Kovács József és felesége, pontosan 1969-ben ült fel egy IBUSZ buszra az Engels téren. Osztrák körutazás volt a cél. Állomások: Salzburg, Salzkammergut, Stájer Alpok, Semmering, Graz, Bécs és vissza Budapestre. Az elsők között lépték át a vasfüggönyt, amikor Hruscsov politikáját követően Kádárék is lazábbra fogták a gyeplőt. Kovácsék csak annyit tudtak, hiányos iskolai ismereteik alapján, hogy Ausztria semleges ország, mi is szerettünk volna egyszer azok lenni, mint a mesében, meg a lakóival valahogyan sógorságba keveredtünk. Meg aztán, ez már igazából nyugat, ott van nejloning, olcsó karóra, orkánkabát, kvarcóra, narancs, füge. Ez utóbbit mutatták nekik még pár évig, amikor visszatértek. Szóval a busz megérkezett Hegyeshalomra, alapos útlevél- és vámvizsgálat. Szinte félelmet keltő tortúra volt ez. Kovács József nem is tudta megmagyarázni magának, hogy miért ilyen bizalmatlanok vele. Ő ugyan semmi jogszabályellenes dolgot életében nem tett, de itt úgy tekintettek rá, mintha a koronázási ékszereket szeretné barna bőröndjében kisíbolni az országból. Aztán továbbengedték a buszt. Egy sorompó felhúzása jelentette a határt, a vasfüggönyt. Kovács észre vette, legalább is így érzékelte, amikor átértek, elhagyták a sorompót, mintha a fű is zöldebb lenne. Nickelsdorfnál álltak az osztrák határőrök. Ők feltűnő lezserséggel végignézték az útleveleket és intettek, mehetnek tovább! A lehúzott ablakokon olyan levegő áradt be, melyet Kovács és felesége még soha életében nem szippantott. – Ez a nyugat illata! – jegyezte meg feleségének. Pedig nem volt más, csak egy, már akkor tudatos környezetvédelemmel megvédett, fás, füves, erdős táj egészséges lélegzete. Az utazás annak rendje és módja szerint zajlott. Első megálló Salzburgban volt. Itt két napot töltöttek. Kovács és felesége azt tapasztalta, hogy az a szálló, melyben laktak, a város szélén volt. Az ellátás félpanziós. Aztán arra lett figyelmes, hogy a tulajdonos, egy férfi, az állítólagos sógor, amikor megérkeztek, a recepción fogadta a vendégeket. Este a vacsoránál pincérkedett, másnap a szálló melletti vegyesboltban ő volt az eladó, délután egy kis traktorral vitte a tehénistállóból a trágyát, a tehenek pedig a zöld pázsiton békésen legeltek a szálló körül. Beleillettek a tájba, nem úgy, mint esetleg Kalocsa környékén. Reggel pedig kirakta rozsdamentes fémkannákba a tejet, hogy egy autó elvigye. Ott volt a felesége, lánya, még az anyósa is. Ez volt – akkor még számukra ismeretlen fogalomként – egy családi vállalkozás, több lábon állva! Ő csak eddig kisiparost ismert, akinek vastagon fogó ceruzája van. Akit irigyel a szomszédja, mert annak jól megy, már akkor külföldi autóval furikált. Az utazás során azt azonban pozitívan tapasztalta, hogy az osztrákok udvariasak, figyelmesek voltak velük. Németül beszéltek, de az utazás végére Kovács egyértelműen regisztrálta kuruc ősi koponyájába, hogy az osztrákok nem azonosak a németekkel. Az útjuk során mindenfelé tapasztalták, hogy a sógorok szeretik a virágokat. Olyan muskátlis erkélyek köszöntöttek rájuk, amit még életükben nem láttak. Kovács fejében csak az motoszkált, amit anyjától hallott még gyerekkorában: – Aki a virágot szereti, rossz embert nem lehet! A buszból kitekintve, nem csak a táj, a hegyek, az Alpok nyúlványai voltak szépek, hanem az elszórtan, vagy éppen egy kis településen tömörülő házak, kertek rendezettsége is. Az utazás óta pontosan negyvenkét év telt el. Sok víz lefolyt a közös Dunán, a Rába is habokat vert a kertek alatt, az oroszok is visszavonulást trombitáltak, rendszert is megpróbáltunk váltani, mint más kabátot. Az osztrák levegő – függetlenül az Alpoktól – ózondús még ma is. Itt nálunk, eléggé fertőzött. Sokszor nehéz még lélegzetet is venni. Betegek vagyunk, erkölcsileg, fizikailag. Most megyünk a MÜCSŐ elé és hamarosan kiderül, hogy átmenetileg, vagy véglegesen leszünk rokkantak és továbbra is irigykedhetünk a sógorokra, mert ez a rokonsági viszony ilyen!
Hozzászólások