B. Tomos Hajnal | Bolondéria

Szépirodalom - próza

Bolondéria

 

Ül a bolond a járdaszegélyen és röhög. A járókelők épp csak nyugtázzák egy pillantással, hogy nincs ki mind az összes kereke, aztán sietnek útjukra. A bolond már csak ilyen: roppant murisan fogja fel a dolgokat, azon is képes vihogni, hogy horgas a kisujja. De ez a bolond már úgy kacag, hogy csorog a könnye és csapkodja a térdét. Leállítja ez első járókelőt és habzó szájjal, levegő után kapkodva hadarja:

– Elment, hogy ne kelljen folyton a szájától megvonni a falatot… hogy ne kelljen állandóan gázra, villanyra kuporgatni. Nem volt neki jó a panel, elment a kertes házba… elszökött tőlem a bukaresti úrhoz…

Ököllel püföli a fejét és szinte üvölt:

– Elment, elment, mikor éppen jól kezdett menni minden… porszívót vettem neki, tudja, olyant, ami mossa a szőnyegeket is…

Aztán már a következőt nyaggatja:

– Álljon meg egy kicsit… maga még nem tudja… én is ma reggel hallottam a rádióban. Az a seggfej politikus volt… aztán most ott ül a sitten. Hát nem muris? Elvettek tőle kertes házat, BMW-t, mindent. Elárverezték. Maga ezt nem érti. El-ár-ve-rez-ték.

A hahotázásból hirtelen sírásba fúl a hangja. Ismét a járdakőre kuporodik és ingujjával maszatolja szét könnyeit a borostán. Már csak magában motyog, olyan komolyan, mintha egy csapásra helyrebillent volna agyában az a kilazult „kerék”.

– Most aztán visszatér. Nincs hova mennie. Biztosan visszatér hozzám, hiszen tudja, én itt vagyok. Mindig is itt voltam. Tényleg, visszatérhetne s akkor…

Valami gyermeki derű ül ki az arcára. Most már zsebkendőjével, gondosabban megtörli az arcát és felnéz az égre, mint aki a nap állásából próbálja kitalálni hány az óra.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Bolondéria”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés