„Az újságíró az olvasó/néző/ hallgató szeme és füle”. Valamikor ezt tanították nekem és társaimnak Pécsett a rendszerváltás éveiben. Aztán teltek az évek és egyre gyakrabban találkoztam az elmondottak cáfolatával. Nyilvánvaló tények semmibevételét tapasztaltam „az erősebb kutya” jogán. Ekkor tettem fel a kérdést először magamnak, majd másoknak is: „Tényleg, a legnyilvánvalóbbat is figyelmen kívül lehet hagyni?”
Mára már rájöttem: igen. Az ingerküszöb lassan már annyira magasra helyeződött, hogy mindenki csak a saját kis életére/karrierjére/ sorsára koncentrál. Aki pedig szólni mer…
A mindennapi események felett elsiklunk, de vannak emblematikus ügyek is. Amik megütik az ingerküszöböt. Egyeseknél. Mondjuk, azoknál nem, akik egyik napról a másikra élnek, és örülnek bármilyen kis „segélynek”. Őket, sajnos, meg lehet vezetni. Meg is teszik.
Szülő vagyok, és ezt büszkén vállalom. Valamikor én is menekültem és (szerencsére) akkor engem és társaimat nem gáncsoltak el. Azért élek itt.
Az elgáncsolást még a focipályán is büntetik. A bírókat ma már a „videóbíró” is segíti, tévedéseik belátására kényszeríti. Gyereket felrúgni pedig bűn. Csak a büntetőjog látja ezt másképp?
A fel-„rúgás” az bűntett. Mindenhol. Ha ezt egy újságíró teszi, főleg. Bárhol, bármikor.
Hozzászólások