Kissé mellétrafáltam. Ennek esze ágában sincs bárkit is megáldani vagy megvenni, mindazonáltal már az is szép tőle, hogy ilyen szépen könyörög.
– Szép szavak – ismerte el a császár is. – De csak szavak, frázisok, melyek mögött semmi sincs. Téged, testvérem, csak annyira érdekel a nép sorsa, mint a barátodat, Adolfot. Mindössze az a különbség, hogy ő nem is titkolja. Szerencsére rájöttünk, ki rejtőzik e mögött a szerény szerzetesi gönc mögött, úgyhogy, légy szíves, ne példázgass te nekünk itt Jézussal.
– Rejtőzöm? – rezzent össze a szentatya. – Érdekes állítás. Volnál kegyes megmagyarázni, hogy érted, illetve… Hagyjuk a magyarázatot inkább arra az időre, amikor már nem dörög az ég felettünk, és mindnyájan biztonságban hajthatjuk álomra a fejünket.
– Emeld fel a csuklyádat!
– A… a micsodát?
– A csuklyádat. Hadd gyönyörködjünk végre szeplőtlen arcodban, amit eddig, miért, miért nem, évtizedekig takargattál előttünk.
– Kérlek, ha csak ez a baj – nyúlt Ali a bő, háromszögletű csuklyához, mely alól csupán a szája látszott ki; egy pillanatra megtorpant, aztán mégsem vette le.
– Aha! – bazsalygott Napóleon. – Ragyás az arcod, megértem.
– Szó sincs róla, csak…
– Vedd le a csuklyád, látni akarom az arcodat! – rikoltotta egy kerekes székben ülő mozgássérült.
– Én is – furakodott közelebb Alihoz egy kék burkába öltözött muszlim nő.
– Ám legyen – hajolt Ali kegyesen feléjük, és egy hirtelen mozdulattal lerántotta fejéről a kapucnit.
A csuklya alatt nemes vonású, tiszteletet parancsoló arc sugárzott.
– Nem csúf maszk – pattintott az ujjával Napóleon odabent. – Levennéd azt is a kedvemért?
– Miből gondolod, hogy maszkot viselek?
– Nem viselsz?
– És ha igen, kit irritál? Kinek burka, kinek álarc tetszik. Én a maszkot szeretem. Tessék!
– Egy űrvándor! – kiáltottak fel meglepetésükben a menekültek.
– Úgy van, egy űrvándor, egy mutáns, hölgyeim és uraim, akinek a kezét olyan hadvezérek csókolgatták, mint Adolf Hitler például.
– Az eszed tokja csókolgatta! – fisztulázott a Harmadik Birodalom hírhedt Führere. – És, biztosítalak, félrevezetni sem vezetett félre egy percig sem. Ahhoz hamarabb kellett volna felkelnie, mint ahogy neked is, ha velem húzol ujjat, Kis Káplár – tajtékzott a másik Kis Káplár, illetőleg Tizedes, s tán még Dolfikát is előkapja mérgében, ha tekintete nem téved a Xanaxtól 10 kilométernyire hömpölygő tengerre.
Cunami! – figyelt fel mindenki irtózva a kb. 100 m magas hullámra, noha ezt még csak virtuálisan, a televíziók körkapcsolása révén láthatták. De ami virtuális most, nemsokára valóság, mert mi az a 10 km távolság egy 500-1000 km/óra sebességgel haladó szökőárnak?
– Szerencsétlen emberek – sajnálkozott édesanyám. – Alinak, Hitlernek mindegyiknek konyec, ha a császár továbbra is köti az ebet a karóhoz.
– Hátha mégse. Csak egy percet várjunk még! – bizakodtam, de hiába: Napóleon nem tágított. – Sajnos nincs más megoldás, minthogy mi fogadjuk be őket. – Egyeske – határoztam el magam –, felszállunk! Irány az É–2 fővárosa!
– Márpedig nem szállunk – fogta rám ekkor sugárpisztolyát Zsó férje, Balambér. – Pontosabban, felszállunk, de az űrbe, kisapám.
– Hé, ne vacakolj azzal az izével! – siettem hozzá meggondolatlanul, de egy lábam elé lőtt fénycsóva meggyőzött arról, hogy komolyan vegyem a kis sógort.
– Még egy lépés, és lelőlek. Meg téged is – vette célba Egyest is.
– Balikám, ne bomolj! Te most nagyon fáradt vagy. Mostanában alig aludtál valamit. Ajánlom, feküdj le, és aludd szépen ki magad. Meglátod, mire felébredsz, kitisztul az ég, csiripelnek a madarak.
– Hogyne, a másvilágon. Csakhogy én jobban kedvelem a miénket, és ha te nem utasítod a kapitányt, utasítom én, mit tegyen.
– Bali, Bali, dobd el, kérlek, azt a revolvert! – rimánkodott a neje is. – Ha mennünk kell, hát elmegyünk, ám attól még nem kell lelőnöd a sógorod. Felszállunk mi e nélkül is, igaz, Krisztián?
– Okvetlenül, megígérem – hazudtam, amit kezdtem lassan én is megszokni. – Ideadnád a stukkered!
Balambér tekintete szinte átfúrta az agyamat.
– Nem, nem hiszek neked! Mars a pilótafülkébe!
Mit tehettünk, bemarsoltunk.
– Foglaljanak helyet, uraim! Úgy, úgy, nagyon helyes! Most pedig, sógorkám, bírd rá ezt a pléhdobozt, aktiválja a teknődet, különben lelőlek – rántotta hátra baseballsapkáját.
Nem is vontam kétségbe, ugyanis akkor már senki sem tarthatta volna vissza Egyeskét, hogy engedelmeskedjen Balinak.
– Kapitány…
Hirtelen vakító vörös fény árasztotta el az űrhajót. Először villámcsapásra tippeltem, de nem az volt. A műszerek mutatói el kezdtek előre-hátra mozogni, és furcsa, sziszegő hangokat hallottam. Aztán megrendült a föld alattunk, s a következő percben már csúsztunk, zuhantunk is lefelé.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások