Nem baj, ha rágyújtok? Tudom, nem lenne szabad, de megnyugtat. Hogy? Persze, persze a tűzjelző. Rendben, akkor majd utána. Hol is kezdjem? Huszonhárom múltam, amikor először elkapott. Akkor még nem tudtam, hogy micsoda, csak a látásom ment el, illetve egy nagy homályfolt jelent meg a látómezőm közepén. Bő egy hónapig tartott, és a szemész minden létező vizsgálatot elvégzett, mégsem talált semmit. Aztán néhány nap alatt felszívódott, ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Naná, hogy örültem neki. Még egy kicsit meg is próbáltam változtatni az életmódomon, kevesebb stressz, több mozgás. Elsőre nyilván nem sikerült, de az elhatározás legalább már megvolt. Fél év múlva jelent meg másodjára. Megint vizsgaidőszak közepén, legnagyobb örömömre. Emlékszem, mire felértem a terembe, annyira szétesett a látásom, hogy öt percig kellett pihennem, mire egyáltalán el tudtam olvasni a ZH-k kérdéseit. Nem elég önmagában a sok anyag, még tanulásban akadályozott is lettem. Tessék? Tudom, ez a fogalom nem teljesen illik ide, magam is pedagógus vagyok, ha elfelejtette volna. Akkor nem mentem el orvoshoz, bíztam benne, elmúlik megint. Így is lett, csak sokkal lassabban, és a látásom sosem lett olyan, mint azelőtt. Viszont legalább haladtam végre. Két szigorlat, meg egy jogsi. Nem. Nem éreztem magam felelőtlennek, hogy félvakon vezetek, az oktató ott ült mellettem, és igazából csak az olvasásban zavart, meg az arcok beazonosításában néhány méternél messzebbről. 2009-ben jött harmadjára, akkor újra elmentem szemészhez, aki tovább is küldött neurológiára. Rutinvizsgálatok, MRI, lumbálás. Utóbbitól féltem, annyi rémtörténetet hallani. Nekem szerencsém volt, bár nem kívánom senkinek. Vákuumot érezni ott, ahol az ember nem is tud róla, hogy lehetséges. Rossz.
Igen, utána hamar meglett a diagnózis, de sajnos a sok hercehurca nagyon felpiszkálta őnagyságát, és kivillantotta a többi karmát is. Járásbizonytalanság, krónikus fáradtság, fonák-tünet. Hogy az micsoda? Amikor az ember a hideget melegnek, a meleget hidegnek érzi. Nekem a jobb lábamat érintette, fenéktől lefelé. Egyszerre zsibbadtam, és zavarodott össze a hőérzetem. Beléptem a fürdőkádba, a ballal konstatáltam, hogy a víz forró, a jobb meg azt üzente az agyamnak, jéghideg. Eléggé kiakadtam. Meg azon is, hogy most nem akart múlni. Legalább fél évig tartott, mire elengedett. Pedig a végén már kezelést is kaptam. Béta interferon, heti három injekció. Az is megérne egy misét. Amíg nem szokott hozzá a szervezetem, egyik mellékhatása a hőemelkedés mellett a depresszió volt. És nem folyamatosan. Bökés után néhány órával kezdtem el úgy érezni, hogy egy ringy-rongy törpe vagyok, az életemnek nincs értelme, legjobb lenne meghalni. Igazán ambivalens érzés, amikor elmém racionális fele tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez valójában egy leírt mellékhatás, logikus következmény. Mondhatni, így a normális. Hát minden volt, csak normális nem! Ráadásul a szúrások helye begyulladt, nem lohadt le elég gyorsan, így egy idő után nem találtam érintetlen bőrfelületet a combomon meg a hasamon.
A tünetek egy része is megmaradt. Káprázott a szemem, ha kimelegedtem, meg a járásom… Részletezzem? Hogy is tudnám elmagyarázni? Amikor például maga, vagy más egészséges ember sétál, akkor az egy ösztönös mozdulatsor. Nem gondol arra, hogy akkor most a jobb láb harmincöt centivel a bal elé kerüljön, ötven fokos szögben, mert agyunk valamelyik szubrutinja szépen eligazítja a paramétereket. Na, nekem meg számítási kapacitást kellett pazarolnom erre. Ha nem figyeltem, a lábam túl gyorsan, vagy túl lassan ért le, esetleg nem oda, ahová szerettem volna. Kicsit úgy, mint amikor részeg az ember. Igen, szoktam inni néha. Egy sör vagy egy pohár bor vacsorához, adott esetben egy kupica pálinka a jobb emésztés miatt. Szerintem ez nem sok. Persze, ha van valami alkalom, akkor kicsit többet. Társaságban. Olykor ki kell engedni a gőzt.
Most jól vagyok szerencsére, már évek óta. Tizennégyben lecseréltük azt a fránya gyógyszert egy korszerűbbre, napi egy kapszula. Semmi tű. Tökéletesen bevált. A korábbi tünetek megszűntek, már tudok futni a busz, meg a lányok után. Hol elérem, hol nem, de legalább nem esek pofára. Legalábbis a busz esetében nem fenyeget ez a veszély. Dolgozni is tudok, bár most épp nincs munkám. Nem, hátrány még nem ért a betegségem miatt, vagy csak nem vettem észre. Mondjuk az is igaz, hogy nem ezzel szoktam nyitni az állásinterjúkon. És önállóan járok, segédeszköz nélkül, nem is látszik rajtam.
Hogy félek-e? Milyen kérdés ez? Ne idegesítsen, doktornő, csak azért jöttem el, mert a neusom javasolta. Azt mondta, nem árthat évi egy pszichológus. Ne legyek offenzív? Rendben. Azt nem mondanám, hogy félek. De bennem van a tudat. Mármint, bármikor változhat. Őnagysága hirtelen begorombul, és gyógyszer ide, jó közérzet oda, visszaküld a több évvel korábbi állapotomba, vagy még annál is rosszabb helyzetbe. Konkrét példát? Gyűlölöm a lépcsőket. Volt idő, amikor csak a korlát mellett óvatosan vánszorogva tudtam felmenni, sok megállással. Soha többet ilyet! De a biztonság kedvéért azért liftes házba költöztem. Igen, tartok tőle. Bennem van a félelem az éjszakától, pontosabban az utána következő reggeltől. Mi van, ha nem látom a szemközti falat. Vagy nem tudok kikelni az ágyból. Nem ilyen szeretőt akarok.
Miért nőneműként utalok rá? Jó kérdés, gondolom azért, mert férfi vagyok. Hallottam nőket, akik Samuként emlegetik. Pontosan! Egyszerűbb és rövidebb, mint a betegség eredeti neve, és még utal is rá. Tessék? Igen, akár az is benne lehet, hogy így nem kell a nevén nevezni. Aha, mint Voldemort. Úgy tudom, az írónő anyja is ugyanebben a betegségben szenvedett, ez az élmény ihlette Tudjukkit. Igen, az enyémnek is van neve, így könnyebb gondolnom rá, erősebbnek érzem magam vele szemben. Én Emesének hívom, de ne vegye magára.
____
A fenti novella 3. helyezést ért el a MÚOSZ Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztálya által meghirdetett irodalmi pályázatán, próza kategóriában, 2018 decemberében.
Hozzászólások