Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 3.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 3.

 

Marosvásárhely

 

Mama és én

Egy Árpád nevű szőke és kékszemű kis fiú négyévesen boldogan játszik egy erdélyi magyar város, Marosvásárhely központjában levő villa kertjében.

A boldogság oka, hogy a városban állomásozó tüzér ezred katonái egy hete egy fiatal őzikét hoztak haza a gyakorlatról, és ajándékba adták az ezredes úr kisfiának, nekem. Apámat, vitéz Veress Zoltán tüzér ezredest Budapestről Marosvásárhelyre vezényelték és kinevezték a város katonai parancsnokának. A családunk vidáman és boldogan töltötte itt a nyarat.

Én Árpád, a bátyám Zoltán, anyám Jolika – a 30-as szépasszony – és a 16 évvel idősebb apám, az ezredes úr alkotta a kis együttest.

Kedves és maradandó emlékem Marosvásárhely, sokszor álmomban is megjelenik és hallom ma is az esténként gyakorlatból hazatérő katonák dalait. Az ablakunk alatt vonultak el és felhangzott a dal: SZÁZADOS ÚR, SEJ-HAJ, HA FELÜL A LOVÁRA – VISSZA TEKINT, SEJ-HAJ A MEGFÁRADT BAKÁRA. Kiszaladtam az utcára és lelkesen integettem nekik!

Érdekes és jellemző történet következik, amelyre csak haloványan emlékszem, és a szüleimtől felnőtt koromban tudtam meg a történteket:

 

Ünnepi fogadás

A „tü­kör” pa­lo­tá­tól nem messze, az egyik mel­lék­ut­cá­ban kap­tunk meg egy ötszo­bás csa­lá­di há­zat, amely­nek egy nagy kert­je is volt, fák­kal és vi­rá­gok­kal. Anyám azóta is em­le­get­te, hogy ilyen jó kö­rül­mé­nyek kö­zött nem lak­tunk még se­hol. Eh­hez azt kell tud­ni, hogy apá­mat, aki ez­re­de­si rang­ban hi­va­tá­sos ka­to­na­tiszt volt, a hon­véd­ség 2-3 éven­te ki­küld­te va­la­ho­vá, ahol szük­ség volt rá. Ma­ros­vá­sár­hely szép vá­ros volt, amely­nek, a szo­ká­sok­nak meg­fe­le­lően, meg­vol­tak az elöl­já­rói, elő­ke­lő­sé­gei.

Megér­ke­zé­sünk után meg­kez­dőd­tek a be­mu­tat­ko­zó lá­to­ga­tá­sok – ezek a ha­gyo­má­nyok­nak meg­fe­le­lően az aláb­bi kö­rö­ket érin­tet­ték.

Az új ka­to­nai vá­ros­pa­rancs­nok­nak, il­lett vi­szo­noz­ni a meg­hí­vá­so­kat, a be­mu­tat­ko­zó lá­to­ga­tá­so­kat, a „vi­zi­te­ket” az alan­ti em­be­re­ket fi­gye­lem­be vé­ve. A pol­gár­mes­ter, a fő­jegy­ző, a rend­őr­ka­pi­tány, a tűz­ol­tó pa­rancs­nok, a gim­ná­ziu­mi igaz­ga­tók, az ál­lo­más­fő­nök stb. Ün­ne­pi fo­ga­dást il­lett ad­ni, me­leg éte­lek­kel. Hát szó­val ez egy drá­ga mu­ri­nak ígér­ke­zett, de nem il­lett megúsz­ni. Összeül­tek a szü­leim, hogy mi­té­vők le­gye­nek, mert pénz az szo­ká­so­san nem volt. A ka­to­na­tisz­tek er­köl­csi meg­be­csü­lés­nek ör­vend­tek, de meg­fi­zet­ni azt nem tud­ták őket.

Hosszas ta­na­ko­dás után meg­hoz­ták a dön­tést. „Mó­ni­kát” el kell ad­ni. Mó­ni­ka apám négyéves pej kan­cá­ja volt, ame­lyen sza­ba­di­de­jé­ben sok­szor lo­va­golt és a tü­zér­ez­red is­tál­ló­já­ban tar­tot­ta. Mi, gye­re­kek sze­ret­tük Mó­ni­kát és vég­képp nem akar­tuk megér­te­ni, hogy miért kell meg­vál­ni tő­le. Egyet­len vi­ga­szom volt, hogy az ez­red ka­to­nái megaján­dé­koz­tak ben­nün­ket egy őzi­ké­vel, ame­lyet a vá­ros kör­nyé­ki er­dő­ben ta­lál­tak gya­kor­la­to­zás köz­ben.

A lo­vat elad­tuk és az árá­ból le tud­tuk bo­nyo­lí­ta­ni a fo­ga­dást. A ven­dég­ség jól si­ke­rült, az urak meg vol­tak elé­ged­ve.

De mi, gye­re­kek – és el kell mon­da­nom, hogy apá­mék sem – nem tud­tunk iga­zán örül­ni. Meg­ma­radt a csa­lád­ban az a mon­dás, hogy ne ren­dezz nagy ven­dég­sé­get, mert ak­kor megeszed a lo­va­dat. Ma sem sze­re­tem az anya­gi­lag meg nem ala­po­zott ren­dez­vé­nye­ket, fo­ga­dá­so­kat.

Hát a ré­gi had­se­reg­ben va­ló­szí­nű­leg ezért nem néz­ték jó szem­mel, ha egy ka­to­na­tiszt nem mó­dos lányt vett el fe­le­sé­gül. Az eset ré­gen tör­tent. Ma már ta­lán meg sem ér­te­nék, hi­szen az ilyes­mi­ket a rep­re­zen­tá­ciós költ­sé­gek cí­mén bo­nyo­lít­ják le.

(Úgy gondolom, hogy a vitézi renddel kapcsolatos tudnivalókat érdemes leírni, apám miatt is szükséges ezt megtennem. A vitézi rend létrehívója még Mátyás király volt. A magyarságért a legtöbbet tevő bátor embereket hívták vitézeknek, akik a csatákban, a harcokban bátran kiálltak a hazáért. Vitézzé lenni nagy tisztesség volt. A vitézség elnyerése nem függött a származástól, iskolai végzettségtől és vagyoni állapottól. Horthy Miklós ezt a rendet újította meg.)

(Következő rész: jövő kedden)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “A viharban is kell létezni – 3.”


  1. Kedves Árpád! “Rohanva” fogok visszalapozni a korábbi részekhez, mert azokat még nem olvastam! Ez nagyon tetszett, kedvelem az ilyen történeteket! Miklós

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2019. február 7., 11:56

Válasz Tátrai S. Miklós



Archívum

Hirdetés