Sétálunk
Bozontot egy nap háromszor visszük le sétálni vagy játszani. Most bele akartam kezdeni a séta elmesélésébe, leírásába, de odajött hozzám Bozont, és kérte, követelte, hogy ő szeretné elmondani a történteket, és én ezt megértettem, elfogadtam, és átadom neki a szót:
– Felébredtem, nyújtózkodni szoktam, ez segít a magamhoz térésben – a szoba sötét, de valami azt súgja nekem, hogy rövidesen pirkadni fog – felülök, látom, hogy a gazdáim, a szeretteim még egyenletesen szuszognak, Piri a fal felé fordul, és a falhoz közel alszik. Ezt nem szeretem, mert ha úgy hallom, hogy mozognak, és ez egy biztos jel nekem, akkor Piroskát nehezen érem el. Az ágyra meg nem megyek fel. Árpival nincs gond, ő az ágy másik felén, közel hozzám könnyen elérhető. Ők tudják, hogy felkelés után szükségem van az érintésükre, a fejemmel bújok hozzájuk, ez nekem nagyon jó, bennem beindítja a napot. Valami azt súgja, hogy ők is várják az én megjelenésemet. Így ülve mostanáig gondoltam ezt végig, és közben elkezdenek mocorogni. Gyorsan az ágyuknál vagyok, és üdvözlöm őket.
Hallom, hogy megbeszélik, hogy melyikükkel fogok sétálni. Tudjátok nekem mindegy – mindkettőjüket szeretem!
Télen ez fél hétkor történik meg. Számolni azt nem tudok, de a falióra kongásaiból következtethetek az időre. Ma Árpi visz le, Piri csinálja a reggelit, az enyémet is. Beindulok egy kicsit, hízelgek, ugrálok, siettetem az indulást. Hopp, rajtam a póráz! Most dicsekedni fogok a nyakörvem és a pórázom is piros, és a nyakörvem a sötétben visszaveri a fényt. Azért vették, hogy el ne vesszek, de én nem megyek soha messze, mert eleget éltem magányosan, kellenek ők nekem.
A második emeletről indulunk, és én az elsőről a fordulóban visszanézek – OK jön a gazdi! – A bejárati ajtónál megvárom, és rohanok ki a kertbe a kapu felé. Tudom, jön a parancsszó: – „ül” – leülök, és nyílik a kapu, a berregést már jól ismerem. Kint vagyok az úton, csendes, de azért közeledik egy-két autó. Pórázon vezetnek, ezen a szakaszon, kicsit sértő, de igazuk van. Tudjátok, vannak macskák, madarak, mókusok is az úton, és ha meglátom őket, elvesztem a higgadtságomat, és rohanok-rohanok. De hát jöhetnek autók!
Bozi és Árpi – egy kis pihenő
Megszokott úton, Baluék felé tartunk, én beleegyezem az útvonalba. A sarkon a gazdi lehajol hozzám, és szabadon enged. Ez egy zsákutca, forgalom alig van, és az is gyalogos. Pisilek-kakilok, megvannak a helyeim. A gazdám piros zacskóba felszedi a „nagydolgot” – ezt máig sem értem, hogy miért? Talán gyűjti az ürülékemet?!
Két programom is van ezen az úton. Beköszönök Balunak, akit tisztelek, amióta a szemtelenségem miatt helyre tett. Én 15 kiló vagyok, ő meg azt mondják 38 kiló, szóval nem vagyunk egy súlycsoportban. Baluékkal szemben a másik oldalon már ugat a puli barátom, látszólag dühös, de ez nem igaz. Neki is és nekem is ez egy reggeli hangverseny, torokköszörülés, mindketten rohanunk ide-oda, azután a puli barátom visszaszalad a házhoz.
Ha egy nap nem vár a kerítésnél, akkor nagyon hiányzik. Hirtelen felnézek, és a gazdám félúton van már visszafelé. Jaj, uccu neki, egy agár gyorsaságával rohanok utána. Gyorsan utolérem, ilyen messze nem szoktam tőle lenni. Baktatunk hazafelé, a Kőzet utca sarkán újabb esemény vár, itt lakik a Burkus – már vár. Rendezünk egy műbalhét – ugatás, roham ide-oda!
Parancs jön: – Elég! – egy kis idő múlva meghallom. Még jön egy kis legelészés, vagy két helyen remek a fű, jót tesz a gyomromnak.
A kapunk előtt leültetnek, leülök, berregést hallok, ami azt jelenti, hogy nyílik az ajtó. Haza értünk! Felrohanok a lépcsőn, Piri már vizes ronggyal vár, de ha ez nem elég, akkor irány a kád. Tudom, hogy nehéz vagyok, de muszáj lábat mosni, mert a tisztálkodást én is szeretem. Ekkor érkezik el a reggel fénypontja: a finom kaja. Az én stílusom a lassú, méltóságteljes evés. Magam se értem, hogy ezt kitől tanultam, de látom, ez tetszik a gazdiknak. Jó volt, várni fogom a holnapi sétát is!
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások