Köszöntő L. Csépányi Katalin és Bandi András születésnapjára
Hát igen. Meglepetésparti. Pont úgy, mint az amerikai filmekben. Elbújunk a sötét teremben miközben megpróbálunk nem röhögni, és amikor ők gyanútlanul bejönnek, a kellő pillanatban felgyulladnak a lámpák, mi eléjük ugrunk, és jól megijesztjük őket: látjátok mennyi idősek lettetek?! Aztán kajánul vigyorogni fogunk, legalábbis én: a vidor negyvenes, a hetvenes évek végén született.
Hát igen. Valahogy így lesz.
Aztán némi lámpalázzal a hangomban felolvasom ezt a születésnapi jegyzetet, tárcát, fenetudjamit, amin most dolgozok, majd – ahogy magamat ismerem – (introvertált ember) elmerülők a társas magányban, némi szalonspiccben, no meg az emlékeimben. Még az is lehet, hogy kabátot húzok és kisétálok a tó partjára egy kicsit nosztalgiázni. Az Üszögi-tóról ugyis rengeteg emlékem van. Újhegyi gyerekekként sokszor előfordultunk itt: akkor még minden évben rendeztek lovas napokat a Batthyány-kastély melletti pályán. Amikor pedig leesett a hó, csilingelős szánok járták az újhegyi erdő – akkor még karbantartott – útjait. És néha a mi utcánkat is. A gyerekkori teleinkhez hozzátartozott ez a csilingelés. Nem volt ez régen, ez csak… te jó ég! Harminc éve!
Harminc év?! Ez a harmincéves háború időtartama. Ennyi idő telt el 56-tól az első magyar Forma-1-es nagydíjig. Nem létezik, hogy ennyi év elment volna már!
Na jó, ez a szános dolog tényleg régen volt, egy Móra Ferenc-novellába illő emlék, de szerencsére vannak frissebb élményeim is a tóról. Például az a lány, akivel itt sétálgattunk, egy júniusi nap. Tipikus kamaszkori nyár volt: dús ölű, tékozlón zöldellő. A lány felmászott egy pad háttámlájára, és kitárt karokkal végigegyensúlyozott rajta. Emlékszem, lefényképeztem. Emlékszem, mosolygott. Emlékszem, sokáig megvolt ez a kép. Na, ez már nem harminc éve volt, ez már csak… húsz.
Húsz?! Nem lehet. Az a lány szinte tegnap mászott fel arra a padra. Mint ahogy az is tegnap volt, amikor egy unokatesóval jöttünk ide, hogy megmutassuk neki a kocsimúzeumot. Mikor szűnhetett meg ez a kiállítás?! Ki ne számolja valaki! Mostantól kezdve a nyugalmunk megőrzése végett, szigorúan tilos kiszámítani bármit is.
Egyébként, hogy mehet el húsz év ilyen gyorsan?!
Mondjuk az is aggasztó, hogy egyre több fiatal magáz engem. Mármint az igazi fiatalok. Nem ilyen örökifjak meg akik még jól tartják magukat, nem azok a semmit-sem-változtál fajták, hanem a fiatalok. A pénztáros lányok a teszkóban, az alapítványunk folyosóján félénken tébláboló gyógytornász tanulók (nyugodtan tegezzetek, hisz majdhogynem szakmabeliek vagyunk). A szomszéd kamasz gyerekei próbálják megúszni a köszönést egy-egy utcai találkozásunknál, tegezni félnek, a csókolomot meg a jónapotot túlzásnak tartják. Marad a zavart hümmögés, a biccentés.
Tudomásul kell vennem, hogy negyvenéves, középkorú pacák lettem, és húsz év múlva (nagyon gyorsan itt lesz), majd én is bebotorkálok egy sötét terembe, ahol a kellő időben felvillannak majd a lámpák, elém toppannak kaján negyvenesek, és rám ijesztenek, hogy mennyi idős lettem.
Bandi András, Smelka Sándor, L. Csépányi Katalin a kozármislenyi Toldi étterem rendezvényházában, az Üszögi-tónál. Fotó: Rózsa Tímea
De most térjünk vissza az ünnepeltjeinkhez. Arra, hogy mi áll már mögöttük: újságalapítás, Jó Ember Díj, alapítványok, klubok, túrák Erdélybe, Gebauer-emlékév, szép család. Meg még ezernyi más dolog. És főleg: egy baráti társaság, ahova én is tartozhatok, aminek éppen most is élvezhetjük minden szépségét.
Lám, kicsit kajánkodni akartam ma este, de mégiscsak én estem pánikba. Mert amikor én hatvan leszek, vajon mögöttem mi fog állni mindebből? Félelmetes kérdés. Azt hiszem, hogy az est további részében pánikszerűen megpróbálok majd családot alapítani, újságot szerkeszteni, klubelnökösködni, családot alapítani, díjat osztogatni, családot alapítani, kutyát nevelni, erdélyi kirándulást szervezni, családot alapítani, emlékévet szervezni, családot alapítani, és rengeteg értéket adni a világnak, pont úgy, mint ahogy Kati és András eddig is tették. Igen, így fog menni ez reggel hatig. De ez legyen az én magándrámám.
Addig is Kati és András, az Isten éltessen titeket még nagyon sokáig, köszönjük mindazt, amit eddig adtatok nekünk és a világnak, és kívánjuk nektek, hogy a további hatvan évetek is legyen ennyire termékeny, produktív. Köszönjük, hogy megismerhettünk titeket! Hát mit mondjak: feladtátok a leckét.
És most megyek is… családot alapítani…
Kelt: 2018. november 25-én, Pécsett, a Csinos presszóban (a Hetedhéthatár törzshelyén)
Hozzászólások