Délután negyed öt lehetett, amikor Hámori Géza találkozott a téren Varga Péterrel. Mind a ketten most jöttek haza a melóból. Hámori fáradtnak érezte magát, pedig nem dolgozott olyan különösen sokat. Csak az idegeskedés, az csipkézte szaggatottra idegeit. Az utóbbi időben elég nagy a hajtás. Fontos az a rohadt német kiszállítás. Ezt hajtja mindenki odabent, eszeveszett buzgalommal, amely nem más, mint a meglévő munkahely féltése. Túlóráznak, még sem mennek a dolgok úgy, ahogy szeretné. Nehéz az emberekkel bánni is. Hülyére szövegelheti magát, csak néznek a semmibe, mintha nem értenék, amit mond nekik. Most tavasszal lett művezető ebben a német érdekeltségű gyárban. Nem olyan egyszerű feladat az egész, mint ahogy azt először ő is, meg sokan mások elképzelték. Húsz embert kell irányítani, munkával ellátni. Aztán meg a melósnak is elég sok baja van. Nem smakkol a blokkoló kártya használata. Elfelejtik lehúzni, pedig ott lapul a zsebében. – Régen ilyen nem volt! – mondják védekezés képen. Mert a tulaj, az, következetes. Ha nincs blokkolás, ugrik néhány óra, ha a kedve olyan, akkor az egész nap. Nem jutott sohasem eszébe, amikor még az AFIT-nál volt tanuló. Esztergályos a szakmája, ezt most itt a présgépeknél, meg a szerelő csarnokban, jól tudja hasznosítani. Akkor csak azt látta, hogy a főnöke, az öreg Varga, mindig akadékoskodik. Szóval nem olyan egyszerű vezetőnek lenni, még akkor sem, ha most a pénzzel elégedett. Igaz, melózott ezért ő eleget. Mindig azt akarta, vigye valamire, legalább többre, mint az apja, mert az nem vitte semmire. Az csak iszik, vedeli az italt, hogy az már nem közönséges. Most a szerencsének, meg a sorsnak köszönhetően hetven éves, de egy mozgó roncstelep. Amióta az a baleset érte semmire sem lehet használni. A család szégyene, a nagymamával együtt isznak, mert Sára néni, ebben igazi partnere. Jóval idősebb nála az öreglány, mindig mondja: – Engem a szesz konzervál. Olyan, mintha spirituszba ülnék, de a szesz nem kívül van, hanem belül! – ezen aztán cinkos mosollyal derül.
Ezért kellett az iskola után mindjárt, tizenöt éves fejjel, dolgoznia. Lehúzott ott vagy húsz évet, a nagy rendszerváltást is ott érte meg. Ott végezte el estin a szakipari technikumot is. Ebből is mennyi balhé volt otthon. Sohasem tudott tanulni. Az állandó veszekedések, balhék sorozatát érte meg. Ezt nem lehet kibírni ép ésszel, csak ő élte túl, aki ilyen barom. Hirtelen, most jutott, mindez eszébe, nem is akart erre gondolni, mert már eleget foglalkozott vele. Ki az a barom, aki ezzel fekszik és kel? Mégis hatással volt rá.
– Szevasz! – köszönt Varga Péter és a hónalja alá gyűrt olajos aktatáskát a padra dobta.
– Meló? – kérdezett köszönés helyett Hámori. – Megy!
– Mi újság az autóknál?
– Van elég belőle!
– Legalább jók? – kérdezte Hámori továbbra is. Így akarta saját gondolatait elűzni.
– Te hülye vagy? Akkor minek hoznák? – kérdezett vissza egy kicsit ingerülten Varga. – Ócskák! Tragacsok! – kiáltotta és cigarettára gyújtott. – A főnök mindig balhézik, minden meló, sürgős! A tulaj behozza a kaszniját, neki nem számit semmi. Pénze van és kész!
– Pénzért megy minden! – mondta Hámori.
– Az igaz. Más letopogja a fröcsijét, „ő” jön, nyom a főnöknek egy „barna kettest”, vagy egy „5-öst három nullával” – papírból! Én meg betegre gürizhetem magam azzal a Noé korabeli Opellal, mert a csávó ezzel jár, szar az egész, de már megszokta. Hisz az ember a foshoz is hozzászokik, ha nincs más igénye.
– Ez a maszek üzlet, látod!
– A másiknál is így van. Állami már nincs, az egy régi fogalom. Csak az a különbség, hogy az egyik rafináltabb, mint a másik – mondta Varga Peti és a félig leégett cigaretta füstjét jó messzire kifújta.
– A fene egye meg az egészet! – mondta rezignáltan Hámori.
– Helyes! – tette hozzá Varga. – Gyere, menjünk az öreg Marosihoz – indítványozta és felvette az aktatáskáját és újból a hónalja alá gyűrte. Átugrották a park alacsony vaskerítését és elindultak a Marosi kocsmájához.
– Este mit csinálsz? – kérdezte Varga Peti.
– Nem tudom – válaszolta Hámori és közömbös arccal a semmibe bámult.
– Elmehetnénk valahová.
– Hová?
– Mindegy! – gondolkodott egy kicsit. – Csak úgy sétálni, csavarogni.
– A srácok?
– Jönnek! Úgy hétóra felé. Gedó Laci az dolgozik, azt hiszem hatig, a kis Kapás meg Gödre ment a nagymuterjához – mondta Varga, majd az utca túloldalára integetett egy huszonhárom év körüli, szürkeruhás srácnak. – Szia Kopcsák! – kiáltotta.
– Szevasztok! – köszönt vissza, de nem állt meg, ment tovább.
– Gyere egy sörre! – invitálta Hámori. – Még annyit kiszorítunk, hogy jusson neked is.
– Nem lehet, sietek! – mondta a szürkeruhás Kopcsák Pisti és ment tovább. – Majd máskor! – kiáltotta távolabbról vissza. Hámori és Varga egymásra néztek, szinte értetlenül. – Hová siet ez? – kérdezte Hámori Géza. – Melózni!
– Ilyenkor?
– Valami fusi meló. Csak ez jut neki. Más nincs, hiába keresed – mondta Hámori, kissé felháborodva. – Valamikor tábla volt a gyárkapun, kit keresnek. Ma már nincs tábla, se gyár, még a gyár helye is hiányzik. Elvarázsolták! – összegezte okfejtését.
– Mióta megnősült, csak rohan – mondta Hámori, és mintha gondolataiban valami olyasmit kérdezne önmagától: – Ilyen lesz az ember, ha társat választ, megnősül? Hát igen, a család! A család? Az ő családja, az egy jó bagázs! Nem kíván senkinek sem, ilyen eszeveszetten sziporkázó, gőzös fejű együttest!
– Így van ez pajtás. Kell a pénz. Az anyjával beszéltem a múltkor – mondta Varga. – Sajnálja a fiát, hogy nincs munkája. Pedig benne, van akarat, de csak hitegetik, mint kurvát, azzal a bizonyossal.
– Biztosan nem szeretnének az öregekkel lakni. De hova menjenek? Az albérletre inge, gatyája rámegy. Ami marad, arra meg egyik bank sem ad semmit. – Aztán ott állsz meztelenül! – mondta Varga Peti és értetlenül csóválta a fejét. Hámori nem szólt, gondolataiba merülve igent intett. Az úton teherautó hajtott el, a port beleverte az arcukba. Hámori dörzsölte a szemét, Varga nagyot köpött a park felé.
– Így van ez! – mondta Hámori. – Ez már gond, mégpedig nagy gond és egyre nagyobb lesz! – és egy óriási sóhajba tört ki szorongása. Átmentek az úttesten a kocsma oldalára.
– Itt a filozofikus kérdés a nagyokhoz, mit tegyenek a kicsik, hogy ne maradjunk mindig ilyen picik? – összegezte Varga Peti és fura léptekkel egyensúlyozott a járdán. Odaértek a kocsmához. Nem voltak még sokan, a pulthoz álltak. Marosi nem szólt, már megszokásból, csapolta a két korsó sört. Hámori egy-egy feles vodkát is kért, kísérőnek. – Miért menjen a sör az útjára, csak úgy egyedül? Aztán ezt megismételték még kétszer és érdekes módon, úgy tűnt, mintha könnyebb lenne a levegővétel, mintha jobban látnának, pedig a látótérben nem volt más, csak a Marosi kocsmája és a büdös cigaretta füst, szürke félhomálya.
Hozzászólások