VII. 23.
Nem tudom kórházban, vagy menedékhelyen vagyok. Hatalmas, sötét teremben három oszlopban helyezkednek el az ütött- kopott vaságyak, azokon vékony párna és takaróként összehajtogatott szürke pokrócok, külön örömmel tölt el, hogy az én pokrócomon fehér huzat is van, így nem bántja a bőrömet. Ahogy elhelyezkedek, jobban szemügyre veszem a hatalmas helyiséget,ismerősnek tűnik, hiszen szovjet háborús filmekben láthattam már ilyet, katonák és sebesültek nélkül. Alig gondolom végig mindezt, amikor megjelenik egy középkorú nő és azt mondja, sebtében szedjem össze a holmimat, másik szobába kell költöznöm, kelletlenül de követem az utasítást. A teremből kilépve látom,hogy az ajtó előtt jól kikelt népek állnak sorba, tehát ezért kellett ilyen gyorsan távoznom, nem tartalmazom az elithez. Egy kisebb szobába vezet a Nő, itt kevesebb a fekvő alkalmatosság is, fellélegzek, kevesebben horkolnak a fülembe, könnyebb lesz az alkalmazkodnunk egymáshoz a szoba lakóival. Választhat ágyat – veti oda távozóban az asszony. Kapok is egyből a lehetőségen, az ablak melletti két zöld dívány közül ,a felsőt választom, de a zöld bársonyon ott feketéllik egy-egy kézitáska, meg egy fésű-ez foglalt-ide nem telepedhetnek. Megyek az alsóhoz, ott is így járok. Marad a bejárati ajtó melletti lehangoló vaságy. Becuccolok és befelé morgok a nagy igazságtalanságokon. Ekkor szólal meg egy ismeretlen szobatársam, és megkér, ha mosok, kimosnám-e a fehérneműjét, mert csak az én ágyam alatt van lavór. A következő jelenetben már mosok, a szobatárs ruháit nem találom, a vízből a kedvenc pamutmelltartómat emelem, és csavarom ki…
VII. 24.
Piacon járkálok, a húsos pultokat kerülgetem, a szokásosnál több kilogramm húst kell vennem, mert vendégek jönnek hozzám. Érdekes látvány tárul elém a kispesti piacon,- két asztalon óriási csirkecombok sorakoznak, körbejárok az asztal körül és szemügyre veszem egész közelről a terítéket, sőt megszagolom a combokat, így járkálok az asztal mellett… Mit csinálok, hallom a kérdést, felkapom a fejem régi barátnőm hangjára. Nem tudja mire vélni akciózásomat, a szagpróbavételt – kénytelen vagyok meggyőződni a hús frissességéről- ilyen hőségben, melegben nagyon gyorsan megromolhat- mondom, aztán egy tálcára szedegetem a szimpatikus darabokat…
VII. 24.
Vidéki várlátogatásra megyek, néhány nyugdíjas társammal, nem tudom, hogy vettek rá ekkora hőségben az utazásra. Elég kalamajkás ez a kaland, mert egy hegytetőre kell felmásznunk, kanyargós, bozóttal benőtt gyalogúton. Egyik társam neki sem kezd az útnak, leteríti plédjét a völgyben, és hajtogatja nincs az az Isten”, aki rávenné a kapaszkodásra. Elindulok a vagabund többiekkel, valahogy fel kell érnem a csúcsra, csak néhány száz méter áll előttem amikor zsibbadni kezdek, elszáll tagjaimból az erő, még szólni sem tudok, vagy a büszkeség nem engedi,hogy elmondjam milyen rosszul vagyok.
VIII. 3.
Értekezletre igyekszek valahova, egy csomó fontos dokumentumot viszek magammal. Időre kell érkeznem, mert az összejövetel előtt megbeszélném, átbeszélném a menetrendet a szervezőkkel, mikor következek, mennyi idő jut az előadásomra. A rákoskeresztúri buszvégállomáson találkozok régi (sofőr) ismerősömmel, ő a piros hatvankettes gyorsjárat sofőrje, -kicsit beszélgetünk- indulási idejéről kérdezem, még jó tíz perc van hátra az indulásig. Megszomjaztam – mondom – gyorsan befutok a közértbe ásványvízért, megkér, hogy neki is hozzak (amennyit), egy-két flakonnal, addig otthagyom a dokumentumokat tartalmazó diplomatatáskát és rohanok vásárolni. Nagyon gyorsan végzek a vásárlással, futok vissza, de a közlekedési lámpa feltartóztat, pirosat mutat, nem vált zöldre, toporgok, a mellettem állók is méltatlankodnak, hogy elromolhatott a lámpa, óráknak tűnnek a percek, mire végre zöldet kapnak a gyalogosok, rohanok, de a busz már elindult nélkülem, a diplomatatáskámmal együtt.
Hozzászólások