Régi munkatársammal futottam össze a minap, épp a patika előtt. Alig ismertem rá. Teljesen megőszült, botra támaszkodva járt, de még így is jócskán sántított a jobb lábára, bár ha jól emlékszem, négy-öt évvel is fiatalabb nálam. Kérdem, mi történt vele.
– Gúnyt űzött belőlem a demokrácia – felelte keserűen.
Jelzem, hogy nem egészen értem a válaszát.
– Elcsúsztam a konyhában és olyan szerencsétlenül vágódtam el, hogy eltört a jobb lábam. Nyílt törés volt. Fémrudat helyeztek be, csavarokat, istennyilát, de így is négy centivel rövidebb lett a lábam. El kezdték húzatni, hogy megnyúljon. Jó pár hétig átkozottul kínoztak, de amikor lábra kellett állni, szemmel lárhatóan bicegtem. Kérdem az orvost, mi történt, miért volt ez az egész cirkusz. „Köszönje meg, hogy négy centi helyett most csak kettő a különbség” – vigyorgott a képembe. Ezt a baromságot fogd fel: örüljek, hogy két centivel közelebb van hozzám a föld! Aztán egy ápolónő megsúgta, hogy tízkilós súly helyett, csak ötkilóssal húzatták a lábam, mert a nagyobb kütyü „foglalt” volt. Kellett nekünk demokrácia? Megkaptuk. Hogy még egy aszpirint se adjanak a kórházban. Fájdalmaid vannak, megszorultál, falra akarsz mászni? Küldd a férjedet, fiadat vagy a takarítóasszonyt hozzon neked gyógyszert. Hát miért fizettem én harminchárom éven át az egészségbiztosítást?
Szinte elröhögtem magam. Nem rajta derültem – dehogy! –, hanem ezen a lehetetlen logikán, mely a sorsunkat, mint fehérbotos világtalant vezetgeti jobbra-balra:
– Kifogyott a gyógyszer? Gyógyulj meg nélküle, vagy nyúlj a zsebedbe.
– Nincs tízkilós nehezék? Jó lesz annak a fele is.
– Fél nehezékért ne várj csak fél nyújtást.
– Biztosításod fejében elégedj meg a kétcentis plusszal.
Hirtelen az a morbid vicc jutott eszembe, melyben a fickót villanyszék általi halálra ítélik, de a végrehajtás pillanatában megszakad az áram. Aztán gyertya lángjával hajtják végre a kivégzést, mert ugye a határidő az Határidő.
Hozzászólások