TALÁLKOZÁS A SZÍNHÁZZAL – SEPSISZENTGYÖRGYÖN
Izgultam. Vajon hogyan fogadnak? Vajon mivé váltam? Magamra is kíváncsi voltam.
Istenem, minden megváltozott. Az épület, az irodák, a színpad, mikor játszanak rajta. Más, mint akkor. Nincs függöny, nincs lyuk, amin kileshetsz. Feketék a falak a nézőtéren.
A színház előtt macskakövekkel lerakott tér. Sétáló tér. A kirakatban plakátok, most épp a régiek közül, amiket még én sem ismerek.
Felmegyek az irodába. Kopogtatok, bemutatkozom, László Beáta megismer, akik meg nem, azok mosolyogva fogadnak, bemutatkoznak. Ki mivel foglalkozik, lassan derül ki. Mindenki előtt számítógép. Szervezik az eseménysort. A színház hetvenedik születésnapját.
Hamar megtaláljuk a közös hangot. Egyik magas fiatalember készségesen odavezet egyik asztalhoz, ahol, aki ül a képeket segít majd rendezni. Már helyemen is vagyok. A cél összeránt minket, ismerősek a poénok, emlékek feletti kis nevetések. Színházban vagyok, színháziakkal.
*
Mit hozhatsz vissza a múltból? Mit írhatsz át benne? Nem javíthatod ki, rád borul, fejedre omlik tévedésed – folytatnám, de megálljt parancsol a jelen. Amire ma emlékezem, a tegnap még más volt. Akkor nem tudtuk, mekkorák vagyunk, s a szemükben ugyan lehettünk nagyok, ha a miénkben összement vakarcsok maradtunk.
Kerekasztal
Eltelt hetven év egy színház életében, és mint kincset kezdjük becsülni, dédelgetni, homályosan emlékezve mindarra, ami történt. Látásunkat főképp saját mivoltunk ködösíti. Állandóan elénk tolakszik. Én állok magam előtt, nem akarok kimenni a képből, így hiába nyújtom a nyakam, csak töredékét láthatom a műsornak.
Ráadásul bezavar a jelen. Mellettem régből felbukkant arcok követelik maguknak a helyet emlékezetemben. Szembesülök, mennyire nem emlékszem. Mire is tesz kísérletet ilyenkor az ember, ha nem szeretné, hogy az utókor illessze össze elporladt csontjaiból az általuk elképzelt lehetséges múltat, amit az általuk élt élő jelen fest ilyenre-olyanra.
Ma már könnyebb dolga van az emlékezőknek, film, hangfelvétel őrzi az előadást, az alakítást. De még ez is szubjektív. Az operatőr ízlése, szemszöge süti ránk a fényt…
Mégis szükség van az emlékekre. Még ha az élmény, vagy a szeretet szubjektivizmusa követeli is ki magának. Jobb ennek árnyékában hűsölni, mint a rideg objektivizmus tekintetében vacogni. Ilyen persze nincs, csak kísérletet teszünk rá állandóan. De el lehet határolódni attól, amit nem szerettünk, elutasítottunk.
Nekem nem sikerült elhatárolódni az életemtől. Egyetértettem vagy sem a részleteivel, az enyémek maradnak. Legfeljebb itt-ott kopottabbak. Vagy egyik-másik később bukkan fel a felejtés tengeréből.
Ültünk a MAGMÁ-ban és hallgattuk egymást, majd emlékeztünk, emlékeztettük magunkat a mából oly fontosnak érzett múltra. Kijavítottuk egymást, kiegészítettük saját emlékeinkkel. Kapkodtuk egymás szájából a szavakat. Mintha mi lennénk a jelen főszereplői, mintha át lehetne írni a múltat, mintha fontosabbak lehetnénk a mából tekintve a múltra nézve… A jelen színészei hallgattak. Akik a város, a színház hírét elvihették, elvitték a világnak – csendesen figyelték színházuk múltjának megjelent képviselőit.
*
Első nap egy érdekes, számomra igazán izgalmas előadásnak lehettem tanúja. Bartha Katalin Ágnes beszélt arról, hogyan lehet megfejteni régi színházi relikviákból, ilyen-olyan nyomokból, elsárgult újságlapokból, fényképekből, naplókból egy régi színházi személy alakját, vagy magát az előadást, az alakítását. A hiányzó tudást kipótolja a képzelet. Erre vagyunk utalva. Próbálkozásunk, megőrizni a múltat, csorbát szenved hiányos ismereteink miatt. Ezt egészítjük ki feltételezéseinkkel. Szegény rég elporladt művész, az utókor jó vagy rosszindulatára van kárhoztatva. Őt már rég hidegen hagyja mindez, minket, úgy véljük, gazdagít a róla szóló ismeret. Tény, önbecsülésünket erősíti hírességeink, nagyjaink múltjának feltérképezése. S mialatt élvezettel hallgatom az ismertetőt, újból meglegyint az elmúlás kegyetlen szele. Lehettél ilyen-olyan, a jövőnek tehetetlenül ki vagy szolgáltatva.
Ezután én szólalhattam fel, emlékeztem az eltelt hetven évből azokra, amiket magam is itt töltöttem. Szembesülhettem saját gyarló emlékezetemmel is. A kiegészítés, javítás kéznél volt, természetesen, hiszen még élünk, és szólhattunk. De már a múltat festettük ilyenre-olyanra, ami szinte képtelen vállalkozás. Az ember javíthatatlan. Tudja, ennek dacára újból és újból megteszi. Mintha belevéshetné életét az idő szövetébe, változtathatatlanul. Miközben mindig a hallgatóság, a néző jóindulatára van ítélve. Mindez most nem számít. Jól esik emlékezni, jól esik a meleg fogadtatás a színház jelenlegi csapata részéről. S miközben hallgattuk egymást, a közös sors lélegzetében lehettünk egyek.
*
Este a Kaisers Tv, Ungarn című előadásukat láthattam a Kamarateremben.
Az előadás érdekes, nem hagy közömbösen. Olyan érzésem volt, mintha Székely Csaba Mihai Viteazul-ját láttam volna, csak magyar vonatkozásban. Itt a magyar történelmi alakokról rántják le a leplet, alaposan. Nem tudom, mennyire hasznos ez. Ha másra nem, arra jó, hogy az ember minden bálványt leromboljon az életében, legyen az bármilyen történelmi múlt, amire büszke az utókor. Gyarló, bűnös emberek voltak, szélkakasok, érdekemberek, inkább kényszerhősök. Kossuth, a nagyszájú, Petőfi a hiú, despotikus hajlamú, gróf Baráznay Ignácz gyenge jellem. Nem lehet kivonni a színházból a politikát, kérdés, mit és mennyit árt vele ma, itt, nekik, nekünk.
Persze, ehhez egy testből, időből kilépés, múltba visszarepülés varázslatával él a szerző. Megteheti, nem akad fenn senki ezen a gondolaton. Ezzel a „beavatkozással” rántja le a leplet az elhunyt, nagy hősnek hitt apa és utált anya életéről a lányuk előtt. Megismeri az igazságot. Amitől ugyan szabad csak annyira lesz, hogy nem nyomasztja az ismeretlen múlt, nem kell megfelelnie nyomasztó elvárásainak.
Messziről jöttem, időben, térben is. Évtizedek óta nem láttam semmit a Tamási Áron Színház előadásaiból. Nem mentegetőzöm, csak információképen közlöm. Hírüket hallhattam, díjaikról, sikeres szerepléseikről is, de ennyi. Végül is örültem. Amit nekünk nem sikerült, nekik igen. Számukra már kinyílt a világ, előttük megnyíltak a színpadok. A nézők is kicserélődtek. A régiek lassan elfogynak, az újakat meg kell hódítani. Ezt pedig azon a nyelven lehet, amit értenek. Én ne tudnám ezt? Hogy ha fel akarod hívni a figyelmet, valami szokatlant kell produkálnod, de úgy, hogy azért komolyan vegyenek és maguk közül valónak is tartsanak!
Kaisers TV Ungarn
Az előadást Porogi Dorka rendezte, a darab Pintér Béla szövege. Ma már nem darabot, hanem szöveget rendeznek. Tudomásul kell vennem, leáldozott annak az ideje, hogy szöveghű előadásokat lássunk. Felhasználnak, élnek vele, alkalmazzák – ez a hozzáállás. Egyre kevesebb önállósága van egy-egy műnek, sőt, itt van az a régóta áhított idő, amikor a drámaíró és rendező együtt dolgoznak a szövegen. Megszűnt, vagy megszűnőben köztük a távolság, a rangsorolás idejét múlta, a cél: színpadra, vagy közönség elé állítani az előadást, ami közös produktum. Ahogy a színház művészei is egyre gyakrabban csapatként fungálnak, nem magaslik ki közülük a régi értelemben még a főszereplő sem. Egy tag a sok közül, akinek épp több feladat jut. Kiragyogása a többi közül a szerephez, szituációhoz való hozzáállásán, annak magáévá tevésén múlik.
Egyre gyakrabban követel tőlük mélyebb átélést a játék. Ember legyen a talpán, aki a játéktól meg tudja úgy őrizni magát, hogy ne károsuljon, ne szenvedjen csorbát emberségében. Hogy ha az állatot kell kihoznia magából, ne tévessze szem elől, hogy maga nem az.
Pálffy Tibor, D. Albu Marianna, Kovács Kati
(Kaisers TV Ungarn)
Az előadás percíz alakításokkal terhes. Megállapítom, profi színészek. Először a Rozit alakító Pál Ferenczi Gyöngyit látjuk, ő adja meg az alaphangot. Kényelmetlen lesz, mondja. Majd sorra lépnek színre a többiek, Gajzágó Zsuzsanna, Benedek Ágnes – a két tv-bemondónő, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Kolcsár József, Mátray László, Pálffy Tibor, Kónya-Ütő Bence. A kellően utálatos két tévébemondó asszonyság műkedvelőnek tűnik, de kiderül, szerepet játszanak. Ezek szerint remekül. Megcsodálom Kovács Kati jól körülhatárolt, világosan megrajzolt Amáliáját, a hős apa lányát, milyen pontos és bátor mozdulatokkal festi fel a rideg, frusztrált kamaszlányt, aki az apja után nyomoz. Nem is annyira a történetet figyelem, hanem a színészek játékát. Közel ülünk hozzájuk, egy arénafal választja el őket tőlünk. Akár küzdőtér is lehetne, mi meg a drukkerek. Élesen felrajzolt mindegyik figura, rajzfilm szerűen karikírozottnak érzem őket, meglepődök, mikor kiderül, emberibb érzések is rejtőznek a magukra erőltetett maszk alatt. D. Albu Annamária szelídebb, hiszékeny Bereznayné, férje önmagán nehezen vagy sehogyan sem uralkodó álhős, akiből mártírt faragnak, Petőfi hiú és sikerhajhász költő, Kossuth manipuláló, parancsokat osztogató, anyagias „hazafi”, aki nem retten vissza a csalafintaságtól sem. Embereket látunk, nem hősöket. A legpozitívabbak azok, akiktől fanyalgunk a valóságban, a tudósító hölgyek. A migránsáradatot kommentáló tévébemondónőkre hajaztak. Láttunk szinte mindent, amitől a hagyományos néző otthagyja a színházat, de a nem túl sok férőhelyes nézőtér tele volt. Most velünk ugyan, de ha négy éve van műsoron, szerethetik. Nem tudtam eldönteni, tessen vagy sem. A színészek játékára gondoltam, a lelkiismeretes munkára, és úgy döntöttem – még várok a véleményalkotással. Jól tettem.
*
Meglátogattuk halottainkat a temetőkben. Megható beszéddel emlékezett meg a református lelkipásztor az elhunytakról, a színházról. A temetőkbe buszokkal vittek fel bennünket. Sokáig tartott mire végére értünk a tiszteletteljes emlékezőkörútnak… Halottaink között nemcsak öregek és régiek voltak…
*
Úgy jöttem ide, hogy megvédem magunkat, a múltunkat, nem engedem, hogy leírjanak, eltöröljék emlékezetünket a jelenben élőkben. Tele fájdalommal, aggodalommal, mivé lesz a színház, mivé teszik, hova fajulnak a dolgok, milyen világot építenek a múlt romjain – nevezhetem így, mert itt hagytuk, sokan közülünk, én magam is, ebek harmincadjára, nem bízva abban, hogy változtatni tudnánk a dolgokon. Menekülés volt minden színpadi előadás a valóság elől, csak játszottuk a szabadságot, a boldogságot, még ha sokszor meg is mutattuk, hogy rossz irányba mennek a dolgok.
Ez az ünnepségsorozat, az elhangzott előadások felfedték előttünk, előttem a fordulat éveiben kialakult bizonytalanságokat, a hogyan kellene nehéz gyötrelmét, az útkeresés kétségeit, s bizony nagyon magukra maradtak ebben a feladatban. Megismerhettem, milyen problémákkal szembesültek, milyen lehetőségek fagyasztották meg őket, hogyan küzdöttek elsősorban önmagukkal a hogyan tovább kérdésében…
Én mit tettem, tehettem volna, ha itthon maradok? Nekem mire futotta volna, lett volna erőm felvenni a küzdelmet a kilátástalan szabadságban, a szabadságnak vélt világ ismeretlen terepén?
Nemes Levente heroikus küzdelmét élem át, miközben Nánay Istvánnal mesélnek a fordulat utáni válságos évekről. És hálás vagyok Nánay Istvánnak a színháznak, főiskolának nyújtott támogatásáért. Mintha moziban ülnék, látom magam előtt a Figura csapatát Gyergyószentmiklóson, ahogy keresik a helyüket, és kialakul, kinő egy társulat egy határozott elképzelésű emberrel az élén. Attól erős, hogy meri követni az álmait. Bocsárdi László, a vegyészmérnökből lett rendező, színházi ember még a fordulat előtt felhívta magára a nyitottabb szellemű művésztársadalom figyelmét. Előadásai, rendezései már akkor fókuszba kerültek. A fordulat előtt a lehetőségei neki is szűkültek. Nemes Levente megkeresésére kapott az alkalmon. Mint a vízbefúló a szalmaszálon. S kiúszott a partra hat fős csapatával a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház is…
*
A színház olyan, mint kora. Csak a mindenkori szakmai színvonalnak kell megfelelnie, de stílusában, mondandójában szuverén. Fanyalgások csak a korbéli ízlések, formák között vannak, mikor érintkeznek egymással. Az átmenet soha nem zökkenőmentes. Közhelyesen: akár az élet, úgy fejlődik, majd megy ki divatból, ráncos, hajlott hátú lesz – de maga a színház, mint entitás, nem változik. A divat alakul, az ízlések ütköznek egymással, de a lényeg ugyanaz marad. A színházat szeretők mindenkor szeretik a színházat.
Este az Alkésztisz című előadást vetítették nekünk, megmutatva valamit régebbi tevékenységükből. A stílus már az új korszakot jelezte, amiből én, s jópáran kimaradtunk. Fáradtak voltunk az izgalomtól, a hosszú sétától, a sűrűn kapott élményektől. S még csak a felén vagyunk túl.
(Folyt. köv.)
Hozzászólások