Megindító, I. Alira emlékeztető végkielégítés, és ha ehhez hozzáveszem a háborút meg azt a néhány kedves fickót, akik itt-ott megkeserítették az életem, fogalmam sincs miért tartottam vonzóbbnak az embereket 1-esnél, 30-asnál, 40-esnél meg a többi robotnál – fogott el a vágy ismét utánuk, és elhatároztam, hogy visszatérek a Terra 144-esre. Ámen, így legyen! Előtte azonban még beugrok apámhoz. Ha ugyan Szent Mihály és a házunk megvan még.
– Nini, a tékozló fiú hazajött! – csapta össze kezeit apám, amint meglátott.
– Hála az égnek, csakhogy itt vagytok! Már attól féltem, egyikőtöket sem találom életben – öleltem sorban a húgaimat, anyámat meg Dzsamillát, aki most már mindvégig hűségesen kitartott mellettük.
– Mi meg attól, hogy téged nem találunk életben, tekintettel arra, kit szolgálsz momentán.
– Szolgáltam, és akkor is csak kényszerből. De már ennek vége, kirúgtak.
– Csak úgy, simán? – tapogatta meg a tagjaim. – Érdekes: kezed-lábad megvan, beszélni tudsz, márpedig kegyvesztettnek lenni Hitlernél nem éppen következmények nélküli esemény. Hogy csináltad?
– Olyan fontos ez? – tértem ki a válasz elől Hitler fenyegető szavaira gondolva. – A lényeg az, hogy itt vagyok – húztam magam mellé Dzsamillát, végképp megbocsátva minden vele kapcsolatos afférom.
– Éljen!
– Gyönyörű ez a kastély – sétáltam az ablakhoz. – Bárcsak itt élhetném le életem hátralevő éveit!
– Megértelek, ezzel bizony mi sem vagyunk másképpen, de ezt valószínűleg aligha fogjuk mi már megérni – sóhajtott édesanyám.
Megijedtem.
– Ejnye, mit riogatod a fiúnkat! – szólt rá neheztelően édesapám. – Fizikailag semmi bajunk, ne aggódj, csak hát a háború… Akárhogy is nézzük, még mindig elég feszült a hangulat, és amíg ez így van, márpedig így van, különösebb bizakodásra sincs okunk.
– Hitler és Napóleon jóvoltából – tódította Zsú férje. – Nyakamat teszem rá, hogy nélkülük már rég véget ért volna a háború. Vagy el sem kezdődik, de hát neked, Hitler volt titkárának magyarázzam?
Tény, hogy egyik sem enged a huszonegyből, és mindegyik különbnek tartja magát a másiknál. Már az is kész csoda, hogy eddig is kiegyeztek egymással. De a készenléti állapot, a két hadsereg megmaradt. Csupán az a kérdés, miért és meddig, mert két, egymásnak gyökeresen ellentmondó szemlélet békés egymás mellett élésében én nem hiszek. Élhetni ugyan élhetnek, de nem békésen, ami, meg vagyok győződve, előbb-utóbb újabb háborúba sodorja az É-2-t. Ha nem ma, holnap vagy azután, és akkor Isten irgalmazzon ennek a bolygónak – körvonalaztam tárgyilagosan a helyzetet. – Nálatok mi újság? Ha jól értettem, béke ide-oda, még itt sem nyugodott meg mindenki.
– Szerintem nem is fog, amíg azok ott ketten farkasszemet néznek egymással – nyilvánította ki véleményét kivételesen másik húgom férje is, egy mindig csendes, meglehetősen zárkózott természetű férfiú. – Nem állítom, hogy bárkinek is kedve lenne folytatni a harcokat, ennek ellenére az az érzésem, hogy az utolsó felvonás még hátra van.
– Amiből a legjobb lenne kimaradni, ha lehetne – lógatta az orrát apám is. – De hát nem lehet. Ahogy egy költő írta valamikor:
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
– Nem feltétlenül – bátorodott fel gyöngédségem láttán Dzsamilla. – Talán az Édenen kívül nagyobb biztonságban lehetnénk.
– Mármint az űrben? Na igen. Nem kell hozzá más csak egy megfelelő űrhajó, és őseinkhez hasonlóan kereshetnénk ismét új otthont magunknak – keseredett el apám még jobban.
– Pedig távolról sem rossz tipp – csillant fel ezzel szemben az én szemem. – Itt van mindjárt a Terra 144. Költözzetek oda, aztán meglátjuk. Talán nem éppen a legmodernebb űrhajó, de legalább senki sem lövöldöz a környékén, ugyanis maga az egész környék lakatlan leszámítva néhány robotot. Ha melegebbé válik a helyzet, Isten veled, Föld, Édenkert! Ha nem, maradunk, és alkalmazkodunk az új rendhez.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások