Már hajnali három óra volt, amikor hirtelen álmosság fogta el mind a két fiút. A füst, a zaj kibírhatatlan volt a sörkertben. Ott ültek a belső helyiségben, a nagyteremben, ahol a zenekar játszott.
– Menjünk haza – mondta.
– Csak egyet forgok még jó komám – marasztalta Ibári. – Csak még egyet, azzal a barnával.
– Nem bánom! – egyezett bele Vágó Géza. – De aztán megyünk. Slussz! – mondta és csuklott egy nagyot.
Ibári elbotorkált táncolni, Vágó Géza magába roskadtan ült, nem volt valami rózsás a kedve. Elég sok sört ittak az éjjel, és mert fáradtnak érezte magát, kibírhatatlan álmosság gyötörte. Vera nem jött le táncolni, pedig megígérte. Fenemód odavolt ezért a lányért, az meg csak játszott vele és ez bosszantotta Vágó Gézát.
– Egyszer elkaplak, de akkor nem menekülsz! – mondta mindig a lánynak, az pedig nevetett rajta.
Ibári visszajött, megállt az asztalnál.
– Mehetünk! – mondta határozottan, és nem várta meg Vágó Géza válaszát, megindult a kijárathoz.
Vágó Géza az utcán utolérte. Már virradt, a keleti égbolton különös vöröses fény úszott. Hűvös volt. Az állomás előtti villamosmegállóban, négy ember várakozott. A KÖZÉRT-nél tejet raktak le, az üres kannák fedelei élesen zörögtek.
– Gyere már Lajos! – kiáltott Ibárinak.
– Megyek, megyek! A hasamtól nem bírok gyorsabban!
– Majd kiengedünk belőle.
Elindultak a Sallai utca felé.Nehéz volt a járás így, összekapaszkodva. Ha elengedték egymást, Ibári mindig lemaradt.
– Nem akarsz hazaérni? – fordult hátra.
– Sietek – válaszolta Ibári és bal kezével a kerítésnek támaszkodott.
Vágó Géza megfogta a derekát, karját áttette a vállán, és így indultak tovább. Nehéznek érezte elernyedt testét.
– Megszívja magát, mint a szivacs, aztán meg a barátja támogassa haza – zsörtölődött.
– Én mondtam, hogy minek jövünk.
– Hívtalak?
– Könyörögtél. Azért a lányért esz a fene! Én tudom! – mondta Ibári, és megállt egy pillanatra.- Így van? – kérdezte és réveteg szemmel nézett a barátjára.
Vágó Géza hallgatott, nem szólt egy szót sem. Arra gondolt, legszívesebben fejbe verné ezt a nagypofájú Ibárit. Egy súlycsoportba tartoznak, az igaz, de mégis ő az öregebb. De azért, ilyen állapotban, mégsem lenne szép tőle.
– Jár a szád, de nem tudod, mit beszélsz! Mond azt, hogy hazudok! – perelt vele Ibári.
– Nem vitatkozom veled. Gyere, menjünk – újból átfogta a derekát és húzta előre.
– Vitatkozni akarok! – mondta Ibári és megfeszítette a lábát. Újból belekapaszkodtak a kerítésbe.
– Felesleges. Tudom, azért pofázol – mondta Vágó Géza és egy lépés után, szembe fordult Ibárival – mert még sohasem volt egy tisztességes nőd!
Látta, amint Ibári összehúzza a szemét. Tekintete keményebb lett.
– Mindig csak olyan cafatokkal raktad össze magad – folytatta Vágó Géza, – akinek csak füttyenteni kellett. A tarifát pedig kifizetted egy sörben.
– Nem járna a szám… – akadékoskodott Ibári. – Azt hiszed, ez a te kis libuskád olyan tisztességes?
Vágó Géza nem válaszolt.
– Azt csak hiszed – legyintett Ibári és egy kicsit megbicsaklott a lába. – Azért, mert most, betartja a három lépést? Aztán majd tojik a fejedre! – intett a kezével, hogy nyomatékot adjon mondandójának.
Vágó Géza csak állt vele szemben. Nem szólt egy szót sem.
– Olyan lesz, mint az anyád! – tette még hozzá Ibári, egy kis szünet után.
– Anyámat ne bántsd! – mondta nyomatékkal Vágó Géza a mondatot. Hangjából kiérződött gyülemlő indulata. Rövid szünet után kezdte, tagoltan:
– Te nagyképű autószerelő! Szétverem azt a tisztességtelen pofádat. Te lármázol most itt nekem. A semmiből vakarództál ki, te szarházi. Arra vágsz fel, hogy annak a maszeknak a műhelyében dolgozol? Beleszagoltok egy tragacsba, és szó nélkül levágjátok az ipsét. Aztán játszod itt az eszed?
– De nagy pofád lett!- vágott vissza Ibári. – Te selyem gyerek, vagy „úri” fajzat? – gúnyolódott vele és imbolygó testét egyensúlyozta a kerítésnél.
– Fogd be a szád, mert betapasztom!
Ibári csak folytatta:
– Beszélsz itt az erkölcsről, inkább a lökött anyádat tanítanád tisztességre!
Vágó Géza ekkor megragadta Ibári zakóját és jobb kezével, teljes erővel arcul ütötte. Úgy csattant, azon a vastag képén a pofon, mint egy eldurrant luftballon.
– Mondtam, anyámat hagyd! – nagyon keményen érvelt Vágó Géza hangja, de úgy látszik Ibárit ez nem zavarta. Elengedte a kerítést és kiszakította magát Vágó Géza szorításából. Így hátrébb került, legalább három méterrel. Tántorgott egy kicsit, egyensúlyozta magát, aztán mégis megállt a lábán.
– Oda vagy vele! – hadonászott a kezével, biztos pont után kutatva. – Azt hiszed, nem láttam mit csinált az öreg Csomor bácsival, ott a sufniban, tavaly ősszel? – kérdezte gúnyosan, de ebben a pillanatban Vágó Géza ököllel, belevágott a képébe. Ibári orrából kiserkent a vér, végigfutott a szája körül és az álláról rácsöppent fehér ingére. – Kamatyoltak! – folytatta, mintha nem történt volna semmi.
Vágó Géza újból lesújtott. Ökle Ibárit a szeme alatt találta el, aki egy kicsit megingott, de nem védekezett.
– Az öreg úgy szuszogott – folytatta akadozva és az újabb ütést már várta, amely az arcát érte. Vágó Géza ezt teljes erejéből ütötte. Pontosan megnézte hová helyezze öklét. A tompa, de kemény csattanáskor érezte meleg, vérző orrát. Ibári továbbra sem védekezett. Vett egy nagy lélegzetet és folytatta: – mint egy kis gőzmozdony – fejezte be, de ekkor Vágó Géza újabb ökölcsapásokat mért az arcára, állára. Egy eltalálta a gyomrát. Ibári megrogyott, odakapott és lassan fél térdre ereszkedett.
Az úttesten középkorú férfi karikázott biciklivel. Messziről észrevette a verekedőket. Piros, parolinos vasutas volt, kormányra akasztott táskával. Ibári előtt lefékezett. A kerékpárt az úttestre fektette és feljött a járdára.
– Hagyja abba! Nem látja, hogy vérzik! – kiáltotta.
– Maga ne szóljon bele!
– Idefigyelj fiacskám – kezdte a vasutas.
– Ne tegezzen, és pofa be! – mondta Vágó Géza és szembe fordult a férfival.
A vasutas hirtelen megtorpant. Méregette mind a két fiatalembert. Ibári lassan feltápászkodott és mellé állt. Úgy tűnt, mintha ténylegesen helyreállnának az erőviszonyok. Ketten a vasutassal, Vágó Géza ellen, de Ibári megfogta a vasutas karját és lassan, tagoltan mondta: – Menjen a fenébe, nem hívta magát senki! – és meglökte az úttesten heverő kerékpárja felé.
A piros parolinos vasutas felkapta a biciklit, futva tolta egy darabig, aztán ráugrott és minden erejéből hajtani kezdte.
– Piszkos huligánok! – kiabálta vissza és a macskaköves úttesten ugrándozott a bicikli alatta.
Mind a ketten nézték a távolodó vasutast. Amikor szembe fordultak, Ibári kezdett először nevetni. Vágó Géza döbbenten nézte. Nem tudta elképzelni, mi történhetett ezzel a sráccal. Ibárit egyre jobban rázta a nevetés, amely fokozatosan átragadt Vágó Gézára is. Egymásba kapaszkodtak, tovább nevettek. Nem tudták egyértelműen, hogy min. Talán, ezen az együtt töltött, nyomorult estén, esetleg ezen a vérrel díszített, bűzös reggelen. Nevettek görcsösen, keserves örömmel. Vágó Gézának a végén a könnye is kifutott szeméből.
Hozzászólások