A telken bontott ablakok heverésznek hanyag összevisszaságban. Némelyikük üvege kitört már, megrepedt, valamelyiknek a keretéről pattogzik a festék, megint másikról rongyos reluxa lóg. Sok mindent láttak már az évek során. Talán túl sokat is. Most egy vén drótkerítés mögött álmodnak, egy téglarakás szomszédságában.
A régi konyhaablak egy csodaváró decemberi estéről álmodik, amikor a gyerekek kézzel festett üvegmatricát ragasztottak rá: egy sárga betlehemi csillagot, hosszú csóvával. Ez a matrica még most is rajta van, azzal együtt bontották ki.
Egy kétszárnyú szobaablak üvegtáblái a nyári felhők tükörképéről álmodnak, mellette egy másik ablak az alkony fényeiről, ahogy átsütött rajta az a mámoros, vérvörös fény.
Egy duplaüvegű, hatalmas ablak még érzi magán a kisfiú és a kutyája orra hegyét, ahogy azok ketten mindenről elfeledkezve bámulták az első havazást. Mellette lévő ablak – ami egy panelház nyolcadik emeletén volt beépítve – lakótelepről álmodozik: a vele szemben lévő ezernyi más ablakokról, melyek mögött emberek hordták életeik vasbeton súlyát.
Egy fának támasztva áll az öreg ablak. Külvárosi utcára nézett egykor. Ő arról a lányról álmodik éppen, aki egy tavaszi nap megállt előtte, hogy megnézze a tükörképét: igazított egyet a szoknyáján, a haján, majd még kacéran rámosolygott saját magára és indult tovább a közeli park irányába.
A sok-sok ablak félálomban gubbaszt a sáros telken. Álmodnak egy-egy jégvirágról, a hógolyózó családról, a csillagos ég tükörképéről, a macskadorombolásról, mennydörgések szörnyű visszhangjairól, egy-egy türelmetlen kézmozdulatról, amivel a függönyt elhúzták az emberek, az utcai lámpák fényéről, a harsány nevetésekről, a grillezés füstjéről, és főleg a rajtuk átnéző messzire vágyó tekintettekről.
Most egymásra halmozva hevernek a telken.
Áztatja őket az őszi eső.
Hozzászólások