Ma reggel egy ‘78-ban kiadott könyvet lapozgattam és kiesett belőle egy csontszáraz falevél. Pont 40 éve (esetleg mínusz egy-két év amíg hozzám jutott a könyv), hogy oda tettem, valószínű emlékeztetőül valakire, valamiért, de sajnos az efféle részletek morzsái már kihulltak az emlékezetemből. Most csak valami kifejezhetetlen békét érzek, amint kezembe veszem ezt a lepkeszárny-finomságú levelet, mintha azért mégis egyféle üzenetet kaptam volna azokból a letűnt időkből. Akkor még volt ki őrködjön a békénk fölött nekünk, tizen-huszonéveseknek meg sem fordult a fejünkben, hogy tenni kellene valamit érte. Ott volt az előttünk haladó generáció, az „ősök” szolid osztaga. Nem a M. Beniuc-törpeségű költőkre, írókra gondolok, akik verseményeikben gyakran elpuffogtatták a „béke” szót, hanem szüleimre s a hozzájuk hasonló sok ezer kétkezi munkásra, akik keményen megdolgoztak nap mint nap nem a fogalom villogtatásáért, hanem a mi tényleges gondtalan életünkért. Mi, az akkori „szépreményűek” még csak fel sem fogtuk, hogy lehetne másként is, mint ahogy alig egy-két évtizede volt is: háború, éhínség, vérontás és rengeteg árvasors. Most már a mi kötelességünk lenne ezt a természetes gondtalanságot biztosítani gyermekeink, unokáink számára, de vajon képesek vagyunk-e rá? Beállhatunk-e közéjük és a most élesülő bombák, kémiai, biológiai, mifene fegyverek közé? Egyáltalán van-e fogalmunk konkrétan mi készül ellenük, az emberiség ellen? Csak kapkodjuk a fejünk nap mint nap a rengeteg rémhír, politikai sakkhúzás, földalatti manőverezés hallatán, de fogalmunk sincs, érvényben van-e még a fogalom: világbéke, az általunk ismert értelemben. Megelégedünk a cafatokkal, melyek néha kihullanak a mindennapok mókuskerekéből, egy csöndes decemberi havazás, a kandalló előtti esti fény képében, vagy egy ilyen régi-régi falevélben, mely hirtelen előbukik egy könyv lapjai közül. Tudjuk, érezzük, most kellene lépni azért a BÉKÉÉRT, amíg még nem késő. De hol kezdje el a magamfajta közember? Hogyan hadakozzon a láthatatlannal, az embertömegeket bábokként mozgató szellem-zsinórokkal, a beteg koponyák mögötti sötét szörnnyel? És hogy vallja be tehetetlenségét a mitsem értő gyermekeknek?
Hozzászólások