Leszálltam a kertvárosi buszról. Ilyenkor, télen korán sötétedik, állapítottam meg. Még van időm, tekintettem az órámra. Hát akkor… ott a szekérderéknyi könyv, döntöttem. Csak ketten álltak a szekér mellett, a szőke hölgy és egy kapucnis fiatalember törölgette a polcról a lehulló hópelyheket.
– Nyitva vannak?
– Persze, csak a polcot törülgetjük.
A polcon pedig, csak úgy, hanyagul ott hevert legfelül egy pilinszky, mellette pedig egy szabómagda. Belelapoztam. A nagyfiam kedvence az előbbi, a feleségem pedig biztosan szívesen olvassa majd a Pilátust. De biztos, ami biztos felhívom a fiamat.
– Hát, hogy a fenébe ne érdekelne, apa! Köszi szépen, hogy rám gondoltál!
A kisfiam nemrég kapott ajándékba egy kétkötetes történelmi kiadványt. Akkor már csak én maradok, magamnak is választok valamit. Itt egy kundera, ott egy amado. Nehéz választani.
Ekkor pillantottam meg a Kampis Péter Vakráma kötetét. Letöröltem a borítóját. Beleolvastam. Valamikor a kilencvenes évek elején, amikor a Naplónál külsőztem, a „nagy öregek” sokat meséltek róla. Abban az időben még a riportokat, karcolatokat írói vénával megáldott munkatársak írták – nosztalgiáztak. Döntöttem, megveszem.
A három könyvvel a kezemben odasétáltam az ekhós-szekér ajtajához.
– Kíváncsi voltam ki veszi meg Kampist – így a szőke hölgy – gratulálok. Ó, és egy Pilinszky?
Aztán szavalni kezdett egy gyönyörű, számomra ismeretlen verset. Szótlanul hallgattuk a kapucnis fiúval.
– Ez is Pilinszky, valamikor, évekkel ezelőtt ezzel indultam egy szavaló versenyen- fűzte hozzá utána.
A hó lassan szállingózott. A tér lámpái sejtelmesen világítottak. És én úgy éreztem, ha csak pár pillanatra is, kiléptem a földi valóságból. A tér fölött szálltam a költői lélek szárnyán.
Hozzászólások