A szótár
Már negyedik napja járt a kiskocsmába Gábor, kezében a piros fedelű „Magyar-német úti szótár”. Szerette volna pénzzé tenni ezt a vaskos könyvet, de nem akadt rá potenciális vevő. Magas alakja kitűnt a többiek közül, mert fehér ing, nyakkendő, meg zakó nélkül be sem lépett ebbe a füstös, koszos italboltba. Nagy szövege volt, mindenről tudott mesélni, de kissé link fickónak tartották. A komolyabb munkát, messziről kerülte, csak a pillanatok alatt összerakható megoldások érdekelték. Most is, egy torzonborz külsejű nagyhangú sráccal diskurált, akit mindenki csak Szandokán néven ismert. A mese, legutóbbi németországi útjáról szólt, egy haverjával utaztak több hétre. „Itt a piros – hol a piros?” Kártyajátékos körúton voltak, annak reményében, hogy keményvalutát gyűjthetnek a fricceknél. Most friss élményeit adta elő, kiszínezett történetek formájában, melyre vevő volt a kocsmában tanyázók sokasága. Mesélt a busás jövedelemről, de jelenleg egy buznyákja sem volt egy kisfröccsre. Ott nyelte a nyálát a pult végén. Később kért egy pohár szódát, mert a tulaj az ötven forintos deci borhoz, ingyen adja a spiccert. Ott téblábolt egy darabig, majd Szandokánnak megvételre ajánlotta fel a szótárat, egy százasért. A torzonborz ipse nem mutatkozott egy tudóstípusnak, akit érdekelne a két nép szókincsének eligazítási története. Nemet mondott, még ingatta a fejét is hozzá. Gábor egy kicsit megtorpant ezen a sikertelen akción. Ekkor figyelt fel a kocsma egyetlen alkalmazottjára, a csaposra. Odament, óvatos léptekkel és felajánlotta a piros fedelű könyvet megvételre. Péter, a csapos, gondolkodás nélkül kitette a két darab papír ötvenest a pultra, mert korábban már hallotta a kikiáltási árat, elvette a szótárat, mondván: – Jó lesz a fiamnak! Gábor széles mosollyal jött vissza a gyűrött pénzekkel, Aztán testvériesen megosztoztak rajta Szandokánnal és kértek külön-külön egy-egy kisfröccsöt, hogy koccintsanak a jól végzett „munkára”.
A pótlás
Hétfőn este Síkos bejött a kiskocsmába. Most sem tagadta meg önmagát, járása olyan volt, mintha jégen lépkedne, óvatosan ment. István volt a becsületes neve, de mindenki járása miatt adta neki ezt a becenevet. Nem volt több ötven évesnél. Senki nem tudta, hol lakik, de azt mindenki, hogy a környék kukáit naponta legalább kétszer átnézi. Amit ott még használhatónak minősít, azt egy olyan „hajléktalan-szatyor”-bagyűjti, ami már annyira koszos, hogyha leteszi a kocsmában a földre, elhúzódnak tőle, mintha ragályos lenne. Bozontos, ősz haját kapargatta, valami érthetetlen szöveget motyogott a kocsmárosnak. Letett eléje száznegyven forintot a márvány pultra. Péter, a kocsmáros, tudta húsz forint még hiányzik a két kisfröccs árából, de ezt ő gavallérosan pótolta, hozzátéve:
– Belököd és mész!
Ezt a hiányos akciót kétnaponta, amikor ő volt szolgálatban, rendszerint megismételte. Néha azért akadt pár forintja, papírból készült sohasem, csak olyan rezes, platinából készült féle. Síkos pislogott, tovább motyogott. Az első kisfröccsöt ott állóhelyben egy hajtásra lekergette hiánytalanul torkán, a másodikkal leült egy asztalhoz. Pétert bosszantotta, hogy nem fogadta meg tanácsát, vagy inkább utasítását. Mégis úgy volt vele, pihenjen egy kicsit meg melegedjen. Az utca hidege úgy is kiveszi zsigereiből minden erejét. Legalább legyen az életében pár perc szép is. Később lett figyelmes arra, hogy Síkos egy kisalakú bibliát akar áruba bocsátani, további fröccsök reményében. Valaki megjegyezte:
– Biztos, a Vasútvidéki Prohászka Plébániáról hozta!
Ott szokott a templomban időnként elmerengve, megpihenni.
A kaland
Taccsi, a kétéves rövidszőrű kan kutya megsértődött. Kissé lehorgasztott fejjel bandukolt a kertben, mert a gazdi már napok óta nem játszott vele. Pedig milyen jókat szoktak délutánonként szaladgálni. Ilyenkor a kis pöttyös labdát kell mindig visszahoznia. Jó kedvvel teszi ezt, mert a gazdi is élvezi a levegőt, egész nap egy irodában szenved, ilyenkor kiengedi meggémberedett izmait. Most nem tudja, mi lehet vele, mert feléje sem néz. Bejött a kapun, egy kicsit megsimogatta, aztán bement a házba. Várta, hogy kijöjjön, de hiába nézegetett az ajtó felé. – Semmi! – összegezte megállapításait kutya fejével. – Majd jössz te még játszani! – gondolta büszkén és római kori ősei jutottak eszébe. – Nem fogok futkározni! – tette még hozzá sértődöttsége okán.
Kiment a kert végébe, visszajött a kerítés mellett. Itt már egészen kijárt csapása volt, ezt tartotta üres óráiban, sétaútnak. Többször is végigjárta, kitekintett az utcára. Ott emberek jöttek, mentek, meg autók. Az autókat nem szerette, azt csak az emberek kedvelik. Egyszer a gazdi elvitte autózni. A hátsó ülésen kapott helyet, de szinte semmit sem látott az úton, hiába nyújtogatta a nyakát. Most arra gondolt, ha már nincs játék, legalább járhatna az utcán egy kicsit. Ahogy ezt gondolta, megpillantotta a kerítés egyik részén, a drót elszabadult, egy kis rés keletkezett. – Ezen biztosan kiférek! – döntött, hiszen ő egy önálló és akaratos kutya. Ki is bújt a résen. Könnyen ment, hiszen ő egy kotorék kutya. – Majd jövök! – fogalmazódott meg benne. – Kell egy kis kaland! – aztán a gazdira gondolt. – Nem fogsz te engem dakszlinak becézni! Megnézte magát, mindent rendben talált és ment az úton egyenesen. Találkozott emberekkel. – Nézd egy kis kutya! – hallotta többször is csodálkozásukat, de mindig útjára engedték. Barangolása során egyszer csak egy autóbusz pályaudvaron találta magát. Ilyen sárga, nagy autókat sokszor látott már a kertből, ahogy az úton elszáguldottak. Most közelebb ment az egyikhez. Bent állt a 3-as kocsi állásnál. Szálltak fel az utasok. Közelebb ment, úgy tűnt mintha utazni akarna. Bepillantott a buszba, a sofőr a jegy automatával volt elfoglalva, csak egy pillanatig tekintett feléje, nem szólt. Lassan visszahátrált, ekkor vette észre a lámpaoszlopot. Megszagolta. – Itt már járt valaki! Felemelte hátsó lábát és ő is otthagyta névjegyét az oszlopon. Megkerülte a buszt. A közeli park felé tekintett. Látta, hogy két kutya figyeli őt. Úgy döntött, mielőtt hazamenne, megnézi őket is. – Ha már kaland, akkor legyen egész! – és elindult.
Hozzászólások