Balázs István | Kazimir

Szépirodalom - próza

Kazimir

 

 

1.

 

Középen, nagy betűkkel: Kazimir. Alatta, kicsit kisebbel: festőművész és legalul persze a telefonszám. Kazimir elgondolkozva nézegeti a frissen felszerelt réztáblát a kapufélfán és elégedetten beletúr rövidre vágott, már deresedő szakállába. Mostantól minden másképp lesz! Ez jár a fejében, ahogy végignéz a hosszú, zöldellő kapubejárón. Kétoldalt embermagas, gondosan nyírt sövény, a járólapok között gyepszőnyeg, az egyik oldalon színpompás, tavaszi virágok. A háttérben, a két hatalmas diófa árnyékában, a kicsi, de annál barátságosabb, modern faház. Mostantól ez lesz az otthona. Nem nagy, de egy embernek pontosan megfelel. Hálószoba, kis konyha, fürdőszoba és a nappali a hatalmas üvegablakokkal, amiken keresztül árad be a fény. Ideális egy festőnek. És persze az árnyékos terasz. Csend, madárcsicsergés és friss levegő. Mi kell ennél több?

Több, mint egy éve nem volt ilyen várakozásteljes hangulatban. A válása óta albérletről albérletre járt, de sehol sem tudott hosszabb ideig megmaradni. Koszos bérházak, harsány emberek, a monoton forgalom zaja. Tekintete újra a kis réztáblára esik. Legalább tízszer szerelte fel az utóbbi időben abban a biztos tudatban, hogy néhány hét, hónap múlva újra le fogja szerelni. Most másképp lesz! Vége a depressziónak és talán az ihlet is visszatér. Ha itt nem, akkor sehol.

Kazimir gondosan becsukja a kiskaput és ruganyos léptekkel elindul a faház felé. Úgy érzi, mintha megfiatalodott volna. Mintha ez a válás meg sem történt volna, sőt a házasság sem és megint a húszas évei végén járna. Amikor még nagy álmai voltak. A világhírű festő, egyenesen egy új Munkácsy. Máris vágyat érez, hogy hozzáfogjon a festéshez. De még nem lehet. Előbb ki kell pakolni a kartondobozokat és táskákat. Kazimir arca hirtelen elkomorodik. És persze a kötelesség. Az az idióta veréb. Mindegy, valamiből élni kell. Megígérte az újságnak, hogy holnapra elkészül a képregénnyel. De nézzük más szemmel a dolgokat! Ha az a veréb nem lenne, nem tudná fizetni a bérleti díjat, amiben az öreggel tegnap megegyeztek. De akkor is! Ki az az elmebeteg, aki ezeket kitalálja? Szotyi, a neveletlen veréb kalandjai. Ezt a blődlit még egy ötéves gyerek sem veszi be. És ez a mostani rész. Szotyi cirkuszba megy. Elképesztő! És akkor még le is írják, hogy mit rajzoljon. Első kép: Szotyi a felhők között repül, fején kis, fekete kalap, a szájában egy koffert tart, ami háromszor akkora, mint ő, a távolból látszik a cirkuszi sátor stb. De mi az úristent visz a kofferban a cirkuszba? Ez sosem derül ki. Mindegy, hagyjuk! Van még három órája, amíg indulni kell az öreghez. Ennyi idő elegendő lesz, és ha nem, majd este folytatja.

Persze az öregúr sem semmi. Tegnap fölhívta telefonon, hogy érdeklődjön a kis faház iránt. Az öreg csak annyit mondott, hogy jöjjön és nézze meg, ha érdekli. A többit majd személyesen. Aztán, mikor megérkezett, bemutatkoztak, kezet fogtak. Kazimir érezte, hogy az öreg alaposan szemügyre veszi, de amikor elkezdett magáról beszélni, az öregúr egy kézlegyintéssel leállította. Majd megismerkedünk, ha kibérelte a házat. Tessék, erről van szó, én a telek másik részén lakom a főépületben, nem fogjuk egymást zavarni. Az egész nem volt több tíz percnél. Az öreg bezárta az ajtót és csak annyit mondott, hogy ha érdekli, ennyi az ára és holnap reggel beköltözhet. És hogy két óra körül jöjjön át, délelőtt nem lesz itthon, ebéd után meg szunyókálni szokott. Azzal hátbaveregette és eltűnt a sövényben lévő kiskapun keresztül.

Kazimir repesett a boldogságtól. Rögtön beleszeretett a kis házba és még örült is, hogy az öreg ilyen kurtán-furcsán intézte az ügyet. Talán, ha megszimatolja, hogy mennyire tetszik neki a ház, emelte volna az árat. De Kazimirnek nem volt több. Akkor maradt volna a kis, sötét szoba a közös konyha és fürdőszoba használattal. Kazimir erre gondolni sem akart és már alig várta a következő napot. Már félúton zötykölődött a zsúfolt buszon, mikor hirtelen valami rossz érzése támadt. Érezte, hogy valami nem stimmel. Módszeresen átgondolta a történteket és végigvette a tennivalókat. Néhány percnyi töprengés után rájött, hogy nem kapta meg a kulcsokat. És az öregúr nem lesz otthon. Talán az izgalom miatt a kulcsokról teljesen elfeledkezett. Remegő kézzel vette elő a mobiltelefont és hívta az öreget, aki az első csengésre felvette, majd közölte, hogy a kulcsokat ő odaadta és úgy emlékszik, hogy Kazimir a zakója belső zsebébe tette őket. Benyúlt a belső zsebébe és a két kulcs valóban ott volt. Egy a kiskapuhoz, egy a házhoz. Épp mondani akarta, hogy a kulcsok megvannak, de az öregúr addigra már letette. Különös. Nem emlékezett az egészre, sőt határozottan látta maga előtt, ahogy az öreg zsebre tette a kulcsokat. Úgy gondolta, hogy ebben nem téved. A festők jó megfigyelők. Vagy mégis téved?

2.

 

– Mit mondott, hogy hívják magát? Kovács Kázmér? – kérdezi az öreg, miközben gyakorlott kézzel kávét tölt a két csészébe.

– Kazimir, ha szabad kérnem! A Kázmér olyan régimódi, nem szeretem.

– Aha! Olyan művésznévféle, ha jól értem. Akkor legyen Kazimir, nekem megfelel. Azért hívtam át, hogy egy kicsit megismerkedjünk, ha már szomszédok leszünk, és persze beszélgessünk a pénzről is néhány szót.

Kazimir elkerekedett szemmel néz az öregre, azt hitte, hogy tegnap már megegyeztek. Újra beléhasít az érzés, hogy talán az öreg emelni akarja a lakbért, és ő már felmondta a korábbi szállást. Még taxit is kellett fogadnia a költözéshez. Végigfut rajta, hogy a képregényesek csak hetek múlva fognak fizetni és alig van több pénze az egyhavi lakbérnél. Vagy talán az öreg kauciót is akar? Erről nem volt szó. Lassan feláll, a zsebéből előveszi a pénzt és kiteszi az asztalra.

– Hátrébb az agarakkal! Azt csak tegye el! Még meg sem hallgatott. Lássuk csak! – Az öreg beleszürcsöl a kávéjába majd hosszasan tanulmányozni kezdi Kazimirt. – Maga szomorú, talán depressziós is. Látom a szemén és a mozdulatain. Ne mondjon semmit! Majd a végén. Nyilván most magányos, hiszen egyedül költözik. Azt hiszem, elvált és ez nem túl régen történhetett. Esetleg valami nagyobb családi tragédia, bár abból, hogy van tartása, inkább a válásra gondolok. Próbál kilábalni belőle. Az, hogy most itt ülünk annak köszönhető, amit az előbb úgy fejeztem ki, hogy van tartása. A körmei, haja, szakálla ápolt, a ruhája gondozott és tiszta. Látszik, hogy nem iszik. Legalábbis nem többet, mint más, normális ember. Azt is látom, hogy nem dohányzik. Az ujjai és a fogai nem sárgák. Nincs cigaretta szaga. Ez is tetszik. Látom, hogy szép hosszú ujjai vannak és a keze nem tűnik munkáskéznek. Azonkívül a művésznév. Maga valamilyen művész. De milyen? Várjunk csak! Azt hiszem, hogy festő. Igen. Biztosan festő. És most maga jön!

Ez már Kazimirnek sok, most még kerekebb szemeket mereszt az öregre és teljesen elfeledkezik a korábbi gondterhes gondolatairól. Elkezdi a kezeit vizsgálgatni. Talán festéknyomok vannak rajta? Nem, az nem lehet. Hetek óta nem vett a kezébe ecsetet, a képregényeket meg számítógépen készíti. Talán a többit ki lehet találni, de hogy festő lenne?

– Honnan veszi, hogy festő vagyok?

– Azt magának kell kitalálnia. Úgy tudom, hogy a festők jó megfigyelők. Ha rájön, hogy mivel foglalkoztam a nyugdíj előtt, akkor közelebb juthat a megoldáshoz. Halljuk!

– Hát! Olyan hetven körülinek saccolom. Úgy gondolom, hogy egyedül él, mert különben biztosan bemutatott volna már a feleségének. A kávét is Ön főzte és töltötte ki. Ha egyedül él, akkor pedáns ember, ahogy itt végignézek a szobán. Rend és tisztaság, pontosan úgy, ahogyan a kertben. Magas, egyenes tartású, elegáns ember. Az ujjai hosszabbak, mint az enyémek és a keze nem remeg. Láttam, milyen határozott kézzel nyújtotta át a kávéscsészét a porcelán kistányéron. Viszont nem látok egy családi fotót sem a falon. Vagy a polcokon. Ennek is biztosan megvan a maga oka, de ezt nem akarom firtatni. Talán mindig is egyedül élt. A tartásából és beszédmodorából arra következtetek, hogy nem idegen Öntől a szereplés. Az, hogy emberek előtt beszéljen. Pontosan, választékosan tudja kifejezni magát és a polcokon rengeteg könyvet látok. Azt hiszem, hogy Ön tanár volt. Igen, régivágású, elegáns tanár ember.

– A megfigyelései jók, de a következtetése hibás. Jöjjön velem!

Kazimir feláll és követi az öreget, aki elindul a nappaliból nyíló egyik ajtó felé. Teátrális mozdulattal szélesre tárja az ajtót és egy elegáns meghajlással előre engedi a vendéget.

– Tessék, a szentélyem. Ide szoktam elvonulni, ha emlékezni akarok. Lépjen be és minden világos lesz!

Világosság helyett félhomály fogadja Kazimirt. Az öreg összecsapja a tenyerét és a szobában felgyullad a fény. Nem egy nagy csillár középen, hanem sok, apró lámpa, melyek egy-egy képet, vagy tárgyat világítanak meg. Kazimir nem látja, hogy mik azok, mert figyelmét egy hatalmas, embernagyságú plakát ragadja meg és nem tudja levenni róla a szemét. A plakát körül izzólámpák sokasága ragyog, pont úgy, mint a színházi, nagy sminktükröknél, csak ezek még villognak is. Az éles fény teljesen elvakítja, és csak nyomokban tudja kivenni, hogy mit ábrázol a plakát. Egy ember áll középen és valami feliratfélét is látni vél. Az öreg ekkor egy éleset pattint az ujjával, a fények kialszanak és ugyanakkor egy reflektor világítja meg alulról a plakátot. A szobában az eddigi síri csendet fülsértően hangos dobpergés váltja fel. Kazimirből egy furcsa, eddig számára ismeretlen, éles hang tör elő. A plakáton az öreget látja, huszonöt-harminc évvel fiatalabban. Fekete frakkot visel és fehér kesztyűt. Az egyik kezében fekete cilinder, a vállán egy fehér galamb. Ugyanaz a cinkos mosoly és átható tekintet, mint most. Az egyetlen különbség a kis, fekete kecskeszakáll. Kazimir tekintete a feliratra esik: A Nagy Bartoni. A fények újra kialszanak és csend lesz. Teljes a sötétség, majd néhány másodperc múlva felgyullad a sok, apró lámpa. Kazimir előtt az öreg áll. Fekete frakkban, fehér kesztyűs kezében fekete cilinderrel és a vállán egy fehér galambbal. Kis, fekete kecskeszakállat visel, de egyébként ugyanaz a cinkos mosoly és átható tekintet.

3.

 

Eltelik néhány perc, mire Kazimir újra összeszedi a gondolatait és már nem hallja saját szívverését a fülében dobogni. A Nagy Bartoni mosolyogva mutat a szoba közepén álló két hatalmas bőrfotelre. A galambot óvatosan egy farúdra ülteti, a cilindert az egyik polcra teszi és a fehér kesztyűt egy hanyag, ugyanakkor elegáns mozdulattal beledobja. A frakkot leveszi, majd villámgyorsan kifordítja és az alsó részét felhajtja. Ugyanaz a barna, csíkos zakó, amit a nappaliban viselt. A kecskeszakállat óvatosan lehúzza az álláról és azt is a cilinderbe dobja. Kazimir, még mindig kissé rogyadozó lábakkal, a felkínált fotel felé indul és egy hangos sóhajtással lehuppan. Bartoni konyakot tölt két kristály pohárkába és ő is leül.

– Nos, kedves barátom! Kedves Kazimir! Most már maga is ismeri az én   művésznevemet. Barna Antal, mint bizonyára tudja, de gyerekkoromban mindenki         Tóninak szólított. Egyébként ez az olaszos hangzás amolyan hagyomány cirkuszi körökben. Kérem, ezentúl szólítson Bartoninak. Természetesen a nagyot nem kell hozzátenni. És magázódjunk, ha kérhetem. Ez az önözés öregít.

– Most már értem a kulcsokat. Azt hittem valami baj van velem. Láttam, ahogy zsebre tette őket. Biztosan akkor csúsztatta a zakómba, mikor búcsúzáskor hátba veregetett. Ez már akkor furcsa volt a korábbi, kimért viselkedéséhez képest. Máskor nem lehetett, ez volt az egyetlen alkalom, amikor közelebb jött, bár fogalmam sincs, hogy ez hogyan lehetséges.

– Sehogy és megint téved. A kulcsokat akkor tettem a zsebébe, mikor az elején kezet fogtunk. Maga a kezét nyújtotta, udvarias ember módjára kicsit előre hajolt és a szemembe nézett. Ilyenkor az ember zakója kicsit szétnyílik és mivel én is a szemébe néztem, lehetőség adódott erre a kis trükkre. Egyébként a hátba veregetés elterelés volt. Hogy egy kis gyanút keltsek, és ne intézze el annyival, hogy biztosan rosszul emlékszik.

– De hát akkor még nem is tudhatta, hogy kibérelem-e a házat. Mi lett volna, ha nemet mondok?

– A hatás ugyanaz. Akkor szigorú tekintettel megkértem volna, hogy adja vissza a kulcsokat, amiket az imént adtam oda. És mielőtt megkérdezné, hogy mi lett volna, ha időben eszébe jut, hogy nem kapta meg a kulcsokat. Erre volt a legkisebb esély, ahogy elnéztem, mennyire beleszeretett ebbe a kis, kedves házba. Nos, azt feleltem volna, hogy ejnye, kedves barátom, hát épp most tette el őket a zakója belső zsebébe. Érti már?

– Csakhogy van egy bökkenő. Én láttam, ahogy elteszi a kulcsokat a nadrágja zsebébe.

– Nincs itt semmi bökkenő. Kifordítottam volna a zsebeimet és a kulcsok nem lettek volna ott. Gondolja, hogy ez nagy mutatvány?

– Úgy látom, hogy Ön mindenre felkészült és teljesen logikus, amit mond. Ezek csak trükkök, amik a kisujjában vannak. Egy dolgot viszont nem értek. Honnan tudta, hogy festő vagyok? Én nem mondtam. A költözés után nem járt a kis házban, a felszerelésemet nem láthatta. Hacsak nincs valami kamera felszerelve.

– Ejnye! Csak nem képzeli, hogy ilyen aljas dolgokra vetemedek egy kis játék kedvéért. Nem tudja, hogy a bűvészek csalni szoktak? Azt hiszi, hogy egy embert szét lehet fűrészelni és aztán újra összerakni, mintha mi sem történt volna? Egy kis csalás az egész. Nem maga rakta ki azt a réztáblát a kapura ma délelőtt? Én csak megnéztem, mi áll rajta, amikor dél körül haza jöttem.

Kazimir hosszasan néz maga elé, nem tudja, mit gondoljon. Legkevésbé, hogy mit mondjon. Becsapva érzi magát és egy kicsit dühös is, amiért ilyen könnyen hagyta magát lóvá tenni. Persze, a réztábla. Gondolhatott volna rá, de Bartoni úgy megrendezte ezt az előadást, hogy még most is a hatása alatt áll. Ilyenkor nem lehet logikusan gondolkodni és az öreg pontosan ezt akarta. A bűvészek elterelik a figyelmet és aztán persze elvarázsolják a publikumot. Kazimir arra gondol, hogy őt, a negyvenkét éves, felnőtt férfit is ilyen könnyen el lehet varázsolni. Aztán Szotyira gondol. Épp azt a képet rajzolta a megbeszélt találkozó előtt, hogy az apró Szotyi ámulattal nézi a hatalmas elefántokat a porondon. Ez volt az instrukció, hogy ámulattal nézi. Kazimir akkor nem nagyon értette, hogyan lehet ezt lerajzolni. Most úgy érzi, hogy ezek után talán jobban bele tudja magát élni a kis neveletlen veréb kalandjaiba. Aztán Kazimir elmosolyodik. Nem csak Szotyi, hanem ő is cirkuszban járt ma. Anélkül, hogy tudomása lett volna róla.

– Remélem, nem sértődött meg ezen a kis tréfán, kedves Kazimir. Nem az volt a   szándékom. Tudja, néhány percig figyeltem magát az ablakból, mikor tegnap becsöngetett. Láttam, hogy milyen gondterhelt, milyen bizonytalanok a mozdulatai és           mennyire fáradt, elgyötört a tekintete. Elhatároztam, hogy egy kicsit kizökkentem ebből a fásultságból. Én úgy tartom, hogy a cirkusznál nincs jobb orvosság. Remélem, egyetért velem, de ha még nem, akkor jöjjön és nézzünk körül az én birodalmamban. Megígérem, hogy csodákat fog látni!

Egy bő óra múlva újra a bőrfotelben ülnek, Bartoni konyakot tölt, majd kérdőn néz a vendégére. Kazimir próbálja feldolgozni azt a rengeteg információt, ami most a fejében kering. Eddig fogalma sem volt róla, hogy a cirkusz világa ilyen érdekes is lehet. Az öreg minden egyes tárgyról, képről olyan szeretettel és elhivatottsággal beszélt, hogy az teljesen elvarázsolta. És ez ma már másodjára történik vele. Nem lehet véletlen. Talán a cirkusznál tényleg nincs jobb orvosság az ő problémájára? Úgy érzi, hogy erre a röpke két órára elfeledte minden búját-baját és úgy rá tud csodálkozni mindenre, mint egy ártatlan kisgyerek.

 

4.

 

Kazimir a lábai előtt elterülő várost tanulmányozza a szálloda hatalmas panoráma ablakán keresztül. A városi forgatag, az autók és emberek, mint apró hangyák lepik el az utakat és tereket. Szemben fehér vitorláshajók és luxus jachtok horgonyoznak a kikötőben, kicsit jobbra, a hegytetőn a hercegi palota épülete díszeleg. Kazimir megigazítja frissen vásárolt fekete szmokingja hajtókáját, majd belekortyol a pezsgőjébe. Arra az elmúlt hat évre gondol, amit a kis faházban élt le. Hogy mennyi mindent köszönhet a cirkusznak és a Nagy Bartoninak. Hogy mennyi mindent tanult tőle és hogy most már teljesen más szemmel tekint a cirkusz csodálatos világára. Persze, ha akkor nem bukkan rá arra a kétsoros hirdetésre az újságban, sohasem ismerte volna meg az öreget és akkor most nem lenne itt. Milyen furcsa az élet! Sokszor csak apróságokon múlik, hogy az ember sorsa milyen fordulatot vesz. Vagy a réztábla például, amivel feladta a magas labdát Bartoninak. Már többször ki akarta dobni, mert úgy érezte, hogy nem hoz szerencsét. Aztán mégis hozott. Ha nem is szerencsét, de egy új és izgalmas életet, az biztos. Talán, ha az öreg nem tudta volna megmondani, hogy ő festő, akkor a varázslat sem lett volna olyan hatásos. Az a varázslat, ami a mai napig is tart.

– Kár, hogy a kaszinó nem látszik innen. Lenyűgöző ez a város. Te, Szilveszter! Sokat beszélgettünk már a nagyapádról, de van egy dolog, amit még soha sem meséltem el neked. Egyszerűen szégyelltem. Én soha egyetlen fillért sem fizettem az öregnek a faházért. Azon a napon, amikor megismerkedtünk, azt mondta, hogy beszélgessünk egy kicsit a pénzről. Engem a frász tört ki, mert akkoriban nem voltam túl jól eleresztve. Azt hittem, hogy több pénzt akar a házért, mint amiben megegyeztünk. Nagyot tévedtem és aznap nem ez volt az első tévedésem. Ő meg, azt hiszem, hogy jót szórakozott rajtam. Megkérdezte, hogy meg lehet-e élni abból, hogy valaki festő. Hebegtem-habogtam, hogy időnként rajzolok képregényeket gyerekújságoknak, de aztán kénytelen voltam beismerni, hogy kapcsolatok nélkül nem igazán. Ekkor előállt az ajánlatával. Ha hetente két napot segítek neki, akkor nem kell fizetnem sem bérletet, sem rezsit. Elmesélte, hogy a szoba, amit láttam csak a jéghegy csúcsa és ő mindent gyűjt, ami a cirkusszal kapcsolatos. Tele van a padlás különböző tárgyakkal, képekkel, plakátokkal meg ki tudja, mivel és szeretné az egész házat úgy berendezni, mint ahogy azt a szobát megcsinálta. Ekkor született a cirkusz-múzeum gondolata, amit már te is ismersz. És aztán persze munka közben állandóan a cirkuszról beszélt, én meg szájtátva hallgattam. Ha akkor büszkeségből nemet mondok és a fizetést választom, a mi közös munkánk sosem valósulhatott volna meg.

– Ezt jól kifundálta a Nagy Bartoni. Ez nagyapára vall. A kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Tudod, hogy ő nem akarta kiadni a faházat? Az apám erőszakoskodott vele. Hogy jól jön az a pénz ahhoz a kevéske nyugdíjhoz. Csakhogy egy dologról senki sem tud a családban. Az öregnek van pénze. Csak épp úgy gondolta, hogy ezt nem köti senkinek az orrára. Tudod, hogy szerette a meglepetéseket. Az volt a terve, hogy majd ha meghal, akkor egy közjegyző levelet küld mindhárom fiának az örökségről. Megmutatta a borítékokat. Feladó: A Nagy Bartoni a Mennyek Cirkuszából. És most megkérdezheted, hogy én honnan tudom.

– Téged mindig is nagyon szeretett az öreg. Tudom, hogy mindenki a család fekete bárányának tartott. A három fiú és a nyolc unoka mind a cirkusznál maradt, ahogy egy igazi cirkuszos dinasztiához illik. Te voltál az egyetlen, aki inkább tanulni akart. Ezt a filmrendező dolgot nehezen emésztették meg. De a nagyapád bízott benned. Nekem mindig azt mondta, mikor ez szóba került: Meglátja, kedves Kazimir, nincs itt semmi hiba. A fiú meg van fertőzve a cirkusszal és majd megtalálja a helyes utat.

– És így is lett. Mikor beszéltem neki erről a közös film tervünkről, nagyon meghatódott. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte tudnának-e a cirkuszos családok, beleértve a miénket is az anyagiakban segíteni. Mert ehhez rengeteg pénz kell és ő persze mindenkit ismer. Hadováltam neki több mint egy fél óráig, hogy ez minden cirkusz közös érdeke, jó reklám meg ilyesmi. Hagyta, hogy végigmondjam a mondókámat és utólag már tudom, hogy akkor is jól szórakozott. Szereti az embereket az orruknál fogva vezetni. A végén megkérdezte, hogy mennyi pénzről van szó. Odaadtam a költségvetést, megnézte és megkérdezte, hogy ez forintban értendő? Mert ha igen, akkor nem kell senkitől kérni. Nos, innen van a pénz a filmre. Ő adta, csak ezt nem árulhattam el neked, egészen mostanáig.

– Mert mi van most?

– Ezzel várni akartam a díjkiosztó végéig, mert szerettelek volna meglepni. Akkor hatásosabb lett volna, de most már mindegy. Az van most, hogy néhány órával ezelőtt hívtak az irodából. Amerika is beszállt a játékba, aláírtuk a szerződést az egyik legnagyobb amerikai forgalmazóval. És tudod, hogy az mekkora piac?

Kazimirnak fogalma sincs, hogy az mekkora piac, de érzi, ahogy a fejéből kiszáll a vér és enyhén szédülni kezd. Feláll a fotelből és a fürdőszoba felé veszi az irányt. Egy kis hideg víz jót fog tenni. Hosszasan nézi a vizes arcát a tükörben, majd kikiabál a nyitott ajtón keresztül.

– És honnan volt az öregnek ennyi pénze?

– Ezt is elmondom, de most ígérd meg, hogy amit ma tőlem hallottál, azt nem árulod el senkinek. Hallgatsz, mint a sír. Ugyanis, ezzel a szerződéssel vissza tudom adni nagyapa pénzét. És nem akarom elrontani a játékát. Hadd szórakozzon egy kicsit még a halála után is. Ő persze azt mondta, hogy nem kell visszaadni. Ha szükség van rá, hát szükség van rá. Majd jön még onnan, ahonnan ez jött. Na és akkor, hogy honnan van a pénz. Nagyapa kidolgozott egy bűvészmutatványt, amit ő soha sem adott elő, ezért senki sem tud róla. Ez már a nyugdíja után volt. Megkereste az egyik amerikai bűvész kollégáját az ötlettel, akivel közösen dolgoztak néhány évvel korábban. Az amerikai akkor még nagyon fiatal volt és nagyapa roppant tehetségesnek tartotta. És megegyeztek. Az amerikai a mutatvánnyal befutott és világszám lett belőle. Azóta rendszeresen küldi a jogdíjakat egy számlára, amiről csak nagyapa és persze az adóhivatal tud. Ennyi a történet. Nem semmi, nem igaz? De igyekezz már, mindjárt jön a taxi!

A taxi a kivilágított moziépület előtt áll meg, ahol már gyülekeznek az emberek. Amíg Szilveszter kifizeti a fuvart, Kazimirnak van ideje egy kicsit körülnézni. Nem lehet nem észrevenni az épület falára kifeszített hatalmas vásznat, mely a filmjüket hirdeti. A plakát egy csíkos cirkuszi sátrat ábrázol, nagyjából semmi mást. Jó megfigyelőnek kell lenni ahhoz, hogy az ember felfedezze a felhők között az apró verebet a kis, fekete kalapban, szájában a nála háromszor nagyobb kofferrel. Kazimir elmosolyodik.

A CIRKUSZ VARÁZSLATOS VILÁGA. Egész estés animációs film kicsiknek és nagyoknak. Alkotók: Barna Szilveszter és alatta, középen, nagy betűkkel: Kazimir.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Kazimir”


  1. … de jóóó!
    Szeretettel gratulálok!

    Hozzászóló: Hajnal Éva | 2019. február 9., 10:16
  2. Remek írás, jó történet, kedves befejezés, gratulálok!

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2019. február 9., 20:59

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés