Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 2.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 2.

 

 

Szüleim és megismerkedésük

 

      A jegyespár – 1934-ben

Apám a katonai hivatást választotta. Ebben az időben Magyarországon dicsőség volt katonának lenni, a társadalom elismerte és tisztelte a katonákat. A lányok boldogan mentek férjhez a hadsereg tagjaihoz.

Apám sportos, jellemes emberként komolyan vette a hivatását. Erdélyből kapta a lehetőségeit, az adottságokat kihasználta, mivel három nemzet élt együtt a magyar, a román és a szász,

így már gyermek korában a többnyelvű környezet segítette a nyelvérzékének a kifejlődését. Szorgalmas és tehetséges ember volt. A Ludovikán már korán kitűnt a nyelvtudásával. Az első években csapattisztként kapott feladatokat, majd kiküldték katonai szolgálatra a Párizsi Magyar Nagykövetségre.

Sajnos időközben az európai politikai helyzet egyre feszültebb lett és mindenütt fejlesztették a haderőket. A német nagyhatalmi arrogancia elhatalmasodott és sodródtunk a háború felé.

Döntő pillanat következett a később megszülető Árpád számára, és az egész családot ez az esemény hozta létre. Budapesten a szokásos évenkénti tiszti bált rendezték meg a tiszti kaszinóban.

Apám tiszt társaival együtt elment a bálba. Anyám is készülődött a bálba. Szüleivel élt együtt, titkárnőként dolgozott az Állatorvosi Egyetemen.

Meg kell jegyeznem, hogy apám nehezen vette rá magát arra, hogy bálba menjen. Ő nem volt egy mulatós úr; azt mondták róla, hogy a padlásra jár mulatni. Megszólalt a zene és a táncrend szerint a második táncnál megismerkedtek.

Rögtön szerelem született és rövid udvarlás után szerettek volna összeházasodni. Anyám hangos, vidám, éneklős és nevető természetével éles ellentéte volt apámnak.

        Beszélgetés a Fadrusz utcában

Az esküvőt sajnos csak Horthy kormányzó úr engedélyével lehetett megtartani. Az érvényben lévő rendelet értelmében a leány apjának kaucióval kellett rendelkeznie. Ez egy meghatározott vagyont jelentett, mivel a katonatiszt fizetéséből nem lehetett „méltó” életet élni a jövendő családnak. Hát becsülete az volt a tiszt uraknak, de az állam szegénysége miatt kellő fizetésük az nem.

A mágnás és gazdag családok katonatiszt fiainak a gazdasági hátterét a szülők vagyona biztosította. Végül is nehezen és többszöri kérvényezés hatására megjött Horthy Miklóstól az engedély. A fiatal pár egybekelt.

Először megszületett a bátyám Zolika, majd megjöttem én. 1940. december 9-én láttam meg a napvilágot.

Többszöri költözés szolgálati lakásokba, vidék és laktanyák után Hajmáskérre került a családunk.

Apám – aki közben elérte az ezredesi rendfokozatot – tüzér tisztként oktatott, gyakorlatozott az ezredével.

 

 

 

Háborús évek

   

A történelem, a balsors úgy döntött, hogy háború lesz, és apámat a második magyar hadsereggel kiküldték a Don-kanyarba. A túlerővel szemben sikerült egy ideig tartani az állásokat, de azután jött a visszavonulás. Nem részletezem a sok-sok visszaemlékezésben leírt szörnyűségeket, a hideget, a fegyver és lőszer nélküli hátrálást, a németek önzését – magára hagyták a magyar hadsereget. Apám helyt állt és ezredének maradványaival sikerült kitörni az őket szorító orosz gyűrűből.

Vitéz Veress Zoltán tüzérezredes

Tiszti legényét, Müller Jánost a hátán cipelve mentette meg, mivel sebesülése miatt nem volt járóképes. Sokszor kértem apámat, hogy meséljen nekem az orosz fronton történtekről, csak igen nehezen szólalt meg ebben a témában. Aztán kérésemre szűkszavúan ugyan, de beszélt a János bácsival történtekről és a kinti helyzetről. Nagyon hideg januári napok voltak, a támadások előtt némán hallgatott a táj és csend volt a Don folyó felett. Tudták és érezték is, hogy hatalmas csapatösszevonásokat hajtanak végre az oroszok. A magyarok várták a támadást és azok mindég a hajnali órákban indultak meg. A magyar hadsereg sok támadást kivédett, de a román hadsereg állásait áttörték az oroszok és így bekerítették a magyar és a német csapatokat. A Hadtestüket is bekerítették. A lőszer fogytán volt, az emberveszteségük is nagyon nagy volt. Parancs érkezett a visszavonulásra. Apám az egyik század parancsnokánál tárgyalt, amikor tüzérségi tűz és gyalogsági roham indult el. János bácsit, aki velük volt, egy lövedék találta el a lábán. A százados visszament a katonáihoz – intézkednie kellett!

Apám felmérte a helyzetet, bőrszíjával elszorította a vérző lábat és magával cipelte, hátára vette a sebesültet. 50 méter megtétele után megjelentek a katonái, akik aztán a hátráló csapatukhoz vitték a sebesültet. Az utolsó pillanatban érkeztek meg, mert az orosz tankok és a gyalogság már csak 200-300 méterre voltak tőlük.  Az utolsó 2 megmaradt páncéltörő ágyúval kilőtték a támadó tankokat. Az ezred maradékát a Hunyadi páncélosok megérkezése mentette meg. Ezen a napon 20 kilométert hátrálva egy hátsó védvonalat értek el és így sikerült kitörniük.

Azért írtam le ezt a háborús eseményt, mert János bácsi fontos szereplője lett a későbbiekben az életemnek. Aki a kitelepítésünk idején, hálájaként kiállt a családunk mellett, mentette bútorainkat. Engem is kézen fogott és segített, hogy vasesztergályos ipari tanulónak felvegyenek.

Az orosz tél kemény fagyai apám lábát tönkretették, fél év kellett, amíg Budapesten az orvosok talpra állították. Apámat gyógyulása után Erdélybe vezényelte a hadvezetés és kinevezte Marosvásárhely katonai parancsnokának.

 

(Következő rész: jövő kedden)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 2.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés