Tátrai S. Miklós | Az alagút titka

Szépirodalom - próza

Az alagút titka

 

Lajos sietős léptekkel igyekezett a lépcsőn, majd az aluljáróban, a nyolcadik vágány felé. Tizenegy perc volt még indulásig, nem kellett attól tartania, hogy lekési a vonatot. Gyerekkora óta megszokta a pontosságot, talán örökölte apjától, aki oly sokszor hangoztatta: én még soha nem késtem el sehonnan. Sosem vitatták ezt a merész kijelentést, hiszen honnan tudhatták volna bizonyítani annak igazát, vagy éppen ellenkezőjét. Tény, ami tény: egyetlen olyan eset sem élt emlékezetében, amelyben apja pontatlanságát tetten érte volna. Igaz, vele is nagyon ritkán fordult elő, hogy a megbeszélt, vagy tervezett időpontot nem tudta tartani. Ha csak rajta múlott, akkor inkább jóval hamarabb érkezett mindenhova, és türelmesen várakozott. Aznap sem fenyegette komoly veszély utazását, hiszen délelőtt három vonat ment Budapestre, teljesen mindegy volt melyikkel utazik. Az elhatározása azonban a kilenc óra tizenkét perckor indulóra szólt, ezért azt akarta elérni. A pénztárnál gyorsan végzett, egy utas állt előtte, azután ő következett. Négy hónapja betöltötte hatvanötödik életévét, így csupán helyjegyet kellett váltania. Kevés dolog van, amiért érdemes megöregedni – gondolta –, de a kedvezményes utazás mindenképpen ezek közé tartozik. Kellemes meglepetésre a kisasztalhoz tartozó négy ülés egyikét kapta, az ablak mellé. Vele szemben harminc-harmincöt éves hölgy ült, éppen reggelijét fogyasztotta. Udvariasan köszöntek egymásnak, egyikük sem érezte kellemetlennek a másik társaságát. Az első negyedóra olvasással, rejtvényfejtéssel telt, közömbösen viselkedtek egymással. A kalauz érkezése érdekes, mondhatni különös eseményeket indított el.

A kalauz előbb a férfi jegyét kérte, majd Arankáét akarta kezelni, azonban előtte látni kívánta a kedvezményre jogosító igazolványt. Az asszony kis türelmet kért, mondván, hogy azt az utazótáskájába tette, és a csomagtartó felé nézett. Lajos önkéntelenül követte tekintetét. Alaposan meglepődött a hajóbőröndnek beillő csomagon. Készségesen felállt, segített leemelni, majd visszatenni a méretéhez képest meglepően könnyű táskát. Minden rendben volt, és a kis jelenet barátságos beszélgetéssel folytatódott. Aranka szívesen mesélt útitársának. Ukrajnából tartott hazafelé, Balaton közeli kis falujába. Munkács mellett élő rokonait látogatta. Utazása kalandos körülmények között történt, ahogy ez általában lenni szokott. Nyíregyházáig, és onnan hazáig mindig vonattal közlekedik. Nyíregyházától a határig alkalmi fuvarosok viszik, akik rendszerint összegyűjtik az érdeklődőket. Ebben nagy rutinjuk van, mindig biztosított a „telekocsi”. A határon gyalogosan mennek át az emberek, és a túloldalon már várják őket az előre megszervezett ottani segítők, akik szintén nem önzetlenek. A fiatalasszony kéthavonta teszi meg az utat, tartós élelmiszert visz szüleinek, testvéreinek. Tizenegy éve él Magyarországon, férjhez ment, három gyermekük van. Lajos érdeklődve hallgatta Arankát. Sosem járt Kárpátalján, pedig mindig kíváncsi lett volna az ottani városokra, falvakra, emberekre. Már majdnem szóbahozta, hogy ő is szívesen társulna egy „telekocsis” akcióhoz, amikor elhangzott az asszony lakhelyének neve: Besevár. Kamaszkori emlékek villantak fel a férfiben. Elgondolkodva, talán mosolyogva nézett maga elé. Besevár, Maris néni, a csinos postáskisasszony, a felejthetetlen tökös-mákos rétes, a kerekes kút, amelynek hajtókarja majdnem eltörte a kezét, és a hihetetlennek tűnő mesék, legendák Tóni bácsiról, Maris néni elhunyt férjéről.

Tóni mesterember volt, sok mindenhez értett, leginkább a zugpálinkafőzéshez. Attól jobban már csak a termék elrejtéséhez, és illegális értékesítéséhez, amely a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nem volt veszélytelen mesterség. A fináncok – ahogy a pénzügyőröket nevezték a falubeliek – pontosan tudták, hogy a takarékos beseváriak nem hagyják kárba veszni a hullott gyümölcsöt, és az azokból készült cefre jelentős mennyisége sosem találkozik a legálisan működő pálinkafőzdékkel. Gyakran szemet hunytak, ha a magán akciók nem öltöttek kereskedelmi méreteket. A jó szimatuknak, vagy Tóni bácsi haragosainak, esetleg a falusi konkurenciának köszönhetően, a szokásostól gyakrabban lepték meg az öreget váratlan ellenőrzéssel, de alig-alig találtak valamit, ami intézkedésre érdemes lett volna. A felesleges adminisztrációt ők sem szerették, az olykor-olykor elkobzott néhány üveg sorsát senki sem firtatta, így – az államot kivéve – mindenki jól járt. Bár az sem kizárt, hogy a világ dolgaiban egyébként tájékozott Tóni, magáévá tette a napkirály híres mondását: „Az állam én vagyok!”, és cseppnyi lelkiismeret furdalást sem érzett. Óvatossága nem volt hiába való. A titkot még felesége sem ismerte, csak annyit tudott, hogy valahol az istállóban van egy rejtekhely. Az istálló a családi legendák szerint régebbi volt, mint maga a ház. A vályogba rakott vastag kőfalak sok mindent láthattak, vagy inkább hallhattak, ha tényleg igaz az a mondás, hogy a falnak is füle van. Sokáig raktárnak, vagy magtárnak használt gazdasági épület volt. Olykor cselédek is laktak benne, sőt egyszer, az ezernyolcszázas évek első felében, a közeli monostor néhány szerzetese is. A jámbor barátok titkos receptek alapján különleges sajtokat, likőröket készítettek, amelyek messze földön híresek és keresettek voltak. Még a Vatikánban is örömmel fogadták. A régi épület egy része kezdetben istálló volt, később az egész ezt a célt szolgálta. Valamikor lakóházat építettek mellé, és az biztos, hogy Tóni bácsi nagyszülei már ott éltek. Arról, hogy milyen körülmények között került a család tulajdonába, az öreg semmit sem tudott mondani. Persze az is lehet, hogy nem akart belebonyolódni a történetekbe, nehogy akaratlanul is elszólja magát az apáról, fiúra szálló titokról. Senki nem tudta mikor, miért, és hogyan – talán még a török időkben –, de a monostorból egy földalatti alagút vezetett a kövezett padlózatú istállóig, amely a jászolnál jött fel. Az egykori ügyes mestereknek köszönhetően két kőlap felemelésével szabaddá vált a bejárat, vagy kijárat, attól függően ki melyik irányból közelítette meg. Az alagutat bizonyára menekülésre szánták, de később titkos raktárnak használták a szerzetesek, majd Tóni bácsi családja is. Vallásos, istenfélő emberek voltak, az apát úrnak tett esküjüket híven tartották a férfiak, soha senkinek nem árulták el a titkot, még a feleségeknek, lányoknak sem.

Ezerkilencszázötven zűrzavaros napjaiban, egy nyári éjszaka ponyvázott teherautók álltak meg az apátság előtt. Az addigra már feloszlatott szerzetesrendnek néhány órát adtak a csomagolásra, majd elszállították őket az ország másik végében lévő gyűjtőhelyre. A szerzetesek két ládát az alagútba menekítettek. Az apát úr üzenetet küldött Tóni bácsi apjának. Kérte a titok és a ládák megőrzését mindaddig, amíg ő, vagy megbízottja nem jön vissza értük. Teltek az évek, az évtizedek, sosem jelentkezett senki, nem tudni miért. A család nem merte, később nem is akarta firtatni. A ládákhoz nem nyúltak, a titkot megőrizték, sőt annak újabb értelmet adtak, ugyanis az alagút kiváló rejtekhelynek bizonyult a zugpálinkák tárolására. A monostor elhagyott épületével sokáig senki nem törődött, pusztulásnak indult, majd jóval később hozzá nem értő módon elbontották. Köveit a környék építkezéseihez használták. Valószínű a szakszerűtlen bontásnak köszönhetően az alagutat nem fedezték fel, ottani bejárata beomolhatott, eltűnt.

Maris néninek minderről nem volt ismerete, ő sokáig csak annyit tudott, hogy valahol az istállóban van egy rejtekhely. Szívesen kifürkészte volna a titkot, leginkább azért, hogy Tóni elől elzárja a rejtett csapot, azonban ezt sosem merte megtenni. Férje ezerkilencszázhetvenkettőben meghalt, azután már semmi értelmét és hasznát nem látta a kutatásnak. Nem is érdekelte, örült, hogy a pálinkafőzés története – amely annyi bosszúságot, szomorúságot okozott számára –, befejeződött. Akkorra már egyedül maradt, mert fiúk, aki az ’56-os forradalom után külföldre ment, tizenkét éve nem adott hírt magáról, lánya pedig Budapesten élt, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a falu és a család története. Férje két unokatestvére lakott Beseváron, akikkel nem volt rossz viszonyban, de különösebb barátságban sem. Egyedül húgának, Lajos nagymamájának beszélt Tóni üzelmeiről, az istálló rejtekhelyéről. Irén néni sokáig őrizte a titkot, aztán ahogy öregedett, egyre kevésbé érezte annak jelentőségét, és mint egy érdekes, meseszerű történetről, úgy beszélt róla unokáinak. A gyerekek ezt viccesnek találták. Valószínű teljesen feledésbe merült volna a történet, ha a kamaszkorban lévő Lajost nem viszi magával nagymamája Maris néni meglátogatására, aki akkor már komoly beteg volt. A fiú szívesen ment, szerette a mamát, szeretett utazni, kíváncsi volt a Balatonhoz közeli falu életére. A három napra tervezett látogatás jó kalandnak ígérkezett, mert azt sem tartotta lehetetlennek, hogy majd ő megtalálja a titkos helyet az istállóban. Ez persze nem sikerült, azonban történt valami, ami sokáig foglalkoztatta fantáziáját. A kis parasztház két szobája a konyhának és előszobának egyaránt szolgáló helyiségből nyílt. Ők a bal oldalit, a vendégszobát kapták. Második nap éjszakáján Lajos különös beszélgetésre ébredt. A két idős hölgy a konyhában ült. Az előzmények nélkül is érteni lehetett, hogy Maris néni a családi titokról beszélt.

– A lányomat ez egyáltalán nem érdekelné, akkor sem, ha tudna róla. No, az apát úrnak tett eskü miatt ezt neki el sem mondhatnám, csak férfinak. Most mégis kivételt kell tennem, ahogy velem is kivételt tett Tóni a halálos ágyán. Nem volt más lehetősége. Sajnos már eléggé szaggatottan, néha zavarosan beszélt, de a lényeget megértettem.

– Ez egyre rejtélyesebb! Miért akarod nekem elmondani?

– Mert neked van egy fiad, egy fiú unokád, a véreink vagytok! Akkor lesz nyugodt a lelkem, ha elmondod a fiadnak. Gyula okos ember, majd tudni fogja, mit kell tennie, vagy kell-e egyáltalán tenni valamit.

– Hallgatlak testvérem!

– Úgy értettem Tónit, hogy az istálló és a régi monostor között valamikor volt egy alagút, ami beomlott, de az eleje, vagy ki tudja mekkora része még járható, használható. Ott rejtette el a pálinkát a fináncok elől. Aztán emlegette a szerzeteseket, meg valami ládákat, biztos abba pakolta a pálinkás üvegeket.

– A barátok meg elvitték? Gondolom ők sem vetették meg a finom italt.

– Lehet, ezt nem tudom. Az biztos, hogy megboldogult férjemnek jó volt az a titkos hely, több mindent tarthatott ott. Sajtolóról és ketrecről is beszélt, meg azt mondta, hogy „kövekkel mászol falat”, vagy valami ilyesmit, de már nagyon nehezen értettem.

– Mit mondjak erről Gyulának?

– Mondd meg neki, hogy van egy rejtekhely, egy beomlott titkos alagút, ahol Tóni elrejtett valamit, ami akár értékes is lehet. Persze az sem zárható ki, hogy ami ott van, az a szerzeteseké, és az sem, hogy semmi sincs ott. Nekem már nincs sok hátra, nyugodtabban halok meg, ha tudom, hogy nem viszem sírba a titkot.

Két nappal később Gyula higgadtan, mosolyogva hallgatta édesanyja elbeszélését. Egyáltalán nem hozta lázba a történet. Úgy vélte, akár igaz, akár nem, ne bolygassák a múltat. A részeges Tóni bácsinak bizonyára nincs olyan hagyatéka, amiért érdemes lenne belebonyolódni ebbe az ügybe, különösen úgy, hogy nem lehetne kihagyni az öregek finoman szólva is rossz természetű lányát. Nyugtassák meg Maris nénit, aztán felejtsék el Besevárt. Lajost még hónapokig foglalkoztatta az akaratlanul is kihallgatott éjszakai beszélgetés, aztán egyre ritkábban jutott eszébe, majd tényleg teljesen feledésbe merült. Maris néni haláláról is csak a temetés után értesültek lánya szűkszavú leveléből, aki nem kívánt személyes kapcsolatba lépni velük.

Az emlékezés néhány percre megállította a beszélgetést. Aranka jól látta, hogy a férfi gondolatai a múltban járnak, nem akarta zavarni. Majd folytatjuk – gondolta –, és ebben nem tévedett.

– Milyen érdekes véletlenek vannak az ember életében. Kamasz koromban jártam egyszer Beseváron. Élt ott egy idős rokonom, a Maris néni, de már régen elhunyt. Gyermekkoromban azt mesélték, hogy a férje híres pálinkafőző és rejtegető volt! Ha jól emlékszem Rózsahegyi Antalnak hívták.

– Ez tényleg érdekes, a férjem édesanyja Rózsahegyi Sára. Lehet, hogy maguk rokonok? Mit tud azokról a Rózsahegyiékről?

– Sajnos nem sokat. Maris néni a nagymamám testvére volt, Berger Máriának hívták, svábok voltak. A házuk egy régi istálló mellett állt, az utolsó volt az utcában. Talán Orgona utca, de ebben nem vagyok biztos.

– Van ilyen utcánk, és tényleg van ott egy régi épület, ami valamikor istálló is lehetett. Ma már alig van állat a faluban, üresen áll. A mellette lévő régi lakóházat felújították, kibővítették, egy középkorú házaspár lakik ott két gyerekkel, és – most kapaszkodjon meg – a férfit Rózsahegyi Antalnak hívják. A férjem második unokatestvére. Feltétlenül elmesélem otthon, ezt a különös találkozást. Kérem, adja meg a telefonszámát, és értesíteni fogjuk, ha úgy látjuk: rokonok vagyunk.

A barátságos megkeresés, és meghívás nem sokat váratott magára. Lajos őszinte érdeklődést és kedvességet érzett a hirtelen felbukkant távoli rokonok invitálásában. Szombat reggel útra kelt, és hamarosan megérkezett Besevár főutcájába, Csordás Dezsőék házához. Aranka már régi ismerősként, férje, az új barátnak kijáró tisztelettel fogadta. Kávéval, süteménnyel kínálták. Előbb hétköznapi dolgokról beszélgettek. Családról, munkáról, vállalkozásokról. Kiderült, hogy Arankáék falusi turizmusban és jellegzetes vidéki ételek, italok készítésében látnak nagy lehetőséget. Kedvük is lenne hozzá, de hiányzik a tőke, és egy igazán jó, piacképes termék, vagy ötlet. Lajos megint csak a „nem lehet véletlen” véleményét hangoztatta, mert ő pedig meglévő tőkéjét szeretné egy jónak ígérkező vállalkozásba befektetni. Gondolkodjunk együtt – javasolta –, és már felrémlett képzeletében Tóni bácsi pálinkahagyatékának beforgatása. Ezek után nekiláttak a bonyolult családi kapcsolatok kibogozásának. Mire a leves az asztalra került, és ebédhez hívták a vendéget, sok minden kiderült. Vérszerinti közös ősük nem volt, azonban Tóni bácsiék gyerekei Lajos édesanyjának és Dezső nagypapájának egyaránt unokatestvérei, ezért, úgy gondolták, hogy Lajos és Dezső anyukája második unokatestvérek, vagy valami hasonlóak lehetnek. Persze – mondogatták –, ha nem, az sem baj, a lényeg az, hogy egymásra találtak. És valóban, egyre jobban megértették egymást. A növekvő bizalom, vagy a fogyogató borocska hatására egyszer csak Lajos előállt a meglepő kérdéssel:

– Hallottatok ti valamit Tóni bácsi legendás rejtekhelyéről?

– Ahová a pálinkás üvegeket dugta? Arról igen, azaz nem. Állítólag volt ilyen, de senki sem látta. Szerintem nincs is! – erősködött Dezső.

– Szerintem pedig van, és még mindig rejtőzik ott valami. Mi lenne, ha együtt megkeresnénk, aztán szép csendesen elosztoznánk rajta?

– Én nem hiszek ebben! Mit érnénk néhány üveg pálinkával, amit eldugott valahova. Na, és hova?

– Biztosan tudom, hogy a kulcs a régi istállóban van. Nem szó szerint, de ott van valahol egy titkos ajtó, ami egy alagútba nyílik, ami valószínű még megvan.

– Alagút? Hát mégis létezett egy alagút a régi monostorból? Nagyapám mesélt róla, de senki nem tudta hová vezet.

– Egyszer, gyerekkoromban kihallgattam Maris néni és nagymamám beszélgetését. Az alagútban nemcsak pálinkásüvegek lehetnek. Vannak ott ládák, meg régi eszközök, sajtoló, ketrec, meg effélék, ki tudja még mi!

– Gondolod, igaz lehet? – hüledezett, és egyre jobban reménykedett Dezső – Meg kell találnunk a lejáratot. Azt a régi istállót már senki nem használja, nyugodtan bemehetünk.

Másnap reggel, mintha csak sétálgatnának a faluban, Aranka, Dezső és Lajos elindultak. Nem mentek azonnal az istállóhoz, pedig alig tudták féken tartani türelmetlenségüket. Lassan bekanyarodtak az Orgona utcába, elérték a régi épületet, bementek. Alaposan szemügyrevettek mindent, de nem lettek okosabbak. Nézegették a csaknem méteres falakat, elvileg bárhol lehetne egy titkos ajtó, rekesz. Végig kopogtatták, de semmi. Vizsgálták a padló kövezetét, de semmi! Azaz, Lajosnak feltűnt valami, és mint egy varázslat, beugrottak Maris néni szavai: „kövekkel mászol falat”! Lehet, hogy nem is ezt mondta, hanem azt, hogy „kövek a jászol alatt” – gondolkodott el, mert a jászol alatt, annak jobb oldalán a többitől eltérő méretű két nagyobb kőlap volt. Az idő persze befedte őket, porral, sárral, de ha jobban megnézték az összeillesztések közötti valamikori rés – amit most föld tömített el – nagyobb volt, mint bárhol másutt. A kincskereső láz, már kitört rajtuk, képtelenek voltak titkolózni. Hazamentek, majd autóval, szerszámokkal, lámpákkal tértek vissza. Negyedórányi munka után a két lapos kő kifordult, és ott volt az alagút bejárata. Izzadtan, zihálva néztek egymásra, az izgalom teljesen eluralkodott rajtuk. Bevilágítottak az alagútba. Másfél méter magas lehetett, az istálló alatt hasonló szélességű, majd – úgy látták – egyre szűkül. Lajos óvatosan lemászott, remegő kezébe fogta az erős fényű lámpát, körbe- majd előre világított, és görnyedten tett néhány lépést. Elcsukló hangon szólt a többiekhez.

– Hú! Hát ezt megtaláltuk! Van itt egy nagy kosár tele üvegekkel. Bizonyára Tóni bácsi pálinkái. Fogalmam sincs, mennyit érhetnek, vagy jók-e egyáltalán. Biztosan nem több húsz liternél, ebből nem fogunk meggazdagodni. Aztán van itt két láda, nem tűnnek nehéznek, Dezsővel könnyen fel tudjuk vinni őket, aztán, aztán vége! Beomlott az alagút! Ennyi a nagy kincs! – hallatszott lentről a kissé csalódott hang – Még a sajtoló, vagy reszelő, vagy ketrec, vagy mi a fene sincs itt, amiről Maris néni beszélt.

A ládák valóban nem voltak nehezek, könnyen kiemelték azokat az alagútból. Még nem veszett el minden remény, bármi lehet bennük. Kinyitották az elsőt. Tönkrement miseruhák, papi öltözetek, bibliák, és néhány kegytárgy került elő. Dezső határozottan kijelentette, hogy azok akár értékesek, akár nem, az egyház tulajdona, nem vihetik el. Oda fogják adni a plébános úrnak, tegyen vele azt, amit jónak lát. Nem vitatkoztak vele, semmi értelme sem lett volna. A második láda is csalódást okozott. Abban sokkal gondosabban csomagolt, és lényegében épségben előkerült könyvek, papírok voltak, azokon ábrák, kézírásos szövegek. Ránézésre egyházi dokumentumoknak tűntek, a monostor belső életéről, szabályairól szóló iratoknak vélték azokat. Ha így van – vélekedett Dezső – ezek is mehetnek Andor atyához. A két ládát és a kosarat feltették a Toyota Hilux platójára, és csalódottan hazamentek. Az udvarban megálltak, az esőre hajló időjárás miatt a ládákat bevitték a házba. Lajos nem tudta leplezni csalódottságát, és apjára gondolt, aki annak idején azt mondta: hagyják békében a múltat, ne bolygassák az alagút titkát. Kivette az egyik iratcsomót azzal a szándékkal, hogy azért is átnézi, kizárt dolog, hogy a múlt ne üzenjen nekik valamit. Nem lehet véletlen, hangoztatta már megint, hogy rátaláltak a titokra. Aranka a konyhában serénykedett, férje a nappaliban búslakodott. Vendégük a szobában bogarászta a papírokat, és egyszer csak izgatottan jelent meg az ajtóban.

– Emlékeztek, miről beszélgettünk tegnap ebéd előtt?

– Igen, a családról, a családfánkról. Miért érdekes ez?

– Jó, de az előtt miről volt szó?

– Ne haragudj Lajos, de most semmi kedvem a memóriajátékhoz! – bosszankodott Dezső.

– Egy közös vállalkozásról beszéltünk, amihez kellene egy nagy ötlet! – lelkendezett Lajos, és szinte már kiabált örömében.

– Jól vagy? – aggódott a házigazda, és attól tartott barátjának megártott a csalódás. – Kincskereső kft-t akarsz alakítani? Mondhatom, sikeres leszel!

– Ugyan már Dezső! Most figyeljetek! Maris néni úgy értette férje utolsó szavait, hogy „sajtoló, meg ketrec” és mi ezeket kerestük. Pedig az öreg azt mondhatta „sajtok meg recept”! A ládában a szerzetesek titkos receptjei vannak, ami a sajtok és likőrök készítéséről szól! Kezünkben van a szerencse, olyan terméket tudunk majd készíteni, amit senki más a világon!

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Az alagút titka”


  1. Nagyon várom a könyveket. Szerintem le sem tudom majd tenni, míg el nem olvastam.

    Hozzászóló: Handó Gézáné | 2019. január 11., 13:32

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés