Ady Endre a Nyugat-kánon egyik kiemelkedő alakja, az Új versek címmel megjelent kötete a modern magyar költészet korszaknyitó alkotása. Ugyanakkor a költő meghatározó, vízválasztó, irodalomalapító, a legjelentősebb modern íróink közé tartozik, bár nemzeti irodalmunk egyik vitatott képviselője. Időről időre föltámad a gondolat, hogy Ady költészetének egy-egy síkja idejét vesztette, nyelvezete széthullott, mondanivalója elavult, képei érthetetlenné váltak a fiatal generáció számára. Mára a humán tudás még nem kapaszkodott fel a XX. századi értékvesztésből, s ez a kánon „súlyvesztéséhez” vezet. A folyamatosan változó, újraaktualizálódó magyar líratörténetben végbement súlyponteltolódások következtében Ady Endre megszólító erejének csökkenésével megkérdőjeleződött, hogy ténylegesen Ady lírája jelenti-e az európai modernség magyarországi térhódításának kezdőpontját. A kortárs költészetben történt változások következtében a szétszálazódó Ady-kánon – új arculatánál fogva – részlegesen visszaírhatónak látszik a történeti folyamatokba. A megváltozott Ady-kép a teljes elnémulással szemközt növeli e klasszikus poétikai formáció identitásváltásának esélyét.
Ady Endre
A magyar modernség klasszikusai közül Ady helye tűnik a legtartósabban szilárdnak a kánonban. Ehhez nagymértékben hozzájárul, hogy gyakran közösségi sorskérdések állnak verseinek középpontjában, s hogy a nemzeti azonosság kérdését történetileg és ma is időszerűen tárgyalja. Adynál természetesen ez is jelentékeny szerepet játszik, de a magyarság ügye mellett, azzal szoros összefüggésben, egyéb közösségi identitások és a hozzájuk való viszony is versek témáiként jelennek meg. Így Ady nemcsak közösségi költő, de több különböző, olykor egymással ütköző ideológia reprezentánsa is. Ez az ellentmondásos helyzet természetesen a recepciójában is nyomot hagyott.
Ady mindemellett az individualizmus szószólója és a művészet öncélúságának elkötelezettje is volt. Ez nyelvezetére is jellemző. Szófűzése szokatlan, képisége, beszédcselekvésekben gazdag költészete kezdetben elutasított volt – később teret hódított, a művészet, művészetértés, a jobb- és baloldali politikai retorika alkotóelemévé vált. Irodalomszemlélete, szubjektumfelfogása, stílusa nyomot hagyott a későbbi évtizedekben is – ezt azonban nem annyira a szövegalakítás szintjén lehet érzékelni, mint az identitásmintázatok kialakításában. Különösen a modernség kései szakaszában befolyásolt pályakezdéseket, korai pályaszakaszokat, mint például József Attiláét, Szabó Lőrincét. A két háború közötti időszakban életművének befolyása rendkívül erősen jelentkezett. Schöpflin Aladár írta Ady-monográfiájában: „Magyar versben még nem volt példa ilyen átvitt értelmű beszédre, amelyben a szavak mást jelentenek, mint a valódi értelmük, távolfekvő fogalmak váratlanul összekapcsolódnak, az asszociációk látszólag össze nem tartozó dolgokat fűznek össze.”
Az Ady-recepciót tekintve arra irányuló erőfeszítést találunk a hetvenes-nyolcvanas években, hogy megfejthetővé váljék a maga korában újszerű nyelvi kifejezéstár. Kulcsár Szabó Ernő joggal állítja a szakmai figyelem középpontjába A menekülő élet-et, A Magunk szerelme-t és a Ki látott engem-et, mint olyan köteteket, amelyekkel a korábbi Ady-recepció nemigen tudott mit kezdeni, ezért feltételezhető, hogy a nagyobb megszólító erővel rendelkező, a mai horizonttal találkozni képes Ady épp ezek felől a kötetek felől közelíthető meg. Többek között azért, mert az Ady által ábrázolt társadalmi momentumok napjainkban is felbukkannak.
Ady utóéletéről kortárs költőtársai is gondoskodtak.
Juhász Gyula Adyra gondolok című alkotásában a beszélő, emlékező én ugyanúgy alakként reflektál önmagára, mint az emlékezet tárgyaként felidézett költőre, és annak szövegtöredékeit is belefűzi a kompozícióba. A vers vége fele a beszélő többes számra vált át, így jelezve az ideológiájával való azonosulást:
„De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap, / És merre van a végső diadal,
S akit imádtunk átkozódva, ó, jaj, / Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?”
Tóth Árpád Nézz ránk, Ady Endre! című versében hasonlóan jár el. A többes számban megszólaló beszélő a költő halhatatlanságát állítja szembe a „mi”, „magyarok” látens halottságával, miközben felmagasztosítja, isteníti a megszólítottat. „Ó, Ady Endre, Messiás-magyar! /…/ Járj előttünk, dicsőült Égi Láng, / Élni akaró bús halottak élén!”
A költőt megidézik még: Balázs Béla Ady Endre halálára: „Köszönjük néked, hogy legelső voltál. / Elérhetetlen és hódoltató”. Emőd Tamás: Ady-memoárok: „Harsog a hívek kardala, / hogy rád dicsfényt derítsen, / ma már mind feltámasztana, / hogy újra megfeszítsen.”
Babits lírájának Ady-allúziói pusztán szövegszerűen azonosíthatók, a kapcsolódás nélkülözi a szerzői alak megidézését. Ady hatását helyzetekből, szóhasználatból lehet felismerni. Ady költészete akkor is hatással volt egy-egy korszakra, ha csupán paródiaírásra késztette a szerzőket. Karinthy Ady-paródiái elsősorban azzal érik el komikus hatásukat, hogy a költő verseinek szó- és képhasználatát a logika felfüggesztésének irányából alkotják újra.
A későmodernség korszak küszöbéhez érkezve Kosztolányi, József Attila és Szabó Lőrinc funkcionális Ady-átírásai a szövegek identikusságát bontják meg; Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc költészetében az automatikus, tematikus átvételek a szerepalkotás rögzüléséhez vezetnek. Weöres Sándor Ady szelleme mondja: című korai költeményében Ady-szövegtöredékekből fiktív idézetet teremt, s a három igeidő használatán keresztül a határok elmosódottságára mutat rá.
A későmodernség teljében az Adyhoz való viszony differenciálódik. A szövegszerűség elmarad, fellép az aktualizálás igénye, mások ennek lehetetlenségét állítják és diskurzus alakul ki közöttük. Megint mások az Ady-lírai hang teljes kiveszéséről beszélnek. Ez utóbbiak egyik leghíresebb példája Sziveri János Próféciák című verse: „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony.” Az ezredforduló felé a kortárs líra az Ady-szövegek poétikai tapasztalatát hasznosítják. Persze a dialógusok következtében az Ady-költészet átalakul, nyelvi hozzáférhetősége is változásokon megy keresztül.
Az 1990-es évek derekán Kovács András Ferenc költészetében is feltűnnek olyan darabok, melyek az Ady-lírához való viszony dinamizálódásáról tanúskodnak.
A nemzetféltés, az iránta való aggodalom váltotta ki Adyból a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, az úgynevezett magyarság-verseket. Valahányszor olyan helyzetet teremt a történelem, a kortársak visszanyúlnak ezekhez a költeményekhez. A versek lényege nem az átkozódás, nem a magyar nép valós lebecsülése, kicsúfolása, hanem az öntudatra ébresztés, a cselekvésre ösztönzés. Az ős Kaján című vers „Mit ér az ember, ha magyar?” kérdését filozofikus kérdésfelvetésnek fogom fel, mert nem az anyanyelvre vonatkozik ez, nem a nemzetiségre, mint egyesek vélik, hanem ezek összességére, belehelyezve a tájba: Duna-Tisza-táj, halálszagú róna; a magyarság létfeltételei közé: magyar rög, meddő, kisajtolt, fonnyadt derék; a társadalmi-politikai feltételek közé: én szegény, kósza szolga – s mellette a csábító, romlásba húzó kényszerítő erők. Vajon ér-e annyit a magyar, hogy mindezzel megbirkózzék, és talpra álljon, vagy elbukik. A magyarság sajátos jellemvonásaként, nemzeti vétekként jeleníti meg az akarathiányt, a tenni nem tudást, az önfeladást.
Ady utolsó fényképe
Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). „Fordított himnusz” ez – ahogy a jeles irodalomtudós, Benedek Marcell elnevezte. Isten segítségét kérte a költő a nép felébresztéséhez, úgy ítélte meg, hogy az állandó sorscsapások nélkül elpusztulna a nemzet, mert csak akkor képes fellázadni, változtatni önnön sorsán, ha már sehol nem lát másik utat.
„Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verj csak, verje, verje.”
A fajok cirkuszában (1910) című versében a lemaradásunk miatt érzett tragikus szomorúság szólal meg. Úgy érezte a költő, hogy a magyarság képtelen felküzdeni magát a történelemformáló népek sorába. Ennek következménye pedig az eltévedés, a céltalanság. Vívódott a nemzethalál ijesztő gondolatával.
„Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk,
S már tudjuk, hogy kár a harcért.”
Ady vállalta a magyarságát népének hibáival együtt, osztozni akart fajtájának elrendeltetésszerű sorsában, akár a pusztulásban is. Hazájához, „kicsi országához” való sorsszerű kötődésének egyik legszebb vallomása: A föl-földobott kő. 1909-ben párizsi és riviérai tartózkodás után szerezte. A vers címadó metaforája, a föl-földobott és a földre mindig visszahulló kő a szükségszerűséget, a determináltságot hangsúlyozza, a végleges helyhez kötöttséget. A hazaszeretet mindig visszahúzó ereje azonosul a költői képben a világegyetemet működésben tartó gravitációval.
„Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad”
A költő kivételes politikai józanságát, helyes tájékozódó képességét bizonyítja, hogy hazaszeretetében még a nyomai sem lelhetők fel a nemzeti önelégültségnek, a nacionalizmusnak, a más népeket lenéző sovinizmusnak. Az erőszakos magyarosítási törekvések idején is hirdette a nemzetiségek sorsközösségét és összefogását, az „eszme-barrikádokon” való találkozást. Ennek szemléltető példája a Magyar jakobinus dala (1908)
„Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.”
Amíg megoldatlan szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések lesznek, nem tartom valószínűnek, hogy Ady Endre költészetét mellőzni lehet.
Nekünk Mohács kell
https://www.youtube.com/watch?v=Jr1sAhctp6w
Hozzászólások