A mozdulatban
van mozdulatlan,
f-mollban vacog a száj.
Vad penge a szél,
mint edzett acél,
fák bordái közt ma jár.
Szikrázó fényben
erdőbe tér meg
télen a dalos madár,
hol jeges ágak
aludni vágynak,
mint hó alatt a határ.
Vörös a begye,
csőrének hegye
megfagyott bogyóba váj.
Apró kis lába
markol az ágba,
reményben fogyó a táj.
Szolid kis völgyek,
fenyők meg tölgyek
bújtatnak félénk vadat.
Szél, mikor kavar,
zörren az avar,
röppen egy varjúcsapat.
A jegek csontja
tavakba fojtja
egykor lágy vízcsobogást.
Mélyen az unka
meg sosem unja
a dermedt, de jó szokást.
A kék-örök ég
a tél örömét
is előcsalja lassan.
Hangnak van rangja,
poszáta adja,
s vidám pánsípként harsan.

Megosztás

Tweet