K G | Szeretni jaj, de nehéz – de nem ezt az előadást

Színház

Szeretni jaj, de nehéz – de nem ezt az előadást

Schwajda György A szent család c. komédiája a Pécsi Harmadik Színházban

 

A két felvonásos darabot – egy felvonásba tömörítve – 1983-ban vitte színre Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban, és Schwajda állítólag nehezen ment bele darabjának megkurtításába. A pécsi előadást rendező Vincze Jánosnak már nem kellett vitatkoznia az érzékeny szerzővel még egy szereplőjének elhagyása és a további húzások miatt. De a 2010-ben elhunyt Schwajda – általa komédiának nevezett – művének egyértelműen jót tett Vincze beavatkozása: „Az anya” emlékezéseiből eltűnt az eredeti Zeitstück minden olyan szövegrésze, ami egy szorosan meghatározott korhoz kötötte őt és a darabot, s így mára elavulttá tenné. A lepusztult szoba-konyhán kívül mégis konkrét maradt a tágabb helyszín és társadalmi miliő is: a darab játszódhat ma, holnap, vagy holnapután (és szomorú, de még beláthatatlan ideig) e lepusztult bérház nyomorúságos lakásában, és minden magyar (sőt kelet-európai, vagy akár latin-amerikai) nézője nyomban rá fog ismerni. A darabot a lényegére redukálta Vincze János, ez a lényeg pedig örökké aktuális: szeretni – nehéz. Gyereknek szülőt, szülőnek gyereket, és egyáltalán: egymást. (Egy kutyát, vagy a darabbeli egeret, vagy az Emberiséget sokkal könnyebb).

Schwajda hősnője három családos férfi és egy nő anyja. Hogy az ő viszonyuk a lényeg, azt eleve hangsúlyozta Schwajda: a szerepeknek nincs nevük, A szent családot Az anya, A nagyfiam, A kisfiam, A kislányom és Öcsi alkotja. És jelentőségteljesek a birtokos ragok is. Az abszolút főszerep ugyanis Az anyáé, olyannyira, hogy a „jutalomjáték” ötlik először az ember eszébe. Holott, a szövege alapján, ez egyáltalán nem egy hálás, szeretnivaló szerep, kemény karikatúrát rajzolt róla Schwajda. Kíméletlen, gonosz dolgokat vág oda ez az öregasszony, még a gyerekért hiába epekedő, negyedszer terhes lányának is. Egymás ellen uszítja a gyerekeit, a menyei ellen a fiait, s ahogy kifordul az ajtón az egyik jótevő szomszédasszony, már rágalmazza a másiknak. És elfogult A nagyfiam, a karriert csinált rendőrkapitány iránt. Az öregségét, szenilitását, magányát, szegénységét, elesettségét, szeretet-kunyerálását illetően pedig a melodráma, a giccs veszélyével jár Az anya szerepe. Az ősbemutatón – a rászabott szerepben – Gobbi Hildának sem lehetett könnyű dolga. (Az előadás felvétele látható a YouTube-on).

A Pécsi Harmadik Színházban Vári Éva anya-figurája egy palimpszeszt: az eltakart papirusz-kéziratot felülíró valami más –, és sokkal több.  Eljátssza persze Vári Éva Schwajda „szörnyeteg” öregasszonyát, minden ellenszenves megnyilvánulásával, és a nézőkből nem facsar könnyeket (bár a gyerekeiből szeretne) a fizikai állapotával. Ellenben áthangszereli az öregasszony rosszaságát: egy szöveg alatti „életregényt” kerít köré és sejtet meg. Egy nehéz életű, és alighanem egész életében krónikus szeretethiánytól szenvedő embert állít elénk, egy rossz házassággal a háta mögött, akiben a szeretetvágy úgy nyüszít és dörömböl, hogy mindenre érzékennyé és féltékennyé teszi. Csak a feltétlen, az abszolút odaadó szeretet lenne neki elég, s mert ezt nem kaphatja meg, féltékeny a gyerekei minden más irányú érzelmére, ambíciójára és pozíciójára is: ez mind tőle vesz el, őt rövidíti meg. S hogy ezt a lobbanékony, az igazát mindig a tapintat elé helyező, és immár magára maradt idős embert a féltékenység, a szeretet eme vadhajtása mérgezi, s így pont szembemegy azzal, amit el akarna érni – ez a Vári Éva által Schwajda komédiájához hozzáírt „tragi”: tragikomédia ez, s az első tagon van a hangsúly. Vári Éva megértette és megszerette ezt a rémes öregasszonyt, (különben nem is tudná eljátszani) –,  ennélfogva velünk is megérteti és megszeretteti. Gyakori – s az író képességét gyakran felülmúló – eredmény ez a komplexitás, ha egy ránézésre egyoldalú, vagy negatív szerepet Vári Éva játszik el. Nevetünk, ha gonoszkodva mindenkit hagy fenékre esni (A nagyfiamat kivéve!) a törött puffal, s mikor késő, csak akkor ejti le, hogy „Ne arra!” Nevetünk, ha a térdéről leszedett fáslival később a fejét hűti, és szánalmat zsarolva átlátszóan színészkedik. És elérzékenyülünk, ha szerinte az egere is (nincs más társa) szereti a rádióból szóló zenét, a fináléban Honthytól Az én mamámat (aki nem hordott bubifrizurát…)  És elszorul a torkunk (hisz a jövőnket, vagy a saját Öregeinket látjuk), ha Az anya lába alól hirtelen kicsúszik a talaj: elfelejtette, ki mikor járt nála, hogy hétfőre milyen nap jön, s melyik napon rendelt élesztőt, melyiken mákot. És elszorul a szívünk, amikor A nagyfiam várva-várt jelenése után öngyilkos akar lenni: ez nem színjáték, ha groteszk lesz is a vége. Az alakítás komplexitása ellenére Vári Éva nem borítja fel a schwajdai patt-helyzetet, marad a „mindenkit meg lehet érteni” érzés, Az anya nem válik mártírrá, s amikor az őt hazafuvarozó idegen odavágja a gyerekeinek, hogy „Szemetek!”, tudjuk, hogy ez egy igazságtalan félreértés.

Vári Éva pazar alakítását egy osztályon felüli előadás övezi, folyamatosan igénybe véve a néző lelkiismeretét szülői, vagy gyermeki, vagy testvéri, vagy mindhárom minőségében, és úgy általában, emberi mivoltában. Az anyához képest mindenki mellékszereplő, változó ellenfelek az ő szimultán meccsében. Rövid jelenléteik alatt néhány markáns vonással kell felskiccelniük a figuráikat, és ezt kiválóan meg is teszik. Kiemelkedő Füsti Molnár Éva komikus és szánalmas Mariskája, nagyon jó Bánky Gábor, mint A kisfiam, és A nagyfiam röpke jelenéseiben a levegőt is megfagyasztó Németh János. Az egész – Vincze János által összefogott, stílus-összhangban játszó – csapatot dicséret illeti: Götz Attilát (Öcsi), Tamás Évát (A kislányom), László Csabát (A nyomozó), Bacskó Tündét (Szászné) és Tatai Gergőt (A fiú) szerepében.

Vata Emil és Vincze János díszlete egy tökéletesen élethű, tökéletesen lerobbant „viceházmester”-lakás, Hammer Edit jelmezei szintúgy élethűek, s ezáltal az ötsornyi nézőtérrel nem is szobaszínházi az atmoszféra, hanem inkább kukucskálunk, meglessük Az anya igazi csatározásait, igazi megszeppenéseit, igazi összeomlásait.

Megkülönböztetett tisztelgés illeti Vincze János igazgató-rendezőt, hogy a Pécsi Harmadik Színházzal történtek ellenére nem adta fel, Canossát járt, ha kellett, de ezt az előző évadra tervezett saját produkciót mégis létrehozta.

KG

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Szeretni jaj, de nehéz – de nem ezt az előadást”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés