Hajnal Mária | Kísértő kárhozat

Szépirodalom - próza

Kísértő kárhozat

 

Amit elfojtani igyekszünk,
az behatol a tudatosságunk mélyebb rétegeibe
és az álmainkban újra és újra megjelenik. (Osho)

I.

Hoppá! Éva megbotlott egy nagyobb kőben, amely nem volt tőle szokatlan. A cipői általában elöl szakadtak ki, a talpuk még bírta volna, de a sok botladozástól elvékonyodtak és kilyukadtak.  Visszatette a piros bőrkötéses könyvet a táskájába, szorosabbra húzta magán a kendőjét és most már figyelmesebben és körültekintőbben sietett dolgozni.

Ő volt Hídalmás könyvtárosa. Kizárólagos felelősséggel viseltetett a plébánia és a falu könyvtárának összes könyve felett. Nemcsak olvasta ezeket a könyveket, hanem javítgatta és ragasztotta is, ha kellett.

A könyvtár volt az élete. Mindent elolvasott, ami a kezébe került, de nemcsak egyszer, hanem kétszer is, na jó, néha ötször is. Egészen addig gyűrte a lapokat, amíg azok bele nem íródtak a fejébe.

A nyári éjszakákon, amikor tücskök ciripeltek, kifeküdt az almáskertbe és figyelte a finom szélben kavargó fehér szirmokat, melyek elrepítették egy hullámokkal ölelt aranypartra, ahol minaretből szólt az imára invitáló zene és kék mozaiklapos szökőkutak álltak a város főterén. Képzeletben mindig utazott, járta az olvasmányaiban megismert világot, úgy, hogy a valóságban Kolozsvárig sem jutott el soha.

Átegyensúlyozta magát a patak feletti deszkán, átvágott a főtéren, benézett a pékhez, megvette az almájához a kenyeret és már látta is a fákkal szegélyezett könyvtárat. A falusi iskola testvéreként vidáman állt a kékre mázolt ház a dombtetőn. A gyerekek meglepték egy fatáblával, amelyet a bejárati ajtó fölé szögeltek fel.

Nyitnikék – Könyvek gyerekeknek és felnőtteknek! Ezt az utóbbi szót, csak odaálmodta, ennyi minden nem fért volna fel a táblára, kevés volt a hely.

Miközben kinyitotta az ablakokat egy pillantás vetett a tükörbe, sebtében megigazította a szigorú kontyba tűzött szénfekete haját, elmosolyodott, majd egy percre meg is állt, hogy alaposan szemügyre vegye magát. Harmincöt éves volt, két éve halt meg a férje, egy földcsuszamlás maga alá temette, azóta az özvegyek sorsát élte. Tudta, hogy olyan mély és tiszta szerelem, amelyet megélhetett, soha többé nem ér el hozzá, a szívdobbanásaiban ma is ott lüktetett a szó, amelyet az első szerelmes éjszakájukon érzett: Örökké! A régen rá jellemző töretlen hitéből és erejéből mára csak gyenge remény maradt, amely elég volt a munkához és az álomhoz, de a régen elképzelt csupa tűz élethez nem. A szeme barnán és élénken csillogott a szemüvege alatt, piros ruhája karcsú derekára tapadt, a melankóliával átitatott szépségét nem lehetett elvitatni tőle

Szokás szerint a visszahozott könyveket kezdte visszapakolni a helyükre, nem számított még olvasóra, csendben dolgozott. A gyerekek tanítás után rohanják meg, lehuppannak majd a székekre és várják tőle a meséket. Csilingelő hangon viszi el őket egyre távolabb és távolabb ettől a valóságtól, vad és érintetlen tájakra, ahol mind részesei lesznek a nagy kalandnak.

Tömény, édeskés illattal vegyülő nedves föld illata csapta meg az orrát. Akhilleusz, a plébános lova az útjába kerülő almákon taposva trappolt fel a dombtetőn és hozta hozzá látogatóba Teo atyát.

A plébános két éve szolgálta az egyházat a faluban.  Bölcs tekintete és oroszlánszíve volt, úgy imádta Istent a szószékről, hogy minden hívő beleborzongott a prédikációiba. A tömött padsorok között az emberek rálelhettek a hit ösvényére, az isteni szolgálat gyümölcsöző ajándékaira és a belső békére.

A barátságuk azonnal megszületett, az első találkozásnál a tiszteletes alaposan szemügyre vette, mélyen meghajolt előtte és megcsókolta a kezét. Figyelte és óvta, kivezette a gyász mocsarából, így aztán várta a vasárnap délelőttöket, amikor felvehette a legszebb csipkével szegélyezett ruháit és átsétálhatott a templomba. Mindig vitt magával egy rozmaringágat, úgy hallotta ez elűzi a gonoszt, és jó gondolatokkal tölti meg az elméjét. Ha szüksége volt valamire, bizalommal fordulhatott a paphoz, aki, ha kellett gerendát ácsolt nála vagy a kútját tisztította ki.

Az atya apró koppanással jelezte, hogy be fog lépni. Kezében tartotta az Egyházi Fegyelem Alapjai című könyvet, mely leginkább egy szétnyíló salátához hasonlított. A megrongyolódott könyv komoly renoválásra szorult.

Határozottan jóképű, állapította meg Éva és már sietett is átvenni a kötetet. Meghitten beszélgettek, együtt felszelték az almákat és egy tányérból falatozva megreggeliztek. Épp besütött az ablakon a tavaszi napsugár, amikor azt érezte, hogy a pap kisujja végigsimítja az egyik, majd a másik ujját. A szíve másodpercenként kétszázat vert, nem mert mozdulni, lélegzetvisszafojtva élvezte az érintést, amely lelassította az időt. Ez a finom energia arra késztette, hogy ő is megérintse a férfi karját, akinek a tekintete megpihent az övén.  Rájuk nehezedett a csend, az érintések izzó parázsként égtek a bőrükön.

Akhilleusz nyerítése zökkentette ki őket a bűvöletből, amely bár oldódni kezdett, ott maradt az emlékeiben még napokig.

Összezavarodott, a teológia szigorú szabályai, a férjének tett ígérete és az élet utáni vágya kavarogtak a fejében. Mivel a lehetetlenséggel és a képtelenséggel azonosította a férfit, úgy döntött, a nyári szünidőt a szomszéd faluban tölti, segít az ottani iskola felújításában, elkerüli a férfit. Tudta, hogy veszélyes dolog, ha férfi és nő között szoros a barátság.

Minden nap korán kelt, festéket kevert és a hatalmas iskola majd minden falára virágokat és erdei állatokat festett. Két hónapig volt távol, ez az idő elég volt ahhoz, hogy a feledés homályába vesszen az a pár perc, amelyben hosszú idő után először érezte magát nőnek. A zavaros gondolatai kitisztultak és újra hazatért.

A plébánia előtti téren találkozott először a férfival, akinek az arcáról bárki számára leolvasható volt az öröm. Minden hivatalos illemet átlépve hosszan ölelve üdvözölte Évát, aki úgy érezte a pap szivárvány burkot vont kettőjük köré. Teo atya az anyanyelvén súgta:

– Wenn Du mich wirklich liebst, kommst Du! – majd gyorsan elismételte. – Ha igazán szeretsz, eljössz!

Azon a héten a nő zaklatottan ült le a legutolsó padsorban és hallgatta a lánglelkű bölcs prédikátort, akinek a hangja úgy szállt hozzá, mint a fehér galamb. A férfi csak őt látta, csak neki szóltak aznap ismét a teremtő igék.

II.

Theodor Stenger már egész gyerekkorában tudta, hogy a legnagyobb bajt a tudatlanság okozza. Számtalan kérdés gyötörte. Mi gyorsabb, mint a szél? Mi képes betakarni a Földet? Kik vannak többen, az élők vagy a holtak? Mi a legnagyobb méreg? Mi az, amely mindannyiunk számára elkerülhetetlen? Mi tartja fenn a világot?

Olthatatlan tudásvágyát az egyetemi évek sem csillapították, bárhogy is kereste, nem találta az útját, mígnem egy hatalmas eső elől menekülve Németország egyik legnagyobb katedrálisába, a Szent Péter Bazilikába nem vetődött. A szentély magasztos hangulata azonnal magával ragadta, angyali hangként érzékelte a kórus énekét és megelégedettséggel szemlélte a liturgia megjelenítését szolgáló üdvösségtörténetet. Pap lesz, akkor és ott egyértelműen érezte, hogy ez az útja. Elhatározta, hogy a szószékről tanítja majd az embereket, hadba száll a butaság és a tudatlanság mezején, fényt visz oda, ahol a sötétség takarja a Napot.

Húszas évei végén, azaz 1897-ben kenték fel és tette meg ígéretét, mely szerint követi az Úr akaratát és alázatos szolgája marad élete végéig.

Az elszántság és a kalandvágy azonban kéz a kézben járnak, így egy tízéves szolgálat után vonatra szállt és misszióját kiszélesítve vándorprédikátorrá vált. Eljutott a világ számtalan pontjára, hol szekérrel, hol gyalog, településről településre járva ontotta az igazságot magából. Bármilyen nehézsége is akadt, vagy fordultak a körülményei rosszabbra, az Úr szolgálata sosem volt számára teher.

1912-ben érkezett meg Hídalmásra. Szeretettel fogadták, melyet igyekezett meghálálni, mindenki számára akadt egy jó szava. Jó pásztorként terelte a nyáját a fény felé.

A földi élet azonban tele van kísértésekkel, az almáskertnek Évája is volt. Mindig szerette a szépet, a finomat, az igényeset, Évában pedig meglelte a nőt.

Azt a nőt, aki miatt, ha előbb találkoznak, lemondott volna a fogadalmáról és megelégedett volna egy hétköznapi élettel is. Úgy ette be magát a nő a bőre alá, mint a szú a fába. Minden igyekezete ellenére azon kapta magát, hogy egyre többet és többet gondol rá, melyet nemcsak a szívében, de az ágyékában is érzett. Sokáig gondolta úgy, hogy közé és az Úr közé már nem állhat senki, égő csipkebokorként szívének minden hevével őt szolgálja, de ez a mélyről jövő ösztönös energia lávaként emelkedett egyre feljebb benne.

Vívódott, feladata volt vigaszt és tudást nyújtani, de egyre jobban érezte az emberi tulajdonságait és határait. Megkönnyebbült, amikor a nő elutazott, de rövid időn belül érezte a hiányát is. Üressé vált a templom, nem szegeződött rá az érdeklődő, okos tekintet, amelyet annyira szeretett Évában.

Hosszú hetek óta nem találkoztak, a sötét labirintusból lassan mind a ketten kivergődtek, az elfojtott érzelmeik nem kínozták őket, így ők is, mint a falu többi tagja a húsvétra készülődhetett. Az idős asszonyok, megfestették a színes tavaszváró tojásokat, melyeket a közeli erdő bokrai közé rejtettek el. Az égalja még rózsaszín volt, amikor már minden készen állt a tojástúrához.

Csapatokba verődve indult el a nép. A tizenegy órás istentiszteleten áldja majd meg a pap a sonkát, a kenyeret és az összegyűjtött tojásokat, addig mindenki barangolhatott egy kicsit a tél fogságából szabadult tájban gyönyörködve.

Éva nem szerette a tojást, így eszébe sem jutott azokat összegyűjteni. Szívesebben sétált inkább, csak úgy céltalanul. Már messziről észrevette az atyát, mégsem tért ki előle, úgy érezte az utat piros zászlót lengető angyalok veszik körbe, de ő mégis határozott léptekkel egyre közelebb került ahhoz az erdei padhoz, amelyet a másik irányból a férfi is célpontként tűzött ki magának.

Szeretetteljesen üdvözölték egymást, letelepedtek a padra. Jelentéktelen dolgokról beszélgettek, időjárásról, várható termésről, a könyvtár bővítéséről, talán még hallották is egymás hangját, de egyikük sem tudott belemélyülni a beszélgetésbe, mert az alattomos vágy ott ólálkodott körülöttük.

A nő beleharapott az ajkába, nem engedelmeskedett neki a teste, vacogni kezdtek a fogai, úgy érezte, mintha a szibériai tél fogságába került volna, annyira fázott. A férfi észrevette a nő borzongását és megfogta a kezét, gyengéden masszírozni kezdte, életet próbált lehelni a jéggé dermedt ujjakba. Ugyanazt érezte, amit a közös reggelinél, a férfi gyengédsége akarata ellenére életre hívta belőle a nőt. Belecsókolt a férfi tenyerébe, aki némi tétovázás után követte a nő vágyait és megcsókolta. Gyengéden simogatták egymás kezét, az összekulcsolódott ujjak összeolvadása egyre közelebb sodorta őket a kárhozat felé. A férfi finoman érintette a nő vállait és hátát, melyet lágy sóhajok kísértek. Megszűnt körülöttük a világ, csak ketten voltak, a finomság, a szelídség és a lágyság ölelte körbe őket.

A férfi tért magához először, még önmagának is idegenül hangzott a hangja.

– A fogadalmam!

Igen, a fogadalom, amelyben Isten arra kérte, hogy tagadjon meg mindent önmagában, amely emberi, hevítse fel magát annyira, hogy kiégjen belőle minden ösztön és vágy, legyen már most szent, vesse magát máglyára és emelje a tekintetét csak rá.

Éva begombolta a blúzát és a kabátját, magára tekerte a sálát és búcsúzni készült. Tudta, hogy soha többé nem akarja látni a férfit. A szerelmes férfi nem fél a kárhozattól, égő parázson, gyalog indul a szerelméhez, ez a férfi csak a kísértést látja benne, a saját gyengeségét, mely elől legszívesebben menekülne. Ő nem volt szent, de segíteni akart a férfinek. Egy utolsó ölelésben és csókban magába szívta az emléket, elrejtette azt a szíve egyik titkos zugában, majd határozott léptekkel hazasétált.

Éppen elérte a vonatot, a menetjegyét kénytelen volt megvenni a vonaton dupla áron, de nem bánta, egyetlen percet sem akart Hídalmáson tölteni. Meg kell keresnie a kék mozaiklapos szökőkutat és hallani akarja a minaretből imára szólító zenét, azonban a legfontosabb dolga mégiscsak az lesz, hogy vegyen magának egy új cipőt, mert az, amelyik a lábán volt, kilyukadt a sok botladozástól, és egy Éva az almáskertből nem járhatja a világot lyukas cipőben.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Kísértő kárhozat”


  1. Manapsag ritkan olvasni ilyen meghato tortenetet !~ mennyivel emberibb eletuk van a mas vallasuaknak. Kevesebb szenvedessel es lelkismeretfurdalassal elnek ! Valoban Isten ezt kivanta az Ot kovetoktol ?

    Hozzászóló: Jutka Scheer | 2019. február 4., 01:19
  2. Kedves Jutka!
    Köszönöm, hogy elolvasott. 🙂
    Én azt gondolom minden vallás egy nagyon komoly erkölcsi követelményt állít a hívők elé.
    A saját fejlődésünk által ezek a normák könnyűek vagy nehezek. A cölibátus egy alapösztönt próbál megtagadni, melyet nagyon nehéz átalakítani, ha az ember emberi oldala kap tere. Ebben az esetben szinte lehetetlen, de ha a magasabb szintű lelki folyamatok érnek be bennünk, akkor ez már szükségtelenné válik és nem okoz gondot, mert a gyönyör maga Isten. <3

    Hozzászóló: Hajnal Mária | 2019. február 5., 07:16

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés