Ágota sokáig aludt ma. Már délelőtt tíz óra elmúlt, amikor kikászálódott az ágyból. Fáradtnak érezte minden porcikáját, nem akart mozogni, sem a karja, sem a lába. A hangulata is pocsék volt, úgy érezte, ez a nap nem az övé. Talán egy jó volt benne, négy év után, hogy ismételten szabad. Ez a szabadság érzés, adott némi erőt ahhoz, hogy elindítsa ezt a csütörtöki napot. Végre, megszabadult a részeges, csavargó férjétől. Szerencsére visszaköltözött az anyukájához – akit mindig is emlegetett. – Az ő főztje jobb volt! – érvelt néha. Ilyenkor szeretett volna a képébe csapni és elzavarni, de nem volt sem mersze, sem ereje hozzá. Most újból a lakásában lakhatott, egyedül. – Nem asszony kell neked! – mondta neki többször. – Valaki, aki kimossa a gatyáidat, meg néha szétteszi a lábait, hogy elmondhasd, férfi vagyok! Gyenge dolognak érezte ezt a kapcsolatot. Ő másra vágyott. Huszonnyolc éves volt, amikor belebotlott ebbe az Ernőbe. – Nem is tudom, mit ettem rajta. Most, hogy visszagondolok, még a sarkon lakó Feri is különb volt. Az legalább szépen köszönt, mindig megállította és érdeklődött, hogy mit teszek, mikor leszek szabad. Én hülye, csak vártam, vártam egy lovagra! Aztán az jutott az eszébe, hogy nem így indultak a dolgok. Ernő is rendes volt, szerette is talán. Arra emlékszik, hogy a kezdetekben, ölelte, csókolta, jól megropogtatta a csontjait. Arra a bizonyos csúcsra is felvitte mindig. De aztán ez a turistasága az évekkel, eléggé megkopott. Csak a kis ösvényt kereste és onnan is hamar visszafordult, nehogy a csúcsokra vigye. Inkább a fal felé fordult és aludt, mély és kitartó horkolással, amely őt nagyon zavarta. Gyereket szeretett volna, de az nem akarta őt anyukának választani. Így csak várt.
Ágota egy irodai cégnél dolgozott, takarítónő volt, a műszakja mindennap déltől este nyolcig szólt. Fura egy beosztásnak tartotta, már többször váltani is akart, de a pénz, az kötötte. A főnökének szimpatikus lehetett, mert sokszor kivételezett vele, de félreérhető megjegyzést nem tett sohasem. Pedig amióta Ernővel a csúcsra jutás dolgában elég nagy szüneteket tartottak, ha szólt volna, talán nem sokat gondolkodott volna a dolgokon. De a főnök vonzóan megtartotta a három lépés távolságot. Csak annyi jutott neki belőle, hogy néha álmodott vele. Ilyenkor vizes harmat lepte el a testét és eléggé ziháltan ébredt.
A napi szórakozása annyi volt, hogy reggel elment a boltba és bevásárolt. Visszafelé mindig megállt a gyerekjátszótérnél. Leült egy padra és figyelte az anyukákat, mit tesznek a kicsikkel. Később pár anyukával össze is ismerkedett és azok megengedték, hogy kézbe vehesse gyermeküket. Ilyenkor valami különös boldogság árasztotta el. Már az is megfordult a fejében, hogy örökbe fogad egy kislányt. Nem fiút, egy lányt, mert a lányokat szebben lehet öltöztetni, azokkal jobban kell törődni.
Egyszer, lehetett ennek már vagy négy hete, amint a játszótéren egy kismamával beszélgetett éppen, megjelent egy fekete hajú férfi és helyet kért ott a padon. Ágota meg is lepődött, amikor megjelent ez a fickó, aki olyan negyvenhez közelített korban. Jól öltözött volt, szürke nadrágjához fehér inget és egy kávészínű dzsekit viselt. Nem volt rajta semmi kivetni való, bizalomgerjesztőnek hatott, udvariasan beszélt és a szövege is műveltnek tűnt. Leültették. A beszélgetés először nehezen indult, inkább a férfi kérdezgetett. Az érdekelte, hogy mivel foglalkoznak, mi érdekli őket a világból. Ez inkább a technikai dolgok felé csúszott el. Van-e televíziójuk, CD vagy DVD lejátszójuk? Fokozatosan vezette be, mert a végén kitért a mobiltelefonra. Hogy ennek nyomatékot adjon, a kezében szorongatott fekete diplomatatáskát kinyitotta és mindjárt előtárult a hölgyek előtt e kis kütyürűk színes kavalkádja. Beszélt a márkákról, meg hogy mi mindent tudnak. Mindjárt körbe is adta. – Tessék, csak ízlelgetni, fogdosni. Mert az nagyon fontos, milyen a fogása, esetleg a színe! – mondta eligazításként.
Ágota kézbe vett pár telefont. Márk, mert így hívták ezt a telefonban utazó szimpatikus fickót, mindjárt észre is vette a kézhez vétel módjáról, hogy a lánynak nincs telefonja. – Magának ez lenne a legjobb! – mondta és egy kis bőrtokból elővett egy szétnyitható, lapos, kis, zöld szerkezetet. Ágota kézbe vette, mindjárt érezte, hogy ez jó lenne neki, hiszen ma már egy ilyen telefon nélkül nehezen boldogul az ember. Arra gondolt, hogy könnyen felhívhatná vidéken élő édesanyját, meg a bátyját is, akivel már legalább egy éve nem találkozott, mert Kaposvárott lakik.
Márk, a telefonos házaló, csak nézte a lányt. A telefon jól illett a kezébe, de már nem is a telefonra figyelt, inkább Ágota arca volt fontos számára. Barna, nagy szemei és hosszú szempillái szinte megbabonázták. Még fokozta a lélegzetvételt, amikor szeme megakadt formás mellein és a rövid szoknya alól kikandikáló sima bőrű térdein. Innentől kezdve, már a telefonos üzlet nem is érdekelte. A padon ülő és eddig szótlan hallgatásban ücsörgő kismama, látva az alakuló helyzetet, elköszönt.
Hármasban maradtak, Ágota, Márk és a zöld mobiltelefon, a kis bőrtokkal. – Ez lenne neked a legjobb! – mondta Márk és tegeződőre váltott. Ágotát ez nem zavarta, mert érezte, hogy a férfi biztosan jót akar neki, meg ahogy beszélt, az valami simogató, felkavaró érzést fejtett ki nála. A zöld mobiltelefont is akarta már. Csak most az jutott az eszébe, mennyi lehet az ára. Meg is kérdezte. Márk nem lepődött meg, a válasz mutatott némi kitérőt. – Megegyezünk szépen – mondta és megsimította Ágota karját. A lány úgy érezte, mintha forróság futott volna végig a testén. – Nem olyan drága ez! Jó is lenne, mert ennek működő száma is van! – fejezte be és a kis bőrtokot kifordította és kék tintával írva feltűnt a telefon száma. – Mindjárt ki is próbáljuk! – mondta Márk és előkapott egy másik telefont és a bőrtokosat Ágota kezébe tette és hívta a számot.
Pillanatokon belül Ági kezében megremegett a kis készülék és kellemes csengő hangot adott. Ági kicsit megijedt, nem tudta, mitévő legyen. Márk megfogta a lány kezét, melyben a zöld mobiltelefont tartotta, szépen, könnyedén maga felé húzta. A lány engedelmeskedett, érzete a férfi meleg kezét. Nem is tudta, hogy most mire figyeljen. – Ezt kell lenyomni, ha hívás érkezik, ezt meg akkor, ha befejezted. Ösztönösen engedelmeskedett a férfinak. Még beszélgettek egy darabig, aztán Ági robbantott. – Mennem kell, mert dolgozom! – Ilyenkor? – kérdezte Márk, és a táskájába rakta a telefonokat. – Ezt tedd el! – mondta és a bőrtokkal együtt a lány kezébe helyezte a készüléket. – Majd ha végzel, a többit megbeszéljük! – tette még hozzá. – Este nyolc után végzek! Nem baj? – kérdezte Ágota, és jóleső érzéssel szorongatta a zöld mobiltelefont. Örült is neki, de izgult is egy kicsit, már csak azért is, mert tudta magáról, hogy nem egy technikai zseni, de majd megtanulja egyszer kezelni is ezt a kis dobozt. – Nem baj! – mondta Márk. – Majd megvárlak, csak mond meg, hol legyek és mikor? A lány gondolkozott egy kicsit, körbejáratta tekintetét a téren. – Abba a presszóba! – mondta hirtelen és a tér sarkára mutatott. – Fél kilenckor ott leszek, várjál! – szögezte le és felkapta a szatyrát, az új zöld telefont és elrohant. Márkot otthagyta a padnál.
Ma nem tudott a munkájára figyelni. A telefont a köpenye zsebébe tette, és ha tehette, titokban nézegette. Nem mert rajta egyetlen gombot sem megnyomni, csak úgy forgatta a tenyerébe, áttette a másik kezébe, ízlelgette. Közben Márk is eszébe jutott. Tetszett neki ez a férfi, vonzotta, hogy nem volt tolakodó, minden mozdulata, beszéde természetesnek tűnt. Már várta az estét, a találkozást.
A megjelölt presszóba Ági késve érkezett, valahol kicsúszott az a tíz perc, amivel később nyitott be az ajtón. Márk türelmesen várakozott, itta a sörét és csak üldögélt. Mindketten úgy érezték az üdvözlés után, hogy ez kedves gesztus volt, látszott mindkettőjükön, várták egymást. Ágota mindjárt a telefonra tért. Kérdezte az árát. Márk csak úgy lazán, mondott egy számot, a lány meglepődött, hiszen sokkal többre számított. – Nincs nálam ennyi pénz! – mondta és nézte a fiú sötét barna szemeit. Valami vonzó melegség áradt belőle. – Ha feljössz hozzám, odaadom. De meg kell ígérned, megtanítasz a kezelésére! – figyelmeztette. Márk gyorsan és könnyedén tett erre ígéretet. Innentől kezdve olyan gyorsan peregtek az események, hogy Ágota nehezen tudta követni. Arra a feles vodkára még jól emlékezett, amit indulás előtt megittak. A pénzt is átadta Márknak, csak a konyhaszekrény egyik titkos zugából elő kellett halásznia úgy, hogy a fiú azt ne vegye észre. A szobába ültette le, majd a telefon kezelésének a tudományát kezdte oktatni Márk, de a fotel nem volt megfelelő, így a díványra kellett ülniük, egymás mellé. Másnap talán öt vagy hat lépésre emlékezett, meg arra, hogy ezzel a férfivel minden olyan csodálatos volt. Ilyet még sohasem érzett, a bűvöletével ébredt. Márk elment, azt ígérte: – Az új készülékeden hívlak! Aztán becsapódott az ajtó utána.
Teltek a napok, egymás után. Egyik kolléganője iskolázta ki ebből a telefon kezelési tantárgyból. Elég jól elmagyarázta a működését. Tudott telefonálni, sms-t küldeni, tehát tudta már kezelni. Édesanyját is rendszeresen felhívta, ez jót tett neki, mert közelebb érezte magához. Így sokkal több dolgot tudott meg róla. Meg tudta vigasztalni, tanácsot adni, de neki is jól esett ez a fajta „éteri” kapcsolat.
Egyik nap egy fura sms jelent meg a készülékén. – „Várlak ma hétre a szokásos helyen, Béla”. Ezen aztán eltűnődött. Nem értette. Ki lehet ez a Béla? Két nap múlva egy újabb sms-t kapott. – „Vártalak, jó parti volt, csak te hiányoztál! Béla.” Kezdte magát furán érezni. Most mit tegyen? Márk biztos tudná, de ő hallgat. Aztán egy sms sor érkezett. – „Béla mondta, te elvállalsz egy négyes partit. Itt a számom, hívj vissza! Dezső”. Ez aztán furán hatott rá. Gondolkodott. – Számmal adta oda Márk. Akkor ez egy lányé lehetett. Mégpedig egy olyan lányé! Ettől kezdve ideges lett és bizalmatlan a zöld mobiltelefonnal szemben. Már nem is örült, hogy birtokolhatja.
Fura érzéssel dolgozott a munkahelyén, lopva nézegetett körül, mintha rá lenne írva, hogy neki milyen telefonja van. Egyszer egy férfi beszélt a készülékbe, ő csak hallgatta a szöveget, megszólalni is csak arra futotta erejéből, hogy néha igent, vagy nemet mondott. Kérte jöjjön fel hozzá, holnap este és legyen vele egy éjszakát. Meg is mondta a férfi, mennyit szán erre. Itt véletlenül nemet mondott, a férfi ezen nem ütközött meg, a tarifát egyből megduplázta, de egy kikötést tett. Ebbe Ágota látatlanul bele is pirult.
Leült az öltözőben és azon gondolkozott, hogy az ő fizetése, meg a bemondott összeg között milyen nagy a különbség. A két munka között is van eltérés, csak az utóbbit hogyan lehet megszokni? Itt Ernő jutott az eszébe, ha vele kibírta, néha ittasan, néha durvábban, talán mással más lehetne. Amikor eddig jutott, kellemetlen érzés kerítette hatalmába. – Ezt azért már nem! – és haragudott önmagára.
A másik hívásban egy lány beszélt. -„Te vagy Liza? Már sokszor hívtalak, de mindig ki volt kapcsolva a telefonod. – mondta folyamatosan, még közbe sem kellett szólnia. – Képzeld, kaptam egy jó ajánlatot, velem jöhetnél. Egy bárba kellene táncolnunk, ketten. Tudod olyan félmeztelen, cicis számot, amit már egyszer csináltunk. Aztán mondott egy összeget a fizetés fejébe. Ágota ettől úgy elszédült, hogy nem emlékezett arra, mi lett a beszélgetés folytatása. Csak ült a kanapé szélén és megbabonázva bámulta a plafont.
Ezek a telefonhívások teljesen felzaklatták az életét. Mindig jelen voltak, szinte egy percre sem hagyták nyugodni. Úgy érezte, mintha egy szorítóba, présbe lenne. A telefon, amely eddig csak itt-ott szólalt meg, most életre kelt. A hívások között, pedig nem mindig tudott válogatni, pedig a készülék kiírta a hívó számát. A kíváncsiság sokszor felülbírált mindenféle védekezést.
Pár nap múlva egy másik lány hívta. Azt mondta: – „Adri vagyok! Szia Liza! Van egy ajánlatom. Nem akarsz pornózni? Egy jó storyval készülne film, és szőke lányokat keresnek, olyanokat, mint te vagy. Nincs kedved? Szólalj már meg! Mi a fene van veled? Megnémultál? – … Halló! – … Halló! – kinyomta a készüléket.
Pornófilmezés? – kérdezte önkéntelenül. Egyszer – emlékezett rá – a televízióban látta, valamelyik csatornán, hogyan készül egy ilyen film. Mikor megpillantotta, a szégyenkezés hulláma futott át az agyán. Tovább akart lépni, de valahogy az agya nem adta ki a parancsot a kezének, hogy megnyomja a továbbító gombját. A figyelme ott ragadt a képernyőn. Először értetlenül nézte, pedig Ernővel is tettek ilyet. Azért nem egészen volt az azonos ezzel, mert a férjében nem volt ennyi fantázia, de egy-két merészebb megoldást, jobb hangulatukban, ők is kipróbáltak és nem is esett nehezükre. De ez mégsem tetszett neki, nem vállalna ilyet sohasem. Nem is tudnának annyit fizetni, mert itt a lányok, meg a fiúk ezt egy jó bulinak tartják. Őt zavarná a mindenki előtti szereplés. Hol van az intimitás? Mert ugye ebben a megváltozott világban az értékek is más megközelítést nyertek. Úgy érezte, elveszítette azt a készségét, mellyel korábban jól tudott navigálni.
Egyik este, mikor ment haza a munkából, megszólalt a telefon. Összerezzent és hirtelen felvette. Egy mérges férfihang kiabált a készülékből: – „Szólj már bele, mert lecsaplak! Hiába hallgatsz te kis kurva, a telefon alapján úgyis megtalállak, aztán neked annyi!” Itt vége szakadt a szövegnek és néma csend követte.
Ágota félni kezdett. Érezte, ez nem vicc, ez komoly fenyegetés. Újra hallotta a készülékbe mondott szövegfoszlányt: „…a telefon alapján úgyis megtalállak !…” Tehát a telefon a lényeg. Túl kell adni rajta, minél előbb! Ezt meg kell tennie, de hogyan? Még ötlete sem volt. Ment az utcán és csak bámult a semmibe. Odaért a múltkori presszóhoz, bement és kért egy kávét. Lassú körökkel kavarta benne a cukrot, közben szétnézett. Néhány asztalnál söröztek, tőle közelebb egy magas, nagydarab férfi szivart szívott és nagy megelégedéssel eregette a füstöt. Egyszer-egyszer Ágotára pillantott, majd változatlanul pöfékelt.
Ekkor ugrott be az ötlet. A kávé árát és a zöld mobiltelefont az asztalon hagyta és óvatosan kiment a presszóból. Egyenesen a túlsó oldalra és egy hirdetőoszlop árnyékába húzódott, mint aki valamilyen bűntényt követett volna el, és most menekülnie kellene. Lopva figyelte a presszó ajtaját. Nem kellett sokáig várni, megjelent a magas, nagydarab férfi, kezében a zöld mobiltelefon. Ott állt és kereste a lányt, de Ágota az oszlop mögé bújt. A szíve a torkában dobolt, alig kapott levegőt. Várt egy darabig, majd lopva kinézett. Az ajtóban már nem állt senki.
Óvatosan elindult hazafelé és hirtelen csak annyit tudott, úgy félhangosan kimondani: – Most már keresheted a telefont! Fellélegzett és megint szabadnak érezte magát.
Hozzászólások