Már szürkült, amikor a fiatal tanítónő kinyitotta a kaput. Keskeny betonjárda vezetett be az udvarra. Hangosan köszönt, várt. Semmi mozgás, minden csendes volt, csak az aprójószág zajongott éhesen az udvaron, a tanítónő köré gyűlve.
– Jó estét! – ismételte meg még egyszer a köszöntést, talán egy kicsit hangosabban.
– Igen, megyek! – jött távolról, valahonnan az udvar mélyéből egy gyenge hang. Majd Szekercés nagymama csoszogott előre. Kezében egy gömbölyű kosarat hozott.
– Isten hozta tanító néni! – mondta az öregasszony, és apró szemeivel végignézett a tanítónőn.
– Csak egyedül? – kérdezte a tanítónő.
– Igen. A többiek kimentek kukoricát törni.
– És a gyerekek?
– Azok is! A Feri már nagy gyerek – tizenhárom éves. Ugyanúgy dolgozik, mint az apja. A múltkor kin volt az erdőn, két hétig. Tessék nézni, mennyi fát termelt – és mutatja az udvar végében összerakott fahegyet.
– Ezt mind ő vágta? – kérdezte hitetlenül az öregasszonyt. A fa lehetett vagy nyolcvan mázsa.
– Az apja is segített, de nem sokat – tette hozzá igazolásul. – Most is együtt dolgoznak. Tudja, a vőm éjszakás, bent dolgozik Vácon. Reggel aludt egy kicsit, aztán kimentek.
A folyosón beszélgettek, az öregasszony hirtelen észre is vette, invitálta beljebb.
– Tessék már bejönni, ne álljunk itt kint.
– Nem, köszönöm. Már megyek is!
– Ne tessék sietni. Még maga nem is volt nálunk?
– Még nem voltam, de láttam, hogy építkeznek – válaszolta a tanítónő. Körülnézett. A régi falusi parasztházhoz most oldalt egy szobát építettek. Az utcai rész szépen, kőporos vakolással már készen állt. Onnan kintről nem létszik a régi ház. Egybe húzva olyan, mintha teljesen új lenne az egész. Itt, az udvaron, még csupaszok a téglák. Az öregasszony mindjárt hozzá is teszi:
– Tudja, a tavasszal építettük ezt a szobarészt. Erre már nem futotta a pénzből.
– OTP-re készítették?
– Adósságot mi nem csinálunk! Majd tavasszal! Húsvétra meglesz! – mondta, majd hozzátette: – Tessék megnézni az új bútort. Ezt most vették, két hete – tessékelte be az új szobába.
A tanítónő körülnézett.
– Üljön már le, kedves! – mondta Szekercés néni, és kihúzta a kárpitozott támlás széket az asztaltól. A horgolt, kis kerek terítőt megigazította rajta, és kötényének belső felével letörölte. Ő állva maradt.
A tanítónő végignézett a szobán. Sötétbarna, kommersz kombinált bútor, még érződött rajta a politúr szaga. Fehér, tiszta fal, rajta a rekamié fölött egy széles keretben valami szentkép. Lejjebb a gyerekek bekeretezett fényképe. Születéskor, meg első áldozáskor. A szemközti falon a szülök, isiástól meredek derekú, mesterkélt esküvői képe.
A padló olyan fehérre volt sikálva, mint a frissen esett hó. Két kis rövid szőnyeg az asztal előtt. Szekercés néni figyelte a tanítónő tekintetét. Hangosan folytatta:
– A szőnyeget, azt még karácsonyra megveszik – mondta és megigazította az imakönyvet, meg az olvasót az asztalon.
– Ugye szép? – kérdezte és elégedett arccal ő is körüljáratta tekintetét.
– Szép, nagyon szép! – mondta erőltetve, mert nem akarta megsérteni az öregasszonyt.
– Ők akarták.
– Maga nem?
– Nekem, tudja kedves, már mindegy. Én már elvagyok akárhol. Nekik meg kell, mert csak egy szoba, meg konyha volt nekem valamikor.
– Itt ki alszik? – kérdezte a tanítónő.
– Senki. Ez kell, ha jön valami vendég. Azt fektetik ide, ebbe a tisztaszobába.
– Ők a másikban alszanak?
– Igen, ott! Jöjjön, megmutatom – és elindult előre, hogy mutassa az utat.
– Magáé a ház? – kérdezte tőle menetközben.
– Már nem. A lányomé, tavaly ráírattam, annyira akarta. Mindig azt mondta, ő is szeretne olyan szép házat építeni, mint a szomszédok. De, ha nem az övé, akkor minek költsön annyit rá? – itt egy kis szünetet tartott, aztán egy kissé elkeseredettebb hangon folytatta: – Tudom én azt, hogy ezt az egészet nem a lányom találta ki. A vőm! Mert az ilyen ember. Teljesen kitúrnak a házamból – hirtelen elhallgatott. Könny futotta el a szemét, a kötényébe törölte meg.
– Nem szól hozzám semmit. Jön, megy, ha itthon van. Jó reggelt! Jó napot! – és kész! Mindent a lányom mond, azt bujtogatja az a gazember.
– Magával egyáltalán nem is beszél?
– Még régebben beszélt, de mostanában nem szól. Ha bemegyek a konyhába, kijön, vagy bemegy a szobába – mondta az öreg Szekercés néni és befejezte a szipogást.
A konyha, ahová beléptek, köves és nagyon tiszta. A tűzhely széle fényesre csiszolva. A falon hímzett falvédő, két galambbal. Az asztalon mintás viaszosvászon. Az ajtó mögött pokróccal leterített heverő.
– Ez a konyha! – mutatta, majd pedig beljebb ment: – ez pedig a szoba!
A két hatalmas ágy beágyazva, egymás mellett. A szoba földes, érződött a mázolás szaga. A nagyképernyős tévé horgolt csipketerítővel leterítve ott állt a sarokban.
– Szokta nézni a tévét? – kérdezte a tanítónő.
– Szoktam, igaz rontja egy kicsit a szememet, de nekem már mindegy – legyintett a kezével. – De nem itt! – tette hozzá.
– Hát hol?
– Tudja, a vőm miatt. Nem szeretek én tolakodni. Inkább elmegyek a védő nénihez. Az mindig egyedül van.
– És hol alszik?
Az öregasszony a tanítónőre nézett, sírásra szorult a szája, nagy könnycseppek futottak ráncolt barázdált arcán.
– Én már csak kint a kamrában – lassan elindult, ki a folyosóra. A tanítónő követte. Az öreg néni a kerek kosárból menetközben kukoricát szórt a tyúkoknak, majd megállt a kamra előtt. Mellette az összeácsolt padlásfeljáró létrája állt, a vége az ajtóig ért.
– Látja, énnekem már csak ez jutott.
A barnára mázolt, a repedésektől fura alakzattal tarkított ajtót kinyitotta. Pici helyiség, kamra. Bent egy ágy, magas, régimódi ágyvégekkel. Kicsi asztal, mellette kerek vaskályha. A falat, meg a mennyezetet nem lehet látni, mert festés helyett csomagolópapírral volt befedve. A rajzszegek fényes fejei úgy fénylettek, mint csendes estén a csillagok. Keresztbe, a szobának berendezett kamrában, egy ruhaszárító kötél volt kifeszítve. Ott lógtak Szekercés néni félig száraz, rózsaszínű nadrágjai.
Zavartan lekapkodta őket és bedugta az ágyterítő alá, aztán megállt, ott a kamra közepén. A tanítónő csak ekkor vette észre, hogy mennyivel alacsonyabb nála Szekercés néni.
– Idejutottam – mondta és kezével sután körbe mutatott. – Pedig az egész ház az enyém volt.
– Most a lányáé, aztán majd a gyerekeké lesz – próbálta valahogy a tanítónő megnyugtatásként magyarázni.
– Nem érdemlik meg. Főleg, a vejem. Az egy durva, mogorva ember. Nem őt akartam én a lányomnak, de már mindegy. Volt jobb kérője, de ő csak válogatott – fakadt ki, indulat feszítette beszédét.
– Az a fontos, hogy boldogok. Van két szép unokája – mondta a tanítónő.
– Ők az én örömeim. Csak az a baj, hogy ők is megnőnek, én meg megöregszem, és egyre kevesebbszer jönnek hozzám.
– Így van ez! Az élet így hozza, de azt nem értem, hogy maga csak itt lakik kint – mondta a tanítónő.
– Hol laknék? – kérdezte.
– Bent a szobában, valamelyikben a kettő közül.
– Azt nem engedték meg nekem – mondta az öregasszony és látszott rajta, hogy talán egy pillanatra el is képzelte, amit a tanítónő mondott.
– A hidegben is itt lakik? – kérdezte, mert kíváncsi volt, hogy télen abban a nagy hidegben is itt hagyják ezt a töpörödött öregasszonyt ebben a kicsi kamrában, ezzel a vaskályhával, meg a repedezett faajtóval, ahol a hideg téli szél járkálhat ki és be. – Télen megfagy maga itt! – mondta a tanítónő.
– Nagyon ritkán alszom itt. Elmegyek a védő nénihez aludni is. Mert tudja, ő is egyedül van. Meg a másik lányomhoz, Pestre. Aztán ott vagyok tavaszig. De nem szeretem én azt a várost – látszott rajta az idegenkedés, hogy a város forgalma viszolygást váltott ki benne.
– Tudja, kedves, nem tudok én már elszakadni ettől a háztól. Az a pesti lányom mindig hív, mondja is. Anyus, maradjon csak nyugodtan. Minek menne haza? Kapálni? Öreg már a maga keze ahhoz. Pihenni kell magának!
Szünetet tartott itt. Apró szemét körbe járatta az udvaron. Látszott rajta, hogy kimondhatatlan gondolatai messze futottak most.
– Nekem itt kell meghalnom, ebben a kis kamrában! – mondta csendesen, aztán visszaakasztotta a görbülőt, behúzta a repedezett faajtót, mintha féltené a tanítónőtől az ő utolsó, kis világrészét.
– Maga is lesz egyszer öreg – mondta a tanítónőnek. – Lehet, hogy a gyerekei is kitúrják.
– Azt nem engedem! Nem törvényszerű az! – mondta az öregasszonynak. – Mondja meg a lányának, még ő is lakhat itt a kamrában, aztán majd mit szólna hozzá?
– Lehet, de csak utánam – tette hozzá halkan.
– Jövő héten visszajövök – mondta a tanítónő és elbúcsúzott. Szekercés néni az ajtóig kísérte.
Aztán visszament a kamrájába és leült az ágy szélére.
Másnap a gyerekek hozták a hírt a tanítónőnek, hogy Szekercés néni meghalt az éjjel. Állítólag bevett valami fehér port, lefeküdt a tisztaszobában, ruhástul, az ágyra, és többet nem is kelt fel.
Hozzászólások