Elbújt a Nap a messzi domb mögé már,
magával húzta véres fátylait,
az égbolton foszló árnyak repültek,
és suttogott a rejtelmes csalit…
… és feléledt a lomb a halk neszekre,
a bokrok közül ezer szép szavam
táncolt elő a néma őshomályból,
és szólt egy dal. Ez én voltam, magam!
Csak még és még és újra tudjak írni,
és még és még… ó, jöjjetek szavak,
mint régen, lázas ifjan, csengve, bongva.
Szavak nélkül agyam csak holt anyag.
Hozzászólások