Marosvásárhely
Mama és én
Egy Árpád nevű szőke és kékszemű kis fiú négyévesen boldogan játszik egy erdélyi magyar város, Marosvásárhely központjában levő villa kertjében.
A boldogság oka, hogy a városban állomásozó tüzér ezred katonái egy hete egy fiatal őzikét hoztak haza a gyakorlatról, és ajándékba adták az ezredes úr kisfiának, nekem. Apámat, vitéz Veress Zoltán tüzér ezredest Budapestről Marosvásárhelyre vezényelték és kinevezték a város katonai parancsnokának. A családunk vidáman és boldogan töltötte itt a nyarat.
Én Árpád, a bátyám Zoltán, anyám Jolika – a 30-as szépasszony – és a 16 évvel idősebb apám, az ezredes úr alkotta a kis együttest.
Kedves és maradandó emlékem Marosvásárhely, sokszor álmomban is megjelenik és hallom ma is az esténként gyakorlatból hazatérő katonák dalait. Az ablakunk alatt vonultak el és felhangzott a dal: SZÁZADOS ÚR, SEJ-HAJ, HA FELÜL A LOVÁRA – VISSZA TEKINT, SEJ-HAJ A MEGFÁRADT BAKÁRA. Kiszaladtam az utcára és lelkesen integettem nekik!
Érdekes és jellemző történet következik, amelyre csak haloványan emlékszem, és a szüleimtől felnőtt koromban tudtam meg a történteket:
Ünnepi fogadás
A „tükör” palotától nem messze, az egyik mellékutcában kaptunk meg egy ötszobás családi házat, amelynek egy nagy kertje is volt, fákkal és virágokkal. Anyám azóta is emlegette, hogy ilyen jó körülmények között nem laktunk még sehol. Ehhez azt kell tudni, hogy apámat, aki ezredesi rangban hivatásos katonatiszt volt, a honvédség 2-3 évente kiküldte valahová, ahol szükség volt rá. Marosvásárhely szép város volt, amelynek, a szokásoknak megfelelően, megvoltak az elöljárói, előkelőségei.
Megérkezésünk után megkezdődtek a bemutatkozó látogatások – ezek a hagyományoknak megfelelően az alábbi köröket érintették.
Az új katonai városparancsnoknak, illett viszonozni a meghívásokat, a bemutatkozó látogatásokat, a „viziteket” az alanti embereket figyelembe véve. A polgármester, a főjegyző, a rendőrkapitány, a tűzoltó parancsnok, a gimnáziumi igazgatók, az állomásfőnök stb. Ünnepi fogadást illett adni, meleg ételekkel. Hát szóval ez egy drága murinak ígérkezett, de nem illett megúszni. Összeültek a szüleim, hogy mitévők legyenek, mert pénz az szokásosan nem volt. A katonatisztek erkölcsi megbecsülésnek örvendtek, de megfizetni azt nem tudták őket.
Hosszas tanakodás után meghozták a döntést. „Mónikát” el kell adni. Mónika apám négyéves pej kancája volt, amelyen szabadidejében sokszor lovagolt és a tüzérezred istállójában tartotta. Mi, gyerekek szerettük Mónikát és végképp nem akartuk megérteni, hogy miért kell megválni tőle. Egyetlen vigaszom volt, hogy az ezred katonái megajándékoztak bennünket egy őzikével, amelyet a város környéki erdőben találtak gyakorlatozás közben.
A lovat eladtuk és az árából le tudtuk bonyolítani a fogadást. A vendégség jól sikerült, az urak meg voltak elégedve.
De mi, gyerekek – és el kell mondanom, hogy apámék sem – nem tudtunk igazán örülni. Megmaradt a családban az a mondás, hogy ne rendezz nagy vendégséget, mert akkor megeszed a lovadat. Ma sem szeretem az anyagilag meg nem alapozott rendezvényeket, fogadásokat.
Hát a régi hadseregben valószínűleg ezért nem nézték jó szemmel, ha egy katonatiszt nem módos lányt vett el feleségül. Az eset régen törtent. Ma már talán meg sem értenék, hiszen az ilyesmiket a reprezentációs költségek címén bonyolítják le.
(Úgy gondolom, hogy a vitézi renddel kapcsolatos tudnivalókat érdemes leírni, apám miatt is szükséges ezt megtennem. A vitézi rend létrehívója még Mátyás király volt. A magyarságért a legtöbbet tevő bátor embereket hívták vitézeknek, akik a csatákban, a harcokban bátran kiálltak a hazáért. Vitézzé lenni nagy tisztesség volt. A vitézség elnyerése nem függött a származástól, iskolai végzettségtől és vagyoni állapottól. Horthy Miklós ezt a rendet újította meg.)
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások