A közeli gyógyszertárban állt sorban, recepttel a kezében, amikor inkább érezte, mint meghallotta volna, hogy valami leesett a lába előtt. Puhán koppant a szőnyegen, éppcsak a csendnek köszönhetően hallotta meg, és lenézett. Akkor már érzékelte is, hogy valami nincs rendben, mert egyik szemével nem látott semmit, csak homályos foltokat, a másikkal pedig a szokásos éles képet. Akkor már tudta, hogy nagyon nagy baj van, pár hónapja viselt új szemüvegéből esett ki a csavar, és ennek köszönhetően a lencse, lába elé, a puha szőnyegre.
Ő következett, szabadkozott, és vaksin tapogatózott tovább, míg a keze megtalálta a kiesett lencsét, de a csavarról már le kellett mondania, mert mögötte türelmetlenül ott toporogtak az emberek.
Amikor a kiváltott gyógyszereivel kilépett a patika ajtaján, úgy érezte, ezt a jelenetet ő már átélte a múltban, de hiába törte a fejét, sokáig nem tudott rájönni, hol és mikor? Az emlék viszont olyan eleven volt, annyira életszerű, hogy tudta, hamarosan bevillan a kép, a történet, amely a maga múlhatatlanságában ott toporog a tudata peremén. Mégis eltelt néhány nap, mire rájött, honnan volt ismerős, ami vele történt? A múltban, csaknem két évtizede élt át hasonlót, igaz, akkor még nem az ő szemüvege volt a történet főszereplője. Ő akkor még nem is viselt szemüveget, csak azóta romlott sokat a látása.
A kétezres évek elején váratlanul magára maradt, és sokáig gyászolta a véget ért kapcsolatát, majd magányát. Évek múltak el, mire ügyetlenül nekikezdett a társkeresésnek, s ennek köszönhetően kudarcai sokasodtak csupán. Ezek egyike volt Tivadar, akit egy hirdetési újságban talált szövegnek köszönhetett. Érdekesnek, formabontónak találta a hirdetést, még aznap választ fogalmazott, s ennek nyomán lassan kibontakozott köztük egy levelezés. Két hónap múltán a férfi vetette fel, hogy találkozzanak.
Róza várakozással készült a találkozóra, nyár volt, nagy meleg, egy sétálóutcában beszéltek meg találkát. Hosszú nyári szoknyát vett fel és hozzávaló blúzt, frissen mosott hajával, vállán tarisznyával igyekezett a találkára. Tivadar magas volt, és független, két igen fontos kritériumnak megfelelt.
A megbeszélt helyre az asszony ért oda előbb, leült a szökőkút melletti padok egyikére, és onnan figyelte a téren áthaladó embereket. Néhány perc telt el csupán, amikor megjelent egy nagyon magas férfi, fekete keretes, előnytelen, szódásüveg vastagságú szemüvegben, sűrű, sötét haja lenőtt a nyakában, és egész megjelenése valahogy azt a szót idézte fel Rózában, hogy lompos. Életében nem látott még ilyen csúnya férfit, de a lelke mélyén mégis érezte, hogy ő lesz az, akivel hónapok óta levelezett: Tivadar.
A férfi is mást várhatott, mert mindkettőjük arcára kiült a csalódás, ennek ellenére gyorsan bemutatkoztak egymásnak és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mint utólag, hetekkel később megbeszélték, valóban így történt, kölcsönösen csalódást okoztak egymás számára, de ha már a találkozásig eljutottak, nem akartak elmenekülni. Egyiküknek sem volt még mobiltelefonja akkor, hosszú, postára adott borítékos leveleket váltottak, és nagy ritkán vezetékes telefonról hívták egymást.
Végigsétáltak az Andrássy úton, egészen a Hősök teréig, és a végén már egészen fesztelenül beszélgettek sok mindenről. Mint kiderült, ha a leveleik stílusában társalognak, és megfeledkeznek a társkeresés problémájáról, akkor egészen jól megértik egymást. Így aztán igyekeztek mindketten olyan témákat találni, amelyek veszélytelennek bizonyultak: zene, irodalom, kedvenc együttesek, ételek, főzés. Tivadarnak néhány évvel korábban jól menő étkezdéje volt, ahol kedvenc hobbijának, a főzésnek hódolhatott. De a vállalkozás sajnos tönkrement, az étkezde bezárt, és ő a találkozás idején éppen munkanélküliként tengődött. Újpesten lakott édesanyjával egy hatalmas, jobb napokat látott külvárosi családi házban, annak is a szuterén lakrészében.
Együtt töltötték a délutánt, és abban maradtak, hogy levélben megírják egymásnak, látnak-e fantáziát a kapcsolat folytatásában. Róza hazafelé, a metrón egyfolytában azon gondolkodott, hogyan döntsön, ambivalens érzések kavarogtak benne.
Néhány nappal később levelet kapott, amelyben Tivadar megírta, hogy teljesen tanácstalan, Róza szimpatikus neki, de ennyi naivitással és jósággal ő nem tud mit kezdeni. Neki mindig romlottabb barátnői voltak, írta, és meg is magyarázta, mit ért romlottság alatt. Végül azt javasolta, Róza látogassa meg őket, és majd segítségül hívják Tivadar édesanyját, hogy ő döntsön, van-e jövője kettejük kapcsolatának? Róza megdöbbent, ilyen helyzetben még soha nem volt, élete 49 éve során, de végül győzött a kíváncsiság.
Egy szép őszi napon, szombat délután indult el Újpestre. Tivadar a metró végállomásánál várta őt, hamarosan megérkeztek a házhoz. Szeptember vége volt, de még melegen sütött a nap, a kertben ültek le hármasban beszélgetni, a férfi anyjával. Róza fürkésző tekintetre, kritikus hozzáállásra készült fel, de kellemesen csalódott. Egy kedves idős asszony ült vele szemben, aki életéről kérdezgette őt, s közben bátorítóan mosolygott. Kicsit ugyan olyan volt az egész, mint egy állásinterjú, de alapvetően mégsem találta kellemetlennek. Később együtt ebédeltek, majd az ebéd után Tivadar elvonult meccset nézni, ők ketten pedig, a két nő, elmosogattak. Amikor elköszöntek egymástól, Ilonka néni megölelte, megpuszilta őt.
Gyere máskor is! – biztatta.
Tivadar elkísérte őt a metróig, szemérmes puszival köszöntek el egymástól.
Két hét múlva került sor az újabb látogatásra. Akkor már hűvösebb volt, október elején gyorsan beköszöntöttek a hűvös napok. Nem lehetett a kertben üldögélni, így Róza bebocsátást nyert Tivadar manzárdszobájába, amelyben, mint saját kamaszfia szobájában, férfias rendetlenség uralkodott. Ahhoz képest, hogy várta őt, kicsit túl nagy volt a kupi és a kosz, kevés a férfiasság. Róza ismét csalódást érzett, de nem tette szóvá, nem akarta elrontani a hangulatot, mert Tivadarnak kivételesen jó kedve volt, mesélt, nagyokat nevettek a történetein. Elmesélte, hogy nős is volt, bár rövid ideig, mert nem neki való a házasság. Szerencsére ezt a felesége is elég gyorsan belátta. Közös gyerekük, vagyonuk nem volt, a válás után a férfi azonnal visszaköltözött a hatalmas, rideg szülői házba. Sokáig nem találta a helyét, fogta magát, és kiment dolgozni Angliába. Két évig élt London mellett, egy kis magyar kolóniában, sokféle munkát végzett, és elég jól keresett. Ez még akkoriban volt, amikor a magyarok nem mentek ki tömegesen külföldre. Ha rajta múlt volna, kint is marad végleg, de az anyja váratlanul hazahívta, mert infarktust kapott, és valakinek ápolnia kellett őt. Tivadarnak nem volt testvére, apja már évtizedekkel korábban meghalt, így nem volt más választása, mint hazajönni, és feladni angliai terveit. Magyaros étkezdét szeretett volna nyitni Londonban, magyar ételekkel, itthoni alapanyagokból, tudta, ennek még nincs konkurenciája és szakmai gyakorlatával, leleményességével fel tudta volna gyorsan futtatni a vállalkozást.
Éppen öt éve volt már akkor itthon, és csak tengett-lengett, gyakorlatilag az anyja tartotta el őt a nyugdíjából, neki pedig nem volt állandó munkája. A téli fűtésszámlák kifizetése is komoly gondot jelentett számukra.
Már harmadik hónapja járt Róza Újpestre, és még mindig csak a beszélgetős szakaszánál tartottak a kapcsolatnak, s ő nem is volt benne biztos, hogy valaha lesz-e köztük ennél több, teljesebb kapcsolat? Amikor szombat délutánonként látogatóba érkezett, a férfi rendszerint meccset nézett, volt, hogy három mérkőzést is egymás után. Erről a szórakozásáról nem mondott le az ő kedvéért. Semmi kedvesség, semmi gyengédség, csók, érintés nem történt köztük. Ilyenkor, ha Róza késő este hazaindult, s előtte volt a hosszú utazás, metróval, busszal hazafelé, mindig szomorú volt, és csalódást érzett.
Egy napon megkérdezte a férfit, hogy ő mit vár a kapcsolatuktól, milyennek érzi azt? Tivadar arra kérte, aludjon nála szombat este, és akkor megért majd mindent. Így is történt, a következő hét végén váltóruhával érkezett, fogkefével és hálóinggel. Együtt készítettek vacsorát, hármasban Ilonka nénivel, valami különlegesen fűszerezett keleti ételt, együtt is ettek, majd elköszöntek Tivadar édesanyjától, és lefekvéshez készülődtek a férfi szobájában.
Alig telt el félóra, néhány tétova érintésnél tartottak csupán, amikor a néni megjelent az ajtóban, kopogtatás nélkül belépett és kijelentette, hogy nem tud aludni, beszélgetni szeretne még velük. Éjfél után ment fel tőlük a saját szobájába. Mindketten fáradtak, álmosak voltak, és perceken belül elaludtak.
Vasárnap reggel mondta csak el Rózának a férfi, hogy ez így megy évek óta. Az anyja nem hagyja, hogy ő leváljon róla, ötvenévesen is még az anyukája kisfia, és képtelen férfiként viselkedni egy nővel. Ebből a helyzetből csak úgy tudna kiszabadulni, ha újra kimehetne Angliába, és ott belekezdene a vállalkozását valóra váltani. Minden nőt azzal a szándékkal hoz el bemutatni az anyjának, hogy ha Ilonka néni elfogadja, akkor ő végre le tud lépni, a barátnő pedig az anyjával marad itthon, vigyáz rá, helyette. De előtte szeretne egy próbát tenni, bebizonyítani Rózának és saját magának, hogy a kapcsolat működne köztük, hogy ő még teljes értékű férfi lenne, ha nem nyomná agyon őt az anyja állandó és erőszakos szeretete, jelenléte.
Különös történet, gondolta magában Róza, de vállalkozott rá, s a következő hét végén, egy fagyos december eleji napon elmentek a családi nyaralóba, Budakeszi határába. Rettentő hideg volt, de Tivadar azonnal begyújtott a cserépkályhába, hamarosan felmelegedett a kis házban a levegő, és ők levehették a kabátjukat. A férfi hátizsákjából pálinkát vett elő, koccintottak, már-már úgy tűnt, hogy soha nem érzett harmónia kezd kialakulni köztük, amikor megtörtént a baj. A férfi lehajolt valamiért, és a vastag, szódásüveg-lencse kihullott a szemüveg keretéből, egyszerűen csak kipenderült onnan, ráadásul mindkettő, és a csavarok is elgurultak. Tivadar pedig a szemüvege nélkül szinte semmit sem látott! Csaknem pánikban kereste a padlón, de minél hevesebb mozdulatokat tett, annál kisebb volt az esélye, hogy megtalálja az elgurult apró csavarokat.
Nem látok! – kiabált egyre Rózának, pedig ő mellette állt, és segíteni próbált.
A pillanat varázsa odalett, elillant belőlük a vágy, a helyében már csak kétségbeesés volt, ami az asszonyra is átragadt. A lencséket betette a szemüvegtokba, az egyik megtalált csavart szintén, de Tivadart megnyugtatnia nem sikerült. Megvárták, míg leég a kályha, bezárták a házat és elindultak a buszhoz. Róza kézen fogva vezette a máskor olyan magabiztos, sőt néha fölényes férfit, aki egy pillanat alatt szinte riadt kisfiúvá változott. Hazakísérte őt, Ilonka néninek elmagyarázta a rá tartozó részét a történteknek, majd a szemüveget elvitte egy ismerős látszerészhez, akinél sikerült elérnie, hogy soron kívül, sürgősséggel megjavítsa a szemüveget. Másnap házhoz szállította, és ez volt az utolsó találkozás.
Soha többé nem ment el hozzájuk, nem látta, milyen a tavasz az újpesti ház kertjében, és azt sem tudta meg soha, hogy Tivadarnak sikerült-e valóra váltania angliai álmait.
Hozzászólások