Estefelé a tavaszi nagytakarítás utolsó fázisa gyanánt előveszem a ritkán használt edényeimet, étkészleteket és a konyhai szekrényben fellelhető poharakat, átmosom, törölgetem mind, csak ragyogjanak. Szomszédasszonyom beszól hozzám, csodálkozik, hogy mennyi tányérom, tálam van, akár egy étteremben. Gondoltam is már, hogy szétosztogatok jópárat a gyermekeim és rokonaim között. Az egész napi szorgos munka után alig várom, hogy fürödjek, és mielőbb ágyba kerüljek, még a tévét sem kapcsolom be, hamar elnyom az álom. Későn ébredek, megyek a konyhába, üveges konyhaszekrény tárva nyitva, étkészleteimnek, edényeimnek hűlt helye, néhány tányért, ódivatú poharat, bögrét meghagytak, rémülten futok a nappaliba – ruháim a szoba közepére hányva nagy kupacban, amikor észreveszek egy tízezrest a szőnyegen, elszántan keresem a régi pénztárcámat, melyben az új hűtőszekrényre és laptopra gyűjtögettem a pénzemet. A fekete pénztárcát is megtalálom, néhány ötezrest meghagyott a tolvaj. Telefonálok a szomszédasszonyomnak, fut át pizsamában, csak annyit mond a lehangoló képet látván – Ugye megint nem zártad be az előszobaajtót?
***
IV.03.
Egy kórházszerű épületben járom az emeleteket, valaki ismerőst keresek, de nem tudom kit, csak nézelődök, hátha összeakadok vele. Feltűnően szélesek a folyosók, melyeknek mindkét oldalán kopott fehér padok helyezkednek el, mindegyik pad zsúfolásig tele emberekkel. Fiatalok és öregek ülnek szorosan egymás mellett, ruházatuk elhanyagolt, hajuk zilált. Nagyon csodálkozom, miért nem állnak fel a fiatalok legalább, hogy bírják egymás szagát, mert én már érzem, menekülök kifelé, iszonyodok a szürkeségtől, a bárgyú, tehetetlen tömegtől, a szagoktól, amikor meghallom M. volt főnököm hangját, valakivel veszekszik, valamelyik családtagját szapulja, hogy nem vásárolta be rendesen a főzéshez szükséges alapanyagokat, ezért most dúlva-fúlva igyekszik a piacra. Titokban követem, amíg M. vásárol, én dzsekim zsebeit igyekszem megtömni krumplival, mert nincs nálam a táskám, így pénztárcám sincs, hogy vásárolni tudnék becsületesen. M. mintha észrevenné az akciót, rettentően szégyellem magam és igyekszem mielőbb eltűnni a színhelyről…
***
IV.08.
Nem tudom, kihez hívnak vendégségbe vasárnap délutánra, a kedves női hang sokáig visszhangzik bennem a telefonhívás után, meg a kérés, hogy süssek valamilyen finom süteményt is az alkalomra. Elhatározom, hogy mutatós, krémes sütivel lepem meg az ismeretlent, aki olyan kedvesen hívott az imént. Eljött a nagy nap, káprázatos süteményt sikerült előállítanom, még fel is szeletelem háromszög alakú mértani pontosságú darabokra, remélve, hogy minden meghívottnak ízleni fog; jó időben elindultam a megadott címre. Inkább kisebb lakodalomhoz hasonlít az összejövetel, a házigazda szívélyesen fogad, és betessékel a hatalmas nappaliba. Meglepetésemre anyám és anyósom egy asztalnál ülnek és integetnek, hogy van egy üres hely, nekem foglalták. Örülök, hogy látom anyámat, meg anyósomat, megnyugszom, hogy élnek és itt vannak velem. Kiteszem az asztalra a süteményes tálcát és elmegyek megkeresni a háziasszonyt, hogy jöjjön, kóstolja meg a művemet. Mire visszamegyek vendéglátómmal az asztalhoz, a süteményemből csak néhány árválkodik a tálcán, anyám elfordítja a fejét, mintha nem tudna a dologról, anyósom azt mondja, hidd el nem én voltam, közben fejével anyám felé biccent, tudom én is, mert nagyon szereti az édességet, mióta beteg lába miatt járókerettel közlekedik, már sütni, főzni sem tud. Anyósom int, hogy hajoljak közelebb, és azt súgja a fülembe, hogy képzeld, miután jól lakott, boldog-boldogtalant kínálgatott – igen, ilyen volt mindig, mindenkit megkínált, szívesen osztogatott egész életében, a semmiért…
***
IV.09.
(Ez az álom harmadik része, az előzőeket elfelejtettem reggelre.)
Kulturális rendezvényen vagyok valahol a belvárosban, a szervező felkért, hogy olvassam fel néhány versemet, ráállok, mert van a táskámban egy példány az utolsó kötetemből. A műsor nagyon elhúzódik, mert az ismertebb költő-írótársak több időt kapnak a szereplésre, nagy-nagy ajnározás folyik itt, elmegy a kedvem és igyekszem angolosan lelépni innen. Már nem fontos a lehetőség, mások árnyékában még jelentéktelenebbé válni; már-már a folyosóra érek, amikor megpillantom P.-t, mint plátóit, aki egyre közelebb jön hozzám, rezzenéstelen arccal közeledik, rajongói kíséretében. Sebtében megigazítom magamon a ruhát, egy oszlop mögött megfésülködök, ekkor lép elém P., kinyújtja kezét és babrálni kezd a fejemen, aztán mosolyogva elmegy. A mellettem álló asszony táskájából elővesz egy tükröcskét, és elém tartja, látom, két barna nyuszifül hegyesedik a fejemen…
Hozzászólások