Bárcsak maradhatnánk! – fohászkodtam magamban. Csak akkor bizonytalankodtam el némileg, amikor a tévékamerák milliónyi, föld alól előmászó albínóra irányultak.
– Békét! Egyenlőséget! Kenyeret! – ordították összeölelkezve a földfelszíni albínókkal. – Vesszen Hitler és Napóleon!
Családom elhűlve meredt a felvillanó képsorokra.
– Ez aztán a fordulat: megjelent a harmadik hadsereg! Hogy ebből mi lesz, meg sem merem saccolni.
– Ennél mi sem egyszerűbb – válaszolta 30-as egykedvűen. – Figyeld meg az arcukat és a mordályukat! Ezek az emberek harcolni akarnak, Krisztián. Sajnos hozzá kell tennem: a győzelem leghalványabb esélye nélkül.
– De hisz ez tiszta öngyilkosság! Szegény albínók, nekik is a legrosszabbkor jutott eszükbe otthagyni földalatti házaikat.
– Nem is sejtettem, hogy ennyi albínó él még a föld alatt – csodálkozott Dzsamilla.
– Robotok, Egyeske, indítsátok be a hajtóművet azonnal! – rendelkezett apám falfehéren.
– Állj! – emeltem fel tiltóan a kezemet. – Majd csak végszükség esetén, amikor igazi apokalipszissel kell számolni. Istennek hála azonban itt még nem tartunk, vagyis még minden jóra fordulhat. Persze addig se hagyjunk lemészárolni ennyi ártatlan albínót.
– Nekik már annyi, Krisztián. Nincs olyan erő, mely sikerrel vehetné fel a harcot Napóleonnal és Hitlerrel.
– Tisztában vagyok vele, de valamit csak tehetünk. Várjatok, hadd ókumláljak ki valamit! – kezdtem fel-alá járkálni a szobában.
Képtelen voltam elfogadni, hogy ismét kudarcot vallottam. Megalapítottam egy pártot, milliók hallgattak a szavamra, átrágtam magam a matekon, történelmen, fizikán, kémián, hogy az új Éden egyik építőköve lehessek, utána, zsupsz, csúszás vissza, lefelé a hegycsúcsról. Így lettem Hitler csicskása, most meg újra földönfutó űrvándor, aki csapot-papot itt hagyva menti az irháját. Hát ez elég nagy szégyen, főként, hogy emellett semmit sem valósítottam meg a SZIRP-nek tett eskümből. Szabadság, igazság, racionalitás. Szavak, csupa légvár, mely egyetlen fuvallatra leomlott. A tudásom ugyan megmaradt, de azzal is mit érek, ha senkinek sem vagyok vele hasznára.
– Nos, kiókumláltál valamit?
– Sajnos be kell látnom, hogy erővel itt már semmire sem mehetünk.
– Csakhogy megjött az eszed, kisfiam. Egyeske, gondolom, te vagy itt a kapitány. Volnál szíves startolni?
– De majd megyünk e nélkül – intettem le Egyeskét.
– Ezt hogy érted?
– Az tény, hogy nem szállhatunk szembe Hitlerrel, de ettől még megkísérelhetem meggyőzni, engedje át nekem az albínókat. És miért ne engedné, hiszen ezzel is csökkentjük ellenségeinek számát, erejét.
– Aztán mit csinálnál ennyi emberrel, barátom?
– Benépesíteném velük Krisztiánvárost, vagy végszükség esetén, felfogtátok, vég-szük-ség e-se-tén együtt repülnénk a kozmoszba.
– Tiltakozom! – rikácsolta Zsó férje. – Elismerem, nemes terv, de gondoljatok egy kicsit utána a dolgoknak! El tudjátok képzelni, micsoda zűrzavart okozna ez a betelepítés? Krisztiánváros kis telep, ők meg annyian vannak, hogy legtöbbje a városon, illetve űrhajón kívül rekedne. És az élelemről, vízről, rendről stb. még nem is beszéltem. Ki az az ütődött, aki elhiszi, hogy ezek a láthatólag bosszúszomjas, ráadásul felfegyverzett emberek hagyják magukat csak úgy, ide-oda terelni? 30-as, te el tudod?
– El. Azért mi, kiborgok is tudunk ám fantáziálni. De ha azt kérdeznéd, hallgatnának ránk, arra már nemet mondanék.
– Dettó – erősítette meg 30-as állítását Egyeske. – Ahogy az ilyen állapotba került emberek lélektanát ismerjük, eszük ágában sem lenne elmenekülni a bolygóról. Épp ellenkezőleg: azonnal birtokukba vennék az űrhajót, és azzal támadnának Napóleonra, Hitlerre.
– Hacsak nem Hitler rekvirálná el a hajót hamarabb – jelent meg egy izzadságcsepp apám homlokán. – Mondd, Hitler tud a Terra 144-ről, mert ha igen, a SZIRP máris a spájzban van – perdült fürgén az ablakhoz.
– Komputer, kapcsold, kérlek, Adolf Hitler fővezért!
– Parancs visszavonva! Nem hallottad, Egyeskét, 30-ast? – fordult felém bosszúsan. – Fogd már fel végre, kétszeresen is veszélyben forog az életünk. Nem tárgyalni kell itt, fiam, hanem menekülnünk, amíg még van időnk és… űrhajónk.
– Te meg azt fogd fel, hogy nem nézhetem végig ölbe tett kezekkel, hogyan gyilkolják a testvéreimet halomra.
– Miféle testvéreidet? A te testvéreid itt vannak. Előbb őket védd meg, az anyádat meg az apádat, vagy számodra fontosabbak az albínók?
– Természetesen nem, de nem több millió albínó feláldozása árán, könyörgöm.
– Menjünk már, a keservit! – csikorgatta fogát Zsó férje. – Kapitány, indítsd el azonnal ezt a nyavalyás űrhajót!
– Igenis – ült a vezérlőpulthoz szófogadóan Egyeske.
– Megállni! – rivalltam a robotra. – Be ne indítsd, amíg én nem adok rá parancsot!
– Becsületszavamra nem értem – hüledezett Zsó férje. – Kik neked ezek a vakondok, hogy feláldoznád értük magadat?
– Nekem senkik, mindössze…
Hogy a gutába magyarázzam el neki, amit én sem értek igazán. Nem állítom, hogy sosem tettem fel ezt a kérdést magamnak, hanem a válasz különösképpen sohasem izgatott. Ez van és kész! Engem már csak ilyennek teremtett az Úristen. De mit mondjak a sógornak?
– Elég a gatyázásból! – fogyott el a sógor türelme, miután hiába várt a válaszra. – Kapitány, még egyszer nyomatékosan felkérlek, induljunk!
A robot nem mozdult.
– Jaj, ne! Mindjárt kitérek a hitemből, ha ez a pléhláda most lerobbant. Halló, drága Egyeske, defektet kaptál vagy mi a frász? – kopogtatta meg Egyeske sógorom fejét aggódva.
– Volnál szíves békén hagyni a fejemet? – pillantott rá lesújtóan a kapitány. – Egyébként tisztelettel tudatom, hogy az utasításod ellentmond Krisztián parancsának, mely szerint csak akkor induljak, ha ő ad erre parancsot.
– Micsoda?
– Ne vedd a szívedre, csak a robotika 2. törvénye szerint cselekszik, melynek értelmében minden robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznek – csillapítgatta édesapám.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások