Vető József ezen az őszi szombati napon ott ült a ház emeleti folyosóján és cigarettázott. Ötvenkét éves, napbarnított, szikár alakja férfiassá tette. Drótkeménységű hajára volt büszke, amely napjainkra elveszítette fényét és sötét színét. Egy kicsit úgy tűnt, mintha lisztet szórtak volna egy pillanatra a fejére. Ő ezt egy tisztes, őszes halántéknak nyugtázta. Az asszony főzött a konyhában, az ablak nyitva, így szabadon áradt ki a babgulyás kellemes illata. Ezt a jó illatot a füstölt sonka adta, amely a levesben főtt, nyugodt rotyogással, mintha hálálkodna Vető József biztosítási üzletkötő cselekedetéért.
Ő nem tett semmi különöset, csak végezte a dolgát, melyet a rendszerváltás utáni időktől folytatott, átképezve magát erre a területre. Akkor váratlanul érte a felmondás az Autóker üzletében, hirtelen nem is tudta mi lesz vele. A korábbi munkahelye, mint abban az időben több társáé, befuccsolt. A politikai változás ezt hozta. Nem volt mit tenni, folytatni kellett az életet, hiszen akkor múlt pár évvel harminc. Ott volt a két iskolás fia, őket nevelni, iskoláztatni, ezért menni kellett tovább. Emlékszik, abban az időben sok keserves, álmatlan éjszakája volt. Nehezen talált vissza abba a kerékvágásba, melyben korábban vitte életét.
Aztán egyik reggelre – most is emlékszik rá – mikor felébredt és kibotorkált a vécére, mintha minden megváltozott volna. Könnyűnek érezte magát, pozitívan látott mindent, az elszívott cigaretta, vele a kávé is jól esett. Felöltözött, még nyakkendőt is kötött, lássák, ő ad a formára és besétált a biztosító irodába, hogy aláírja szerződését. Az elején nem ment könnyen, hiszen az emberek nem rohannak a biztosítóhoz, hogy valamilyen káresetre előre felkészülve, biztosítást kössenek. Főleg, hogy fizessenek! Pénzt kiadni egy olyan valamire, amely ha minden jól megy, sohasem fog bekövetkezni. Legalább is remélik legtöbben.
Vető kezdett beletanulni ebbe a szakmába, mert ugye a biztosítási üzletkötés is egy szakma, bármit gondol más! Ennek is megvannak a maga fortélyai, mint a halászlékészítésnek, vagy a pálinkafőzésnek. E kettőben is jeleskedett mesterünk, szakmai tapasztalatok alapján. Abban az időben, amikor jól mentek a dolgok, naponta két-három szerződést is megkötött. A vállalat jutalmat tűzött ki, a legeredményesebb ügynökök közül páran külföldre utazhatnak majd a társaság pénzén. Vető szép reményekkel startolt erre a címre. Eredményt is hirdettek, ő is utazhatott Dél-Amerikába, néhány ügynöktársával együtt. Vitte feleségét Ilonát, lásson ő is világot. Ma is szeme előtt van Rio de Janeiro képe a repülőről, ahogy kitekintett az ablakon. Alatta az emlékezetes Cukorsüveg-hegy, rajta a hatalmas Krisztus szoborral. Beleborzong az élménybe, mert erre sohasem számított. Úgy látszik, ezek a szép idők már csak emlékek maradnak. A mostani szűk esztendőkben ilyen jutalomról még álmodni sem lehet. Igaz, ő most kevesebbel is megelégedne, de csak a remény maradt meg, más semmi.
A napok így csordogáltak, egyenletes, lassú ütemben. A fondorlatosnak tűnő megoldások sem hoztak nagy eredményeket. Hó végén éppen csak meglett a pénze, de növekedést nem tudott elérni. Ez a keddi nap sem volt valami falrengetően sikeres. Vető szokása szerint, munka végeztével a panelház előtti parkolóba beállt kocsijával. Felnézett a negyedik emeleti lakás ablakára, mintha azt várná, hogy az asszony integessen neki, mondván: – Örülök, hogy megjöttél! Nem látott semmit és senkit, a századik nap után sem. Ezt olyan megszokásféléből tette, aztán betért az Italházba. Ez a ház nem volt valami különleges ház, sőt túlságosan is egyszerű. Az utca túloldalán lévő háromemeletes ház egyik utcára nyíló garázsából alakította ki Jenő. Ő vállalkozó volt és diszkont alapon italt árult. Ez a garázs, eléggé szűk állapota miatt, tényleg csak egy „ház” volt, egyetlen szobával, konyha nélkül. Italok voltak benne, meg a törzsvendégek nyitvatartási időszakban, meg a házigazda Jenő. A környéken lakók örültek ennek az Italháznak, mert ide csak leszaladtak papucsban, melegítőben és máris vitték a sört vagy röviditalt haza, ebédhez, vagy éppen a vacsorához. A szabályok szerint italkimérés nem volt, nem is lehetett. A palackozott italt csak árulni volt szabad, itt inni már nem. Mégis különlegessége ennek az Italháznak az volt, hogy Jenő nem tiltakozott, ha a betérő vevő leütötte a kupakot a féldecis mini kisüstiről, aztán feltépte a soproni sör bádogdobozát, hogy a felest egy hosszabb mozdulattal leöblítse. Úgy mondta, ha az ide véletlenül betévedt ellenőr megkérdezné, miért engedi ezt meg? Egyszerű a válasz: – Csak megkóstolta az árut, válogatás közben! Az Italház belseje eléggé szűk volt, de a polcok és a felhalmozott teli üvegek között, így délutánonként, esténként nyolc-tíz ember állva és váltva elfért. Ment a világmegváltó beszélgetés, melyhez hol az egyik vendég, vagy éppen Jenő adta az alaphangot. Vető bevallása szerint, meg a feleségének magyarázatként, mindig azt mondta: – Itt lehet jó üzletet létrehozni, meg ismeretséget szerezni, akivel majd egyszer biztosítási szerződést fog kötni. Lehet, hogy neki volt igaza, de az itt töltött órák néha nehezebbek voltak, mint a napi munka. Ezen a napon Vető már a harmadik kisüvegről pattintotta le a kupakot, amikor egy ismeretlen ember vetődött mellé. Beszédbe elegyedtek, mert ugye ilyenkor már megered az ember nyelve, ha akarja, ha nem. Önkéntelenül és reflexszerűen összpontosított a szakmájára. Fogást próbált keresni az ismeretlenen, természetesen biztosítási ügyletben. Ugyanis a szabály szerint csak a megkötött szerződés hoz pénzt a konyhára. Egy idő után kezet is fogtak, az ismeretlen mondta a nevét: – Kiss Péter! – melyet Vető gyorsan meg is jegyzett. Annyit még elárult, hogy kádár a szakmája és kisebb-nagyobb hordókkal szokott piacozni. Biztosítása sem a házra, sem a műhelyére nincs, de egyelőre nem is szándékozik kötni. – A pénz másra kell! – mondta a most már ismert Kiss Péter. Sajnos, Vetőnek rutinossága ellenére ma nem sikerült üzletet kötni a kádárral. Egy-egy soproni sört azért megittak, új ismeretségüket megpecsételve.
Aztán eltelt vagy három hét, amikor Vető a piacon találkozott a kádárral. Ott állt frissen vasalt hordói között és éppen tepertőt evett egy szelet kenyérrel. – Most vágtam disznót! – újságolta. – Már pácban van a füstölni való sonka! – tette még hozzá. Vető nagyot nyelt, a sonkára gondolva, de a szót a ház és a műhely biztosítására terelte. Érvelt, hogy veszélyes üzem az övé, fával dolgozik, bármi történhet, és ha nincs biztosítva, akkor egy baj esetén, csak a kár marad. A kérdést többször körbe járta, magyarázta ennek a tepertőt falatozó mesternek, mi lenne jobb, hasznosabb. Ő csak evett és szótlanul bólogatott. Nem lehetett tudni, hogy most beleegyezőleg, vagy csak úgy udvariasságból teszi mindezt. Búcsúzáskor annyit mondott biztatólag: – Még gondolkodom rajta! Ehhez Vető önkéntelenül hozzá tette: – Aztán jól gondolja meg!
Már el is feledkezett a kádárról, amikor egyik este az Italházban pont a Loki győzelméről folyt a dicshimnusz, amikor egy nagy szatyorral betoppant. Ismerősként üdvözölték egymást, most a kádár invitálta egy sörre, viszonzásul a múltkori meghívást. Vető éppen elő akart rukkolni a biztosítási üggyel, amikor a kádár megelőzte: – Gondolkodtam, jó lenne, ha valamelyik nap eljönne és megbeszélnénk a részleteket!
Pár napon belül Vető a kádár lakásán, mindent pontosan papírra fektetett, kiszámította a fizetendő biztosítási díjat, utána megnézte a levágott disznó frissen füstölt két hátsó sonkáját, meg a kolbászokat a műhely melletti kamrában, sorban felakasztva. Kissé irigykedve szemlélte, de aztán ment a dolgára, elégedettséggel nyugtázta, még nem jött ki a szakmai rutinból egy újabb megkötött biztosítást rubrikázhatott be a maga javára.
Eltelt majdnem egy év, amikor Kiss a kádár, telefonon felhívta és segítséget kért. Akadozva tudta elmondani, hogy tűz ütött ki a műhelyben és leégett a ház tetejének egy része. Szerencsére a tűzoltók idejében érkeztek, még nagyobb kár is keletkezhetett volna. Próbált hálálkodni, milyen jó, hogy biztosítva volt minden, különben mehetne még a sóhivatalba is, akkor sem kapna semmit. Vető megnyugtatta, és ígérte szól bent az irodában, hogy intézkedjenek. Másnap meg is tette, a kárszakértő el is végezte a dolgát, a biztosító döntött, a kártérítés jogos, így fizetett is. Pár nap múlva véletlenül arra járt, ahol a kádár mester lakott. Kíváncsi volt az esetre, így bekopogott hozzá. A mester az udvaron nézte az elüszkösödött szarufákat. Némán állt a kézfogás után is, nem szólt egy szót sem. Vető sem szorgalmazta a beszélgetést. Így álltak vagy húsz percig, amikor Kiss megszólalt: – Jó, hogy hallgattam magára! – aztán intett, kövesse. Kinyitotta a kamra ajtaját. Bent a tető egy része leégett, a tűzben a kolbászok is lepotyogtak csak egy sonka, tartotta a frontot, érintetlenül. A kádár leakasztotta, és Vető kezébe nyomta. – Köszönöm a kitartását, ha maga nincs, most oda mindenem! Fogyasszák el egészséggel! Megpróbált tiltakozni, de a kádár hajthatatlan volt.
Ilona, Vető felesége kiszólt a konyhából az emeleti folyosóra: – Oltsd el a cigarettát, gyere ebédelni. Az asszony kiszedte az örökségből visszamaradt porcelán tányérokba a babgulyást. Ott gőzölgött az asztalon a tűz martalékából megkegyelmezett és jutalmul adott füstölt sonkával gazdagítva. Vető nagyot nyelt, leült, a tányért közelebb húzta magához, hogy egy cseppje se vesszen kárba, és elégedett nyugalommal kezdte kanalazni ezt a fenséges levest.
Hozzászólások