytajna, Kissári, Nagysári) teljesen egybeolvadt, maradéktalanul felszívódott.
A tajnai kastélyban az angol vidéki életet, ha nem is utánzó, de azok szabályainak megfelelő módon éltek. Gyakoriak voltak a vendégek,
A tajnai kastélyt hatvanholdas angolpark vette körül
látogatók és hetente legalább egyszer zenés összejöveteleket rendeztek. Az 1880-as években Justh Zsigmond, a család rokona, sokat időzött a tajnai kastélyban. Azt mondják, hogy „Fuimus” című regényét (1895) a tajnai kastélyban zajló élet tapasztalatai alapján írta.
Gróf Révay Simon életviteléből sem hiányoztak az arisztokratikus hagyományok. Szeretett vadászni birtokain, de a kilencszázas évek elején bérelte és megalakította a Nagysurányi Vadásztársaságot, amelynek elnöke volt. A Surányi Társaság tagjai voltak: Kelcz Gyula, Bíró Lajos, gróf Pajacsevich Márk, Vécsey Miklós, Mocsonyi Antal, Patay Samu, gróf Bánffy Miklós és gróf Zichy Károly, az akkori idők legjobb lövője.
Gróf Révay Simon
Gróf Révay Simon másrészt viszont művelt ember volt és fiaitól is megkövetelte a műveltséget, megadta nekik a tanulás lehetőségét. Három fia volt: István, János és József. A legtöbbet a már említett Istvánról tudunk. Tajnán született 1899. május 7-én és 1989. október 30-án hunyt el Korneuburgban (Ausztria). Egyetemi diplomát a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémián szerzett. Demokratikus és toleráns viselkedésével nagy tekintélynek és elismerésnek örvendett. Felelősségteljes tisztségeket töltött be a kisebbségi politikában. A visszacsatolás után egy ideig még maradt Szlovákiában és a Felvidéki Magyar Párt ügyvezető elnöke volt, de aztán 1941-től 1944-ig a magyar országgyűlés felsőházának tagja. Részt vett a magyar békedelegáció munkájában, 1949-ben emigrált. Az USA-ban élt, de 1967-ben Ausztriába költözött. Egészen haláláig foglalkoztatták a nemzetiségeket érintő kérdések.
Bezárólag talán még annyit, hogy Csehszlovákiában az oligarcha nemzedék évszázados hagyományainak a felbomlásával eltörölték vagy betiltották a nemesi címek használatát. Ám az a vélemény is megfogalmazódott, hogy a csehszlovák vezetés nemcsak a feudalizmusnak volt keményen ellensége, hanem erőteljesen, intézményesen hozzáláttak Szlovákia magyarságának a felbomlasztásához is.
*
Előző fejezeteinkben említettük, hogy a Zsitva bal partján volt egy Elka-Jovka-Jóka nevű falu, amely az idők forgatagában és vérzivatarában megszűnt. Főleg a török hódoltság idején menekültek lakói a szélrózsa minden irányába. Ám a török kivonulását követően régi és új telepesek kezdték új otthonuk építését közvetlenül a Zsitva partján, s innen kapta a nevét: Zsitvaújfalu (Nová Ves nad Zitavou).
Zsitvaújfalu egyre épült és szépült, különösen a XVIII.-XIX. században gyarapodott a kisnemesség, három kastély is felépült a faluban, katolikus templomukat pedig 1789-ben Szent Tamásnak szentelték.
A múlt század második fertályában pedig a templomtól nem messzire lévő forrás, „kutacska” köré, amelynek csodatévő ereje van, búcsújáró helyet építettek Mária tiszteletére, ahová minden esztendőben jönnek a búcsújárók és magyar szentmisét is szolgálnak. Az utolsó népszámláláskor senki sem vallotta magát magyarnak, noha a templom körüli temetőben még a múlt század elejéről elég gyakoriak a magyar sírfeliratok…
11.
Van a zsitvaújfalusi temetőben egy sírkereszt, amelyen Juhász Péter és Kittenberger Katalin neve áll. Juhász Péter (1826. május 23. – 1882) zsitvaújfalusi illetőségű volt, mellesleg a faluban mind a mai napig gyakori a Juhász családi név. Kittenberger Katalin (1831. november 9. – 1890) Komjáton (Komjatice, Érsekújvári járás) született, testvérei Kittenberger Imre cipész, Lévára költözött; Kittenberger István nemcsényi (Nemcinany) esperesplébános és Kittenberger József voltak. Az utóbbi testvérről kevesebbet tudunk. A kedves olvasó nyilván sejti, hogy a nagy afrikánus, tudós és vadászíró Kittenberger Kálmán rokonságáról van szó, lévén édesapja Kittenberger Imre, édesanyja Hangyási Antónia.
Ámde maradjunk Kittenberger Katalinnál, akinek leányát, Juhász Paulinát (1860. június 9.) Bonczek Pavel (1857. május 8.) lengyel származású asztalosmester vette feleségül. Kittenberger Katalin unokái mind Zsitvaújfalun születtek. Volt köztük műasztalos, óvónő, világi pap, bencésrendi pap-tanár és kántortanító.
Bíró Béla
Bíró (Boncsekról magyarosította nevét) Béla (1889-1959), Szőgyénben volt kántortanító, mellesleg szenvedélyes vadász. Szőgyénben megfordult Kittenberger Kálmán is, de a leggyakoribb vendég a vadászíró bátyja, dr. Katona Sándor (1870-1948) ügyvéd és komáromi táblabíró volt.
Bíró Béla a tanítói hivatása mellett a második világháború után, vagy Trianon után aktívan bekapcsolódott a társadalmi életbe, szem előtt tartván a csehszlovákiai magyar pedagógus társadalom ügyeit, gondjait és érdekeit. Részt vett az első világháborúban, akárcsak Bíró Gyula, tábori lelkész a családból, aki sajnos elesett a háborúban.
A szőgyéni kántortanító a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Almanachja 1918-1933. (Bratislava, 1934) című kiadványban az alábbiakat írta „Magyar tanítók az egyesületi életben” címmel: „A köztársasági gondolkodású magyar tanítók a republikánus földmívespárt kebelében 1923-ban alakították meg önálló iskolai szakosztályukat. Ez a tanítói politikai szervezkedés immár egy évtizedre tekint vissza. Az egyöntetű eljárás biztosítása végett 1925-ben ez a Nové Zámky-i (Érsekújvár) magyar republikánus frakció fuzionált a trnavai (Nagyszombat) szlovák frakcióval, s ezzel a szlovák és magyar tanítóság közös politikai táborban való együttműködése lehetővé vált. Az így egyesített erők egyöntetű munkája a politika terén faktorrá vált. Az idő, ez a nagyon kritikus, minket igazolt, akik a helyesen megválasztott politikai szervezkedéssel a demokrácia eszméjének győzelmét már évekkel ezelőtt megértettük és a legerősebb, a Republikában többségében predesztinált agrárpárt kebelében politikailag is szervezkedtünk oly célból, hogy ezzel nemcsak a magunk elhanyagolt tanítói érdekeit mélyítve magát a magyar republikánus földmíves pártot is erősebbé tegyük. A magyar tanítók a republikánus szervezkedés rövid egy-két esztendeje alatt százával sorakoztak a zászló alá. Dr. Hodzsa Milánnak köszönjük, hogy politikai értékünket észrevette és lehetővé tette a cseh, szlovák, magyar és német tanítóság együttműködését az agrárpárt közös szervezetében. A tanítóság nemcsak a régi rezsim alatt, de az államfordulat óta is a legszeretőbb és leglelkiismeretesebb gondozója a földmíves falusi nép mindennemű érdekeinek. Politikai csoportosulása tehát kizárólag e nép között, azaz annak jelenlegi többsége, a republikánus földmíves nép között lehet.”
Egy kicsit elgondolkodtató, hogy Bíró Béláék miért Milan Hodzában (1878-1944) bíztak és nem a magyar pártokban, amelyek vezetői többek között Esterházy János és Révay József voltak. Az egyetlen baloldali párt – amelynek élén a kommunista Major István (1887-1963) állt – sem tudta maga mögé sorakoztatni a magyar pedagógus társadalmat. Ám Csicsay Alajos szerint (Iskolatörténet, Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely 2002): „A magyar értelmiség tetemes hányadát mégis az Egyesült Magyar Párt tömörítette soraiba, amely az 1920 elején alakult két magyar ellenzéki pártból, az Országos Keresztényszocialista Pártból és a Magyar Nemzeti Pártból jött létre 1936-ban…
Bíró Lucián
A Boncsek-dinasztia második kiemelkedő tagja – noha nem rangsorolás, hanem a születési időrend alapján állapítottuk meg a sorrendet – Bíró Lucián, bencés szerzetes, publicista, lapszerkesztő, tankönyvíró, tanár volt. Családi nevén Boncsek Géza, 1898. április 4-én született Zsitvaújfalun. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán folytatta, de ugyanakkor a magyar-latin szakot is elvégezte, majd tanári diplomát szerzett. A világháború után 1918-tól két évtizeden át a révkomáromi bencés gimnázium jeles tanára volt. Őszinteségével, közvetlenségével és tudásával kivívta tanítványai tiszteletét. A tapasztalt szerzetestanár bekapcsolódott a szlovákiai magyar cserkészmozgalomba és a cserkészet egyik fő szervezője s vezetője volt. Szerkesztette közben a Tábortűz című cserkész- és diáklapot. Tanulmányokat, cikkeket írt a katolikus egyházi lapokba, a Világosság című oktatásügyi folyóiratba is.
Elismerésként 1939-től 1944-ig a pápai gimnázium élére nevezték ki, majd 1944-45-ben a komáromi gimnázium igazgatója és a rendház főnöke 1949-ig. A jogfosztottság idején sem pihent: 1947-ben imakönyvet és a rá következő esztendőben katolikus kalendáriumot szerkesztett és adott ki.
A bencés rendet is 1949-ben feloszlatták és rendtársaival együtt Szlovákia északi részeibe „internálták”. Ott sem tétlenkedett, hamarosan kivívta szlovák híveinek az elismerését és szeretetét, jó lelkipásztor volt. Csak 1960-ban térhetett haza, vagy vissza Dél-Szlovákiába és a Csallóközben, Balony, Medve, Nyárad plébánosa lett. Az 1968-as események idején nyomban felemelte hangját és aktívan bekapcsolódott az egyházi autonómiáért küzdő mozgalmakba. Az események után 1970-ben nyugdíjazták, majd Komáromban telepedett le és kisegítő papként tovább szolgálta híveit…
Elismerés és megbecsülés gyanánt halála előtt megkapta a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron emlékérmét. Bíró Lucián 1990. május 15-én hunyt el Komáromban, ott pihennek hamvai. A Hét (1956-1995), egykori képes hetilapunk hasábjain Turczel Lajos búcsúzott a jeles szlovákiai magyar bencés paptanártól…
A zsitvaújfalusi temetőben a sírkőfelirat hirdeti: IHS Itt nyugszik Istenben boldogult Juhász Péter és neje Kittenberger Katalin – alatta az évszámok. A sírt a kései utód, a Komáromban élő Boncsek László (1928, Zsitvaújfalu) nyugalmazott tanár gondozza családjával.
12.
Mártonvölgyi László
Zsitva völgye nagy szülöttei közül az esztergomi érsek, Szelepcsényi György életútját már sokan és sokszor feldolgozták, ám arról kevesen tudnak, hogy a jeles egyházi személyiség gyermekkorából, amikor még Pohrenec Gyurkónak hívták, fennmaradt egy szájhagyomány, legenda, amelyet Mártonvölgyi László (1910-1984) nyitrai író az Emlékek földjén című könyvében (1941) örökített meg.
Nézzük, mit ír Mártonvölgyi László a „Gyurkó, a pásztorfiú” című fejezetében:
A vieszkai legelő víg „társadalmának” megvolt a maga „különce” is. Gyurkónak hívták társai. Őt is kiküldte apja minden reggel s Gyurkó becsülettel ki is hajtotta a kocákat mindennap a legelőre. A legelő „szórakozásait” azonban kerülte, egész nap másban lelte örömét, mint társai. Könyvet hordozgatott kabátkája alatt s mialatt társai hancúroztak – ő leheveredett a rét sarkába. Egy ideig a bárányfelhőket nézte, melyek a Zsitva felől fodrozták az eget, majd belemerült az olvasásba – s olvasott napestig. Apja félve számlálgatta esténként a kocákat, nem fogyatkozott-e meg számuk Gyurkó nagy „olvasásai” közben, a falubeliek pedig gúnyolódva figyelték, mint hajtja Gyurkó apja sertéseit – könyvével a hóna alatt…
– No, épp könyv kell ennek a kölyöknek – jegyezték meg csípősen a falusiak – ekeszarva való földműves ember kezébe, nehezebb is ám forgatni azt, mint a könyv lapjait…
Gyurkót azonban nem tudta megingatni furcsa szenvedélyében sem a falusiak csipkelődése, se esténként apja aggódó tekintete. Felhajszolt minden könyvet, amire csak szert tehetett – s legeltetés közben olvasgatott. Az egyik nyári napon krónikás könyvét olvasgatta, mely az ország történetéről szólt, isten tudja hányadszor – de olyan szép és érdekes volt! Csak úgy falta a betűket, s úgy elmerült az olvasásban, hogy csak későn vette észre: víg vadásztársaság vágtatott a legelőre.
A nem várt látogatók zajára bizony riadtan szétszaladtak a kocák, s Gyurkó dobogó szívvel ugrott fel, hogy a szétfutott állatokat összeterelje. Még jobban feldobbant szíve, amikor kissé visszanézett. Fekvőhelye felett egy vadászruhás úr állott, érdeklődve lapozgatta Gyurkó könyvét, melyet heverőjén olvasgatott s a vadászruhás úrban Gyurkó remegve ismerte fel Vieszka földesurát. Mit akarhat tőlem az úr – közeledett feléje félénken Gyurkó – talán nem szabad errefelé legeltetni?
A földesúr azonban komoly arccal forgatta a könyvet.
– Szoktál sokat olvasni? – kérdezte a lihegő Gyurkótól.
Gyurkó helyett az odasereglett kíváncsi gyermeksereg kiáltott „igen!”-t. A földesúr nem szólt semmit, lovára szállt és elvágtatott. Társai az erdő széléről már kiáltoztak feléje…
Másnap este a tanító úr beállított Gyurkó apjához. Bementek a szobába és sokáig beszélgettek. Mikor kijöttek, a tanító Gyurkó vállára tette kezét s megkérdezte:
– Aztán volna-e kedved továbbtanulni, gyerek? Ha igen, úgy gyere velem!
Gyurkó szívében fészket vert a boldogság. Hisz ez volt minden vágya és titkos álma! Hogyne ment volna el a tanítóval, örömmel lépte át a béresház küszöbét s csak anyja érezte titkos ösztönével, hogy a kis Gyurkó messzire indult, az élet felé…
Szelepcsényi György
Gyurkót sokáig nem látták földiei, csak a legendák jutottak el Vieszkáig, hogy pap lett, fényes nagy úr, még a császár is kikéri tanácsait. Egyszer aztán megérkezett Vieszkára egy fényes vendégsereg, élén Gyurkóval – bocsánat, akkor már Szelepcsényi György volt a neve és esztergomi, magyar hercegprímás.
Csak az idősebbek, volt pajtásai emlékeztek még rá, és végigkísérték a falun, felkeresték azt a helyet, ahol egykoron a kocákat őrizte s a földesúr rábukkant. Búcsúzóul megígérte, hogy templomot építtet a falunak, ugyanazon a helyen, ahol az aprócska pásztorfiúval találkozott a nemes lelkű főúr…
A történethez tartozik, hogy a vieszkai (Kisfalud) templom építését támogatta a hercegprímás, amit Szent Györgynek (1561) szenteltek, egy másik adat szerint a templomot a török 1618-ban (és a falut is) felégette. A templomot a szorgalmas hívők 1681-ben átépítették, falait újraemelték. A legújabban viszont csak arról van szó, hogy a Zsitva folyó jobb partján elterülő Vieszka (Kisfalud) falucska templomában csupán Szelepcsényi Györgyöt, a jeles főpapot megkeresztelték…
A megszépítő legendáktól eltekintve Szelepcsényi György, főpap, esztergomi érsek Nagyszombatban született 1595 körül, szülei köznemesek voltak és Szelepcsényből (Slepcany) származtak. Iskoláit szülővárosában végezte, Pázmány Péternek köszönhetően teológiát Rómában tanult és végzett, 1627-ben tért haza és szenci plébánosként kezdte a papi pályát. Nemsokára esztergomi kanonok és címzetes prépost, 1644-ben veszprémi püspök, 1648-tól nyitrai püspök és a magyar kancellária elnöke, 1657-től kalocsai érsek és végül 1666. január 15-től esztergomi érsek és hercegprímás. Ámde 1667-től Magyarország királyi helytartója. Magas állásának ellenére a bécsi, Lipót kormányának alkotmánysértései miatt részese lett a Wesselényi-féle összeesküvésnek, részt vett Wesselényi és Zrínyi tanácskozásain. Wesselényi halála után a kiegyeztetés mellett állt ki, de befolyását az udvarnál csak nagyon nehezen tudta érvényesíteni.
Buzgalmát aztán más irányban kamatoztatta, Nagyszombatban papneveldét alapított, Pozsonyban az irgalmasok rendjét hozta létre, Szentgyörgyön, Budán, Szakolcán, Lőcsén és Zsolnán jezsuita rendházakat alapított. Főpásztori levelein és szentbeszédein kívül irodalmilag is tevékenykedett. Nagyszombatban 1672-ben látott napvilágot, jeles, irodalmi értékű: Istenes énekek című magyar énekeskönyve…
Szelepcsényi György 1685. január 14-én hunyt el, a morvaországi Letovicén (Balnskoi járás), ám hamvai Ausztriában, a híres búcsújáró helyen, Máriacelben pihennek.
13.
Ghymes várának romjairól letekintve végigláthatjuk Zsitva völgyének festői panorámáját, amelynek gyöngyszeme a folyócska jobb partján, Malonya, Szelepcsény és Kisfalud-Vieszka határában kiemelkedő domb, amely Európa egyik legnagyobb és legrégibb botanikus kertjének ad otthont, Malonyai Arborétum néven vonult be a köztudatba.
Az arborétumalapító gróf Ambrózy-Migazzi István
A Hetedhéthatár olvasóinak már beszámoltunk a zsitvavölgyi arborétumról (2000. augusztus 25.) és szóltunk az arborétumalapító jogászdoktorról, gróf Ambrózy Istvánról, életútjáról s arról a csodáról, hogy az előítéletek ellenére is, sikerült meghonosítania az örökzöldeket, leküzdvén a kemény éghajlati akadályokat.
Elmondtuk olvasóinknak, hogy Ambrózy báró – a konopistyei várkastély parkjának rendezéséért kapott bárói címet Csehországban – nősülés útján jutott a birtokhoz. Ugyanis feleségül vette gróf Migazzi Vilmos leányát, Antóniát, a szépséges grófkisasszonyt. Migazzi Vilmos, az aranyosmaróti főispán azért vásárolta meg a birtokot, mert kitűnő vadászati, halászati lehetőségek voltak ott. A Zsitvában termett a hal és a rák, a mezőkön a nyúl, a fogoly és a fácán állománya tette örömtelivé a vadászatokat még a Zerdahelyi grófok idejében.
Ám manapság már kevesen tudják, hogy Malonya birtokosa a lévai várkapitány Koppay, Zách Felicián veje volt. Legidősebb lányát, Sebét vette nőül, s így jutott a birtokhoz. Mint tudjuk, Zách Felicián bosszút esküdött a király ellen és 1330. április 17-én a királyi családra tört. Róbert Károlyt a jobb karján sebesítette meg, Erzsébet királynénak pedig négy ujja odaveszett. Záchot a személyzet lefogta és azonnal felkoncolta. Fiát is megölték, lányát, Klárát megcsonkították. Sebét pedig a lévai vár előtt lefejezték. Malonya birtokosát, Koppayt börtönbe vetették, ki nem bírta a tömlöcbeni szenvedéseket és meghalt…
Miközben járunk az arborétum sétányain és gyönyörködünk tavasszal és nyáron a nyíló virágokban, télen az örökzöldeket csodáljuk, aligha gondolunk a régmúlt idők vérzivataraira. Inkább az alapítók jelszavát ízlelgetjük: Semper vireo (örökzöld).
A Malonyai Arborétum kastélya és parkja
Ámde némi magyarázatra szorul, hogy az arborétumot miért hívják Malonyai Arborétumnak, amikor azt Viszka felől lehet megközelíteni?! Ráadásul Malonya és Barstaszár (ma Tesárské Mlynany) a Zsitva jobb partján fekszik, amíg Viszka (Kisfalud) folyásának a jobb oldalán. Nos, Malonya és Barstaszár 1960-ig önálló közigazgatású falvak voltak. Az arborétumot dr. Ambrózy-Migazzi István a kataszterileg Malonyához tartozó birtokán kezdte kiépíteni és ez a fogalom megmaradt mind a mai napig.
Vieszka közel ötszáz lelket számláló község, utcái rendezettek. Az odalátogató vendég az első pillanattól kezdve érzi, hogy nem szokványos Zsitva menti faluval szembesül. A házak előtt díszbokrok, tuják és más tájakról behozott örökzöldek. Tavasztól őszig pedig ezerszínű a falu.
A kirándulóbuszok és személykocsik részére kiépített parkoló is szép látványt nyújt és az arborétum jelei már a parkolóban kitapinthatóak. Közepén áll egy szobor, kalapos, kertészféle embert ábrázol, kezében oltóágat tart. A mai gyerekek, de lényegében a felnőttek sem tudják, hogy kit ábrázol. Sokan az arborétumalapító grófot vélik benne felfedezni, mások viszont azt tartják, hogy segítőjét, a cseh származású szakembert, Jozef Misákot ábrázolja a szobor. Szó sincs egyikükről sem, hanem az egy Micsurin-szobor…
Ki volt Micsurin? Manapság már csak a régi, a múlt század elején kiadott lexikonok jegyzik nevét. A ma hatvanévesek úgy a Felvidéken, mint Magyarországon iskolás korunkban tudtuk, hogy Ivan Vlagyimirovics Micsurin (1855-1955) nagy orosz növénynemesítő, örökléskutató volt. Tele voltak nevével és tetteivel a tankönyvek és az újságok. Néha, vagy leginkább gyakran túlzásba vitték körülötte a hírverést, úgyhogy mi, aprócska nebulók kezdtünk gyanakodni, hogy hát ez a Micsurin talán nem is létezett. Az iskolák mellett működő kerteket is Micsurin kerteknek nevezték el, ahol zöldség-, növény- és gyümölcstermesztési gyakorlatokat kellett végeznünk. Úgy emlékszem, hogy nagyon kevés sikerrel…
14.
Aranyosmarót mára teljesen szlovák település, csak néhány betelepült, benősült magyar „rontja” a statisztikát, ez a 15 820 lelket számláló városkának mindössze a 0,3 százaléka – a romák is többen vallották magukat az 1991-es népszámláláskor, igaz csak 0,5 százalékban. Aranyosmarót a múlt század utolsó fertályától, Meciar miniszterelnök országlásának idején járási székhellyé avanzsálódott, megelőzve Verebélyt; a döntésnél a parlamentben két-három szavazattal kaptak többet. Mostanság azonban az a hír járja, hogy elhamarkodott, jelentéktelen a kis járások kialakítása, és már dolgoznak az „újabb” területrendezésben, ami nyilván megint a választó és adózó polgárok rovására fog történni…
Aranyosmarótot 1050 táján morva aranyásók, aranybányászok alapították, mára azonban az aranynak nyoma sem maradt. Sőt az egykoron aranyat jelentő Calex nevű hűtőszekrényeket gyártó üzem ötezer alkalmazottjából is csak pár százan dolgoznak. Az üzem vonzáskörébe tartozott néhány zoboraljai magyar falu is. Elsősoron Lédecről, Gímesről, de Kolonból és Zséréről is voltak naponta beutazó technikusok és munkások.
Másik nagyobb üzem Maróton a cipőgyár volt, amit népiesen csak papucsgyárnak neveztek. Már csak az emlékekben él, csődbe jutott. A kisebb, szolgáltató üzemek komoly gondban vannak, de még a téglagyár is. Az egészségügyi ellátás egyébként kielégítő. Szülészete és gyermekosztálya is van a kórháznak…
A városka történelmi emlékeit kutatva: a török két alkalommal is feldúlta, először 1530-ban lett a lángok martaléka, másodízben 1753-ban járt ott a török, de akkor már nemcsak pusztítottak, hanem foglyokat is ejtettek, különösen a gyerekekre „vadásztak”, akiket aztán Törökországba szállítottak. Aki tehette, időben a hegyekbe menekült…
A Rákóczi szabadságharc idején, vagyis a vesztes trencséni csata után a fejedelem Aranyosmaróton keresztül vonult vissza, vagy menekült. A 18. században Migazzi Kristóf bécsi bíbornok (1714-1785), váci püspök vásárolt birtokot Aranyosmaróton, aki a régi román stílusú templom helyén új templomot építtetett, amelyet 1785-ben Szent Mihály tiszteletére szenteltek, ám az ünnepségeket már nem érte meg.
A család Svájcból származott, utolsó férfi sarja gróf Migazzi Vilmos (1830, Pozsony – 1896, Aranyosmarót) kamarás, országgyűlési képviselő, majd Bars vármegye főispánja, az országos halászati egyesület megalapítója, 1884-től főrendházi tag. Igazi hazafi, felesége Marczibányi Antónia volt. Az Aranyosmaróton székelő főispán alaposan hozzálátott a város fejlesztéséhez. Eltűntek a falusi, szalmatetős házak, helyükbe modern „kúriák” épültek. Négy halastavat alapított a városban és az egész országban olvasott halászati újságot nyomatott.
Volt időszak, amikor Migazzi Vilmos grófot magyarságáért a szlovák nemzet ellenségének kiáltották ki. Pedig az ellenkezője fedi a valóságot, hiszen a 19. század végén cukorgyárat, sörgyárat és gőzmalmot alapított. Beindult a textil- és a szőnyeggyártás, létrejött néhány kisebb téglagyár is. A fentebb említett kórházat 1873 és 1875 között építették, elsőként Bars vármegyében. Beindult a vasúti közlekedés (1891-1894) Aranyosmarót, illetve Kistapolcsány és Érsekújvár között. Aligha emlékezhetünk elmarasztalással a svájci ősöktől származó magyar grófra…
Aranyosmarótnak volt még egy nevezetes személyisége, Jankó Král (Liptószentmiklós, 1822 – Aranyosmarót, 1876) költő és forradalmár. Pozsonyban jogot végzett és szorosan Ludovit Stúr köréhez tartozott, miközben rajongott Petőfi verseiért. Budapesten jogászkodott 1848-ig, de a forradalom szele Hont vármegyében érte, kezdetben a pesti ifjak eszméi mellett állt ki, de aztán a szlovák falvakban Hurban oldalán agitált, a népet fegyveres felkelésre buzdította, ám sikertelenül. Ráadásul elfogták, de kegyelmet kapott. A 19. század hatvanas éveiben került Aranyosmarótra, Hont vármegye jogászaként dolgozott. A kiegyezés után alacsonyabb beosztásokba juttatták. Korának kiváló szlovák költője volt. Írt balladákat és lírai dalainak egy része, mint népdal maradt meg a nép ajkán. Aranyosmaróton nagyon szerény körülmények között élt, ott is hunyt el, de hamvait a múlt század végén a túrócszentmártoni nemzeti temetőben helyezték örök nyugalomra…
A legendák szerint Janko Král nem tagadta meg népét, nem szégyellte a szolgákat és zselléreket sem. Szívesen elbeszélgetett, sőt nótázott is velük az aranyosmaróti kiskocsmákban, sörözőkben. Gyakran verseket is mondott, amelyek éppen ott, a kocsmai hangulatban ihlettek és születtek. A „Magtár alatt” nevű kocsma volt a leghíresebb, amely Migazzi gróf palotájával szemben állott és a „vad Janko” – ez volt a beceneve – éppen verset költött, a fenyőkosztolányi cigányprímáshoz. A költeményben elmondja a költő, hogy szereti a bort, forralva is, de kéri a prímást, hogy játssza el a nótáját, akkor is, ha már a sírját ássák…
Ebben a hangulatban, pipával a szájában lépett ki az utcára a kopottas öltözetű költő. De mit nem hoz a sors, a büszke gróffal, Migazzi Vilmossal találta szembe magát, aki díszmagyarban, karddal az oldalán majdnem összeütközött a költővel. Janko kitért a grófnak, de nem köszöntötte a pipa miatt, mert a pipa kieshetett volna a szájából, ha azt köszönésre tárja.
A gróf dühösen, csípősen rámordult:
– Mi van, nem ismersz? Az itteni gróf vagyok!
A költő ráérősen végigmérte a grófot, miközben pipáját kivette fogai közül, és hanyagul odavetette:
– Én pedig az itteni Král (Király) vagyok!
Bizony mi lehet egy gróf a királlyal szemben? A gróf, csak gróf, de a király (král), az király…
Janko Král emlékét Aranyosmaróton múzeum és mellszobra őrzi, ideiglenes sírját pedig emlékoszlop jelzi. Migazzi Vilmos hamvai a városka parkjában épített családi mauzóleumban pihennek, és ma már kevesen tudják, hogy a főispán a maga korában igencsak sokat tett Felső-Zsitva népei boldogulása érdekében.
15.
Felső-Zsitva gyöngyszemét, Kistapolcsányt, 1293-ban, mint a nyitrai káptalan birtokát említik az okiratok. A másik dokumentum, írásos feljegyzés Csák Máté adománylevele 1318-ból, amelyben Kistapolcsányt a lévai várnagynak ajándékozza. Nemsokára, 1347-ben jogot kapnak az aranymosásra, a településen átfolyó Topolnica nevű patakból. A törökdúlás idején várat építettek és keményen ellenálltak. A jelenlegi kistapolcsányi kastély az említett vízvár helyére épült. Ám egyelőre még ott tartunk, hogy a vár és birtokai sokszor cseréltek gazdát, mígnem a király birtoka lett. János király azonban visszaadta a birtokot a Tapolcsányi családnak, de Tapolcsányi János 1598-ban meghalt, és ezzel az utolsó Tapolcsányi dőlt sírba, az ág megszakadt. Később a vár és birtokai a Rákócziaké lett, de utánuk sokszor cserélt gazdát, követőik az Erdődyek, Zichiek, Balassák és Keglevich családok voltak.
Keglevich István birodalmát 1890-ben Károly Lajos főherceg vette meg, ámde alig hét esztendő múlva megvált Kistapolcsánytól, túladott rajta, és új gazdája József főherceg lett. Azonnyomban hozzálátott uradalmának gyarapításához. Róla aztán nem mondhatjuk el, hogy lusta lett volna. Nagyon iparkodó ember volt, már 1898-ban megvette Janó falut, majd Odescalchi Artúr hercegtől Skicót, valamint a nyitrakolosi uradalom is a birtokába került.
A kastélyt 1830-ban Hild József építész klasszicista stílusban építette át, amelynek aztán Trianon után, vagy a két világháború között a csehszlovák köztársasági elnök örült igazán, nyári rezidenciájának rendezték be. Ma a kastélyban bútormúzeum, értékes könyvtár és műemlékek vannak elhelyezve.
A hatalmas kastélypark látnivalói közé tartozik a klasszicista vadászkastély, amit úgyszintén Hild József épített. Hozzá tartozik a több ezer hektáros vadaskert, amelyet még József főherceg alapított és gondozott. A bölényrezervátum a második világégés után épült, a hatvanas évek elején, vagyis az első bölénypárt 1963-ban, a tátrai bölényrezervátum felszámolása után helyezték Kistapolcsányba.
Kistapolcsány éghajlata nagyon kedvező, vízben bővelkedik, vizei – elsősoron – a Zsitva és a Hluboká, Levec, Drahosice, Vicsoma, s a már említett Topolnica patak. Éghajlata kedvező, a táj szép, hegyek ölelik körül: a Nagy-Fátra hegylánculata, nyugati és északi irányból a Tribecs, kelet és dél felől az Újbányai hegycsoport nyúlványai övezik. A gyönyörű vidék közép és alacsony hegységeivel a domvidék benyomását kelti a látogatóban. Kistapolcsány környékének a legmagasabb pontja a 801 méteres Szkalka, a legalacsonyabb éppen a kastély és a kastélypark, 210 méter tengerszint feletti a magassága…
Ha már visszakanyarodtunk a kastélyhoz és a kastélyt övező parkhoz, szólnunk kell Stróbl Alajos vadászati témával foglalkozó alkotásairól. Nagy szobrászunk 1856. június 21-én Királylehotán született. Amit a festészetben Szinyei Merse Pál (1845-1920) ecsettel mondott el nekünk a természetről és a benne élő vadállományról, azt Stróbl Alajos bronzba öntötte és kőbe, márványba véste. A kistapolcsányi vadászati témájú szobrairól joggal állíthatjuk, hogy a 19. és a 20. század – századvég és századelő – szobrászatának legkiválóbb alkotásai.
Stróbl Alajosról tudjuk, hogy játékos kedvű ember volt, noha munkáját, művészetét, a szobrászatot nagyon komolyan vette. Életének minden óráját, napját a művészetnek szentelte. Kistapolcsányi szobrai különböző helyekről, tájakról és vidékekről kerültek mostani helyükre. A szobrok élethűen, a természetben gyakran lejátszódó vadászesemények pillanatát örökítik meg…
A kopó és a vaddisznó harcát ábrázoló szobor Stróbl Alajos királylehotai műtermének parkjában állott eredetileg. A második világháború után alaposan megsérült. A háború után 1956-ban restaurálták s egyúttal két sikeres kópiát készítettek róla, az egyik 1958-tól a mostani helyén áll. A másikat a liptó-szentmiklósi galériában őrzik. Az eredeti, a liptóújvári Erdészeti Szakiskola kertjében áll, sajnos – láttam – nagyon rossz állapotban, restaurálása nem sikerült, inkább ártott a szobornak.
A medve szobrának is megvan a maga kálváriája. Eredetileg Betlérben állt, 1905 táján készítette a szobrász, mégpedig igazi mackóról készült, Esterházy Móric 1904-ben elejtett medvéjéről mintázta a művész. A medveszobor megjárta a bécsi Vadászati Kiállítást (1910), épségben átélt két világégést és a gyakori mozgatás, szállítás sem ártott neki. Ám a huszadik század utolsó fertályában „merényletet” követtek el ellene. Az történt, hogy 1991 szilveszterének éjszakáján esztelen vandálok, vagy tréfálkozó suhancok (?) a medve kitátott szájába robbanóanyagot, petárdákat tettek, amelyek a bronzszobor orrát leszakították. Mind a mai napig restaurálásra vár.
A harmadik szobor a szarvasbika kimúlását ábrázolja, Károlyi Lajos megrendelésére készült és 1952-ig eredeti helyén a stomfai (Stupava) kastélyparkban állt. A múlt század ötvenes éveiben a Károlyi-kastélyban a katonaság székelt, vagyis kaszárnyává degradálták a főúri kastélyt. Félő volt, hogy a szobor megrongálódik, s így a vadászszövetség közbenjárására a szarvasszobor a zólyomi vár udvarára került, ahol vadászati múzeum kiépítését – a vár romokban állott – tervezték. A vár restaurálásakor a bronzszobor útjában volt, galibázott mindenkinek. Kapóra jött az 1958-as pozsonyi Vadászati Kiállítás, ahová, mint figyelmet keltő – reklám – alkotást kikölcsönözték. A kiállítás után a szarvas szobra a Malonyai Arborétum kastélyparkjába került, de nem maradt ott sokáig, mert a kistapolcsányi kastély ismét, vagy közben elnöki rezidenciává avanzsálódott, oda kellett a remek alkotás. Eredeti márvány talapzata mind a mai napig a Károlyiak kastélyának az udvarán található…
16.
Kistapolcsány nevezetességei közé tartozik a kistapolcsányi búcsú, amelyet a Skapulárés Boldogasszony tiszteletére rendeznek. Egyike a legrégibb búcsújáró eseményeknek, a zarándokok már 1686-tól, tehát több mint háromszáz esztendeje látogatják Kistapolcsányt lelki üdvösségük ápolása céljából. Gyökereit még a török időkben kell keresnünk, a bécsi csata (1863. szeptember 12.), a hősi helytállás tiszteletére rendezték meg első ízben.
Talán a kistapolcsányi búcsú ihletésére vetette papírra verssorait a kistapolcsányi Diána, Rákóczi Erzsébet (1664-1707), a szomorú sorsú, olykor boldogtalan asszony. Idézzünk a versből:
Ád jobbat az isten,
megsárgul a kalász.
Megfordul még egykor
búsult Rákóczi gyász.
A kistapolcsányi kastély Rákóczi-korabeli udvara
A kistapolcsányi Diánát Balassát utánzó lírikusnak tartották és még azt is rásütötték, hogy férfiaskodó természetű, és szertelenségre hajló asszony. Pedig csak arról volt szó, hogy szerette a természetet, a szép paripákat és a vadászatot. Nagy sajnálatára a vadászat örömeinek élvezetétől sokszor megfosztották. Miután II. Rákóczi Ferenc 1703 nyarán kibontotta a szabadságharc lobogóját, Erzsébeték elhagyták Kistapolcsányt, a nyár folyamán gyorsan férjének varasdmegyei birtokaira költöztek.
Ám előtte gyakori vendég volt Kistapolcsányban Rákóczi Ferenc és neje, Sarolta hercegnő. Sőt Rákóczinak első fia is ott született…
A Rákóczik után Kistapolcsány többször is gazdát cserélt, mígnem 1897-ben József Ágost főherceg megvásárolta. Arról a Habsburg Józsefről van szó (1872-1962), aki nagy gondot fordított a vadaskert, a kastélypark és a kastélyok karbantartására. A magát magyarnak valló és magyar szellemiségen nevelkedett Habsburg hercegi sarj nem sokáig gyönyörködhetett birtokai, erdei szépségében, és csak nagyon rövid ideig élvezhette vagyonának hasznát. Jött az első világégés, amelynek végállomása a Monarchia összeomlása volt. Felvidék gyöngyszeme, a kistapolcsányi uradalom – parkjaival, erdeivel, szántóival, vadaskertjével és kastélyaival együtt – az újonnan alakult állam, Trianon szülöttje, Csehszlovákia birtokába került…
A krónikák szerint T. G. Masaryk, köztársasági elnök először 1923-ban látogatott Kistapolcsányba; különvonaton, az elnöki szalon-vagonban Érsekújvár felől érkezett. Vonatát végig a Zsitva völgyében, virágokkal borították el az emberek. Attól kezdve az agg „prezident” tizenhárom esztendőn át, nyaranta rendszeres lakója volt a kistapolcsányi elnöki rezidenciának. Ezt a hagyományt folytatta dr. Eduard Beneš is, a köztársaság második elnöke, aki úgyszintén különvonaton, 1936-ban tette meg az első útját. Az elnöknek kijáró tisztelettel fogadták, de egy picit protokoll íze volt mindennek, hiányzott az egetverő, spontán lelkesedés, ami kijárt Masaryknak. Ámbár Eduard Beneš nem először tette meg az utat Prágától Kistapolcsányig – mint az elnöki szék várományosa -, már a miniszterelnöki poszton is volt szerencséje Masaryk elnök vendégeként a Zsitva völgyében tartózkodni…
A folytatás: kitört a második világháború, Csehszlovákiát feldarabolták, de a háború után visszarendeződött minden. Az első munkás elnök, Klement Gottwald – ivászataival tette híressé látogatásait Kistapolcsányban – örömmel újította fel a régi elnöki hagyományokat. Folyt a sör és a pálinka, még az apró lovászfiúk is borovicskát ittak. A második munkás elnök, Antonin Zápotocky sem volt absztinens, de sokallta a kistapolcsányi elnöki rezidencia működtetésére szórt pénzt, úgy döntött, hogy a kastélyt és környékét gyors ütemben szervezzék, alakítsák át szakszervezeti üdülővé. Örömmel özönlöttek a beutaltak Kistapolcsányba az ország minden szögletéből…
A vadászkastély az erdőgazdaság birtokába került, ámde nem egy „szocialista” fejedelem fordult meg ott egy-egy alkalommal nemes vad elejtésének céljából. Remek volt a kiszolgálás és az ellátás, szinte tálcán hozták az elejtendő vadat is. Noha volt, aki ezt visszautasította. Például Alexander Dubček. Vele bölényt akartak lövetni, a beteg Putifárt szemelték ki a pártvezér számára.
A történet úgy zajlott le, hogy a vendéget kivitték a bölényrezervátumba és felhívták figyelmét a készséges vadászmesterek, hogy Putifár éppen egy vén bükk tövében pihen. Dubček miután szemügyre vette az ősvadat, odaszólt kísérőinek:
– Elvtársak, ha már egyszer vadat akartok lövetni velem, ezt a ritka bölényt, akkor állítsátok lábra!
Mivel nem vállalkozott senki a bölény talpraállítására, Dubček hátat fordított neki és elégedett mosollyal az arcán távozott. Két nap múlva egy külföldi vendég valutáért golyót röpített a fekvő Putifárba, neki nem okozott gondot, hogy a bölény nem tud már lábrakapni…
Kistapolcsányt nem kerülték el az 1968-as történések sem. Helyszíne volt egy „titkos”, vagy talán nem hivatalos találkozónak Kádár János és Alexander Dubček között. A találkozóról nem írtak a lapok, de nyoma maradt az erdészet krónikájában. Kádár az alábbiakat írta a krónikába:
Csehszlovák elvtársaink meghívására töltöttünk egy napot itt Palárikovóban és Tapolcsányban. Nagyon jól éreztük magunkat, olyasféleképpen, amikor azt mondja magának az ember, hogy jó volna máskor is eljutni ide. Hálás vagyok Dubcsek elvtársnak, csehszlovák barátainknak a meghívásért, bensőséges, baráti légkörért, az erdészeti embereknek a jó vadászatért, a figyelmes ellátásért. Mindnyájuknak jó egészséget, sikereket kívánunk és a „viszontlátásra” szóval búcsúzunk.
Tapolcsány, 1968. január 21-én
A bejegyzést elsőnek Dubček és Kádár írta alá, de aláírták a kísérők is. A másik dolog, hogy Kádár nem volt tisztában a Tapolcsány (Nagytapolcsány-Topolčany) és Kistapolcsány (Topolčianky) helységnevekkel. Végezetül még annyit, hogy a „viszontlátásra” aránylag hamar bekövetkezett: 1968 augusztusában, habár személyesen nem Kádár érkezett, hanem küldte seregeit, csatlakozott Csehszlovákia megszállásához.
17.
Maradjunk még Kistapolcsányban egy picit, mivel a „kastélykeringő” azzal nem ért véget, hogy Antonín Zápotocky a második munkás elnök lemondott róla és átadta a szakszervezetnek. Zápotocky országlása sajnos nem tartott sokáig, 1953-ban választották meg elnökké – előtte 1948-tól kormányfő volt -, majd 1957-ben elhalálozott. Egyébként 1884-ben született, írt három könyvet, regényt a munkásmozgalmi évek témaköréből. Egykoron kötelező olvasmányok voltak, manapság csupán arra emlékszem, hogy kínos volt az olvasásuk, de talán erről a csapnivaló magyar fordítás is tehetett.
A harmadik munkás elnöknek, Antonín Novotnynak – 1957-1968 között uralkodott -, úgyszintén felkínálták a nyári rezidenciát, de köztudottan „nem szerette” a szlovákokat, még válaszra sem méltatta a kastély ügyében szorgoskodókat. A további elnökök: Ludvik Svoboda generális és a sokarcú politikus, dr. Gustáv Husák sem tartott igényt Kistapolcsányra…
A bársonyos után, 1989-ben a megújulni akaró honfiak az elnöki rezidencia, vagyis Kistapolcsány ügyében is lépni óhajtottak. Václav Havel, dramaturg, író és ellenzéki politikus elnökké való megválasztása után a kisebbik kastélyt, a vadászkastélyt felkínálták. De még mielőtt igent vagy nemet mondott volna, Csehszlovákia kettészakadt. Szlovákia elnöke Michal Kovác lett, és mint új ember a politikában, örömmel fogadta a kistapolcsányi vadászkastély elnöki rezidenciává való „előléptetését”.
Gyorsfutár vitte a hírt Kistapolcsányba, hogy az elnök örül az ajánlatnak, ami azt jelentette, hogy a vadászkastélyt mielőbb ki kell üríteni és az új korok igényeinek megfelelően kívül-belül át kell pofozni. De miből?
Igen, a rezidencia felújításához, vagy felújítására pénz kellett, mai szóhasználattal élve „baromi” sok pénz, s pénzért az elnök emberei a kormányhoz fordultak, néhány millióért.
A kormányból visszaüzentek (Meciar kormányfő): „Majd ha a neveteken lesz, a nevetekre íratjátok telkestől, akkor gyertek újra kunyerálni!” Végül a dolgok eme oldala is elrendeződött, és 1994 novemberében a nyitrai kataszteri hivatalban a vadászkastélyt tulajdonjogilag is az elnöki irodára ruházták át.
Közben megtörténtek a parlamenti választások, részben új politikai átrendeződésre került sor, de ebben a felállásban sem akadt ember, aki támogatta volna a kistapolcsányi elnöki rezidencia felújítását, ami úgy hatmillióba került volna az akkori árak szerint. Tehát függőben maradt minden, aminek következményeit a lakatlan vadászkastély sínylette meg, mert állaga rohamosan lepusztulni kezdett. Világossá vált, hogy a vadászkastély kiürítése nagyon elhamarkodott lépés volt, mert majd egyre kevesebb árat kell fizetni az elnöki rezidencia feltámasztásáért…
Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy miért aggódtam – most és annak idején is – a vadászkastély kiürítéséért? Elsősoron, mert az erdészeti igazgatóságra való tekintettel igen jó kezekben volt. Falait aranyérmes trófeák, kapitális agancsok és jeles vadászfestők alkotásai díszítették. Említésre méltó, hogy a háború után – mielőtt még Németországba emigrált volna a lányához – Sovánka Károly (1883-1961) festőművész, grafikus, eredetileg szobrász, hosszabb ideig kistapolcsányi lakos, azaz kastélylakó volt. A neves „vadászfestő” – legtöbb műve a vadhoz és a vadászathoz kötődik – vadászgatott, közben festegetett is Kistapolcsányban. Hálából néhány művét az erdészetnek ajándékozta, köztük volt a nagyméretű, jelentős művészeti értékű alkotása, a Szarvasbőgés is…
Ámde kanyarodjunk vissza a poraiban halódó elnöki rezidenciához. Az elnöknek, Michal Kovácnak más gondjai akadtak, főként kemény vitája és harca Meciar kormányfővel, és fiának Bécsbe való elrablása. A vadászkastély felújítása háttérbe szorult, az elnöki rezidenciára gondolni sem maradt ideje. Végül az elnöki iroda hivatalosan is lemondott a kastély iránti igényeiről és visszaadta az erdészetnek…
Az új elnök, Rudolf Schuster mandátuma lassan már a vége felé közeledik, de ő sem mutatott igényt a kistapolcsányi rezidencia iránt. Talán a betegsége miatt, vagy más meggondolásból tartotta magát távol Kistapolcsánytól. Egyelőre a kastélykeringő véget ért!
Masaryk és Benes pihenés közben
Az elnöki rezidenciához kapcsolódik a kistapolcsányi ménes, ahol az elnökök számára mindig neveltek és ápoltak egy-két hátaslovat. Különösen Masaryk elnök volt híres lovas. Benes viszont csak az elnök kedvéért öltözött lovaglóöltözékbe és húzott lovaglócsizmát. Masaryk még „munkába” is – bocsánat, az elnöki hivatalba – lovasnak öltözve járt…
Történt egyszer, hogy kedvenc patkolókovácsát, Janíkot, bíróság elé állították. A bíróságnak nem voltak elegendő tárgyi bizonyítékai, mégis halálra ítélték az első világháború harctereit is megjárt férfit. Ugyanis gyilkosságról volt szó, a vád szerint Janík (Janyik-Jancsi) állítólag megölte Erzsikét. A főerdész fogadott lányáról volt szó.
A történet ott kezdődik, hogy Janík, a patkolókovács beleszeretett Erzsikébe, az alig tizenéves kislányba, de még mielőtt célba jutottak volna, a kovácsot behívták katonának. bizony lehúzott kemény négy esztendőt a harctereken, igaz nem a puskafogás volt a dolga, hanem a harci, katonalovak karbantartása. Feladatát magasan ellátta, elő is léptették, mint őrmester került haza, de nem a frontról a háború végén, hanem hadifogságból.
Az első kérdése az volt, hogy mi van Erzsikével, mivel az erdészlakot zárva és üresen találta. Barátai elmondták neki, hogy Erzsike férjhez ment egy osztrák nemeshez, szülei pedig elköltöztek, miután a főerdész elérte a nyugdíjas korhatárt.
A nagytermetű, vasöklű kovács először el sem tudta hinni, hogy az ő Erzsikéje másé lett. De miután eljutottak értelméhez a szavak, keservesen, mennydörgő hangon, nagyon mélyről felüvöltött:
– Megmondtam neki, hogy megölöm, ha másé lesz! Megölöm… – az utolsó szavakat szinte nyögve és sírva mondta ki Janík.
Ment minden a maga rendjén, Janík tette a dolgát, de nagyon szótlan ember maradt. El-eljárogatott más vidékekre is patkolni, hívták, mivel remek munkát végzett. Nem maradt utána lesántult ló, és ha netán mégis, akkor Janík azonnal megjelent, s addig ápolta a lovat, amíg az teljesen fel nem épült.
Egyszer aztán jött a hír, hogy Janíkot letartóztatták és Erzsike meggyilkolásáért vád alá helyezték. Súgtak, búgtak az emberek Kistapolcsányban, de nem volt senki, aki a patkolókovács mellett kiállt volna, nem élt már senkije. Szülei rég elhaltak, testvérei pedig szétszéledtek a nagyvilágba…
Masaryk elnök az újságokból tudta meg Janík esetét, és miután alaposan áttanulmányozta az ügyiratokat, kegyelmet rendelt el Janík számára, de…
De elrendeltette, hogy Janíkot sterilizálni kell, magyarán ki kell miskárolni, ráadásul köttessék ki egy hétig a kistapolcsányi pellengérre. Az intézkedések megtörténtek, ámde a sterilizálást végző orvos csak félmunkát végzett, mert Janík miután teljesen megnyugodott, negyven valahány éves korában megnősült, és voltak utódai, sőt unokáit is megélte…
Janík története nem tudom mennyire valóság és mi benne a legenda. A tény viszont az, hogy Kistapolcsány főterén mind a mai napig áll a pellengér.
18.
A hrussói vár romjai
A Zsitva felső folyásának völgyét várrendszer védte a tatárok betöréseitől, de lehet, hogy már a tatárok betörései előtti korokban is álltak az ősi védelmi erődök. Kistapolcsány, Kisaranyos, Hrussó, Szkícó vára, de ebbe a rendszerbe tartozott a gímesi és az apponyi vár is, noha az utóbbi kettő nyilván a Nyitra völgyét hivatott megvédeni…
Zsitva völgye legészakibb vára, a hrussói vár, Kistapolcsány és Szkícó között, a 488 méteres várdombra épült a Tribecs hegységben. A vár létéről, szerepéről és működtetéséről az első feljegyzések 1253-ból származnak. Az okiratok arról szólnak, hogy a vár a Szkícón átvonuló Felső-Nyitra völgyét védte. A tatárok betörése idején, egy időben a lévai várral épült. A szóban forgó okiratok Comes Ladislaus Hruso nevét említik, aki nyilván a vár kapitánya, a várúr lehetett.
Egy későbbi írásos emlék – Lajos király levele 1347-ből – „Castrum nostrum Hrusorum” már a nevén említi a várat és megerősíti, hogy a király tulajdona, birtoka. Ám előtte Csák Máté uralta a várat és a vidéket. Időközben cserélődtek a vár gazdái: Perényiek, majd a Bebekek, de a Zápolyák is uralták.
A várat aztán aszerint építették, vagy erősítették meg, hogy milyen volt gazdáinak ízlése és mennyi volt a pénze. Egy-egy átépítés nyomai látszódnak a mai várromokon is…
A vár, illetve urának vagyoni állapotáról tanúskodik egy 1504-ből származó adásvételi szerződés. Kiviláglik, hogy a várhoz tartozott: Szolcsány (Solcany, Nagytapolcsányi járás), Kis- és Nagylehota (Kis- és Nagyüllés), Moholány (Machulince), Keresztúr (Hostie), Ebedec (Obice), Zsitvakenéz (Knazice) és más községek, birtokok is. Hrussó és Kistapolcsány között állandó viaskodás, hatalmi harc folyt, napirenden voltak a fegyveres összecsapások, mígnem a király úgy rendelkezett, hogy a 16. században Hrussó vára, mindenestől újra a király birtoka lett…
A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején Hrussó vára a szabadság, a kurucok oldalán állt. A fejedelem is megfordult benne. A szabadságharc bukása után a 18. század elején – úgy, mint sok más Rákóczi-sasfészket – Hrussó várát Heister generális parancsára (1708) lángokba borították, leégették, teljesen felperzselték. Csak a csonka és árva várfalak meredeztek az ég felé, lakói még időben elmenekültek.
Azóta a hrussói vár árván, elhagyatottan és romokban áll. Erős várfalai keményen ellenálltak az időnek, és a vár belső része az utókor számára megmaradt. A hozzáértőknek nem okoz gondot kikövetkeztetni a vár urainak és népének életvitelét. A várat gondos szakemberek 1923-ban konzerválták.
Közvetlenül Hrussó várának történetéhez kapcsolódik a 14. században épült „Zsiványtorony” Fenyőkosztolány (Jedlové Kostolani) határában, amely elővédül szolgált a vár védelmének szempontjából…
Hrussó várának maradványai könnyen megközelíthetőek Szkícóból, Kistapolcsányból, de más turistaösvényeken is feljuthatunk, noha a séta egy picit huzamosabb ideig tart. Például Fenyőkosztolányból három óráig tart a gyaloglás, ám a vidék szépsége az év minden szakaszában kárpótolja a vándort, örömet nyújt és örökös élmény marad.
Talán az arany volt az okozója, hogy annyira védték Felső-Zsitva vidékét és kemény várrendszert építettek ki őseink. Vár őrködött Kisaranyos (Zlatno) erdeiben is a vidékre, az 568 méteres várhegyen, a Fekete vár. A „Fekete vár” a XIII. században épült, írásos emlék csak a lebontásáról maradt, amely szerint a XV. században ítéltetett végpusztulásra. Mára még a várfalak sem maradtak meg, az alapjait is benőtte az erdei növényzet, csak néhány kőhalom jelzi a vár helyét. Egykoron nagyon jó kilátás nyílott a Fekete várból a gímesi és a hrussói várra is. A XIV. században még virágzott az élet a Fekete várban is, az aranymosás jövedelmezett, folyt a kereskedelem. Rövid ideig a husziták uralták a várat. De nem volt köszönet benne, távozásuk után rohamosan hanyatlásnak indult a romantikus, erdőségekkel körülzárt erőd. A várat vízesárok vette körül, de erős védgát, sánc is övezte. Észak-kelet felől még megtalálhatóak a várhoz vezető út nyomai, az alapokból pedig a vár fekvésére, nagyságára és belső tagoltságára lehet következtetni. Alaposabb ásatások nyilván mást is elárulnának az utókor számára.
Annyit tudunk még, hogy eredetileg a Forgách-család birtoka volt, majd a Jeszenszkyk következtek, pontosabban 1855-ben Jeszenszky Sándor is túladott a birtokon. Tőle báró Lindenlov Henrik vásárolta meg a kisaranyosi birtokot…
A szkícói "Nebojsa! - Ne félj!" torony
Hrussó várával szemben, a Zsitva és a Nyitra völgye határvonalán állt egykoron az ősrégi szkícói vár. Egy 1504-ből származó okirat számot ad a falu és a vár pusztulásáról. Más írásos emlékek 1663-ból egy reneszánsz stílusú kastélyról tesznek említést, amely Hrussó várához tartozott. Egy időben a grófi Keglevich-család birtokolta Szkícót, de különösen Odescalchi Artúr herceg nevét tartják számon mind a mai napig, aki a szkícói várkastélyt, erődítményt – a bajmóci vár mintájára, csak kicsiben – megépíttette.
A romantikus lelkületű Artúr herceg egészen Olaszországból hozatott építészeket, és munkájuk nyomán, mindössze öt esztendő múltán 1888-ban már lakható volt a zordon, gótikát utánzó – de belül igen kényelmes – erődítmény. A soktornyú „kastély” mindenben egy komoly várrá akart hasonlítani. Nem hiányoztak a megfigyelő tornyok, a lőrések védelmi célból. Sőt a mini-várat vizesárok vette körül…
A XIX. század fordulóján a Habsburgok vásárolták meg a várkastélyt birtokaival, amely az erdőgazdaságot irányító erdészek székhelye lett. Az erdészek egészen a második világégésig tartózkodtak a szkícói várkastélyban, mígnem a partizánok kiszorították onnan őket. Akkor kezdődött a várkastély végleges tragédiája, bevetések, támadások célpontja volt a harcok során. A német csapatok 1945. március 16-án megtámadták és felégették a falut, vele égett a várkastély tetemes része, bútoraival, berendezésével együtt.
A kastély felújításával megpróbálkoztak a háború utáni években, legalábbis a „Nebojsa!”, „Ne félj!” nevű tornyot tették lakhatóvá és a romokat is sikerült konzerválni. A kastély újjáépítésének terve, restaurálása csak a szóbeszéd tárgya maradt, a „szocialista” államnak nem volt pénze rá…
A bársonyos után is nagy volt a hallgatás a szkícói várkastély felújításával kapcsolatban. Ám érdeklődésemre örömmel hallottam a hírt, hogy magánvállalkozók, befektetők összefogtak és értelmét látják a várkastély felújításának turisztikai, valamint történelmi, kulturális szempontból is. A felújítási munkálatok folyamatban vannak és jól haladnak.
(A szerző felvételei)
Hozzászólások