Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 5.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 5.

 

Kronawitten szobrai

Dél­után 5 óra kö­rül járt az idő. 1945 áp­ri­li­sa volt, ka­to­nai sze­rel­vé­nyen ül­tünk és ro­bo­gott a vo­na­tunk – va­la­hol Linz fe­lé Auszt­riá­ban. A vo­na­ton rész­ben se­be­sült ka­to­nák, rész­ben ma­gyar me­ne­kül­tek és me­ne­kí­tett bú­to­rok vol­tak. Az el­ső, kö­zép­ső és a hát­só ko­csik te­te­jén egy-egy gép­pus­kás osz­tag vi­gyáz­ta a vo­na­tot a rend­sze­res re­pü­lő­gép-tá­ma­dá­sok miatt. Hir­te­len síp­szó, ka­to­nai ve­zény­sza­vak és nagy moz­gás tá­madt a vo­na­ton. A vo­nat fé­ke­zett és las­san megállt. Mel­let­tünk egy sű­rű fe­nyő­er­dő volt és min­den­ki oda igye­ke­zett. Anyám egyik ke­zé­vel bá­tyá­mat, a má­sik­kal en­gem fo­gott. Mel­let­tünk is li­heg­ve sza­lad­tak az em­be­rek. Ame­ri­kai va­dász­gé­pek kö­ze­led­tek, és sej­tet­tük, hogy per­ce­ken be­lül tá­mad­ni fog­ják a vo­na­tot. Ép­pen hogy beér­tünk az el­ső fe­nyő­fák alá, máris ro­po­gott a gép­pus­ka, hul­lot­tak a bom­bák. Kö­rül­néz­tem, a fák mö­gött né­met ka­to­nák pus­kák­kal lőt­ték a tá­ma­dó gé­pe­ket. Re­meg­ve búj­tunk a ma­má­hoz. Az­tán hir­te­len csend lett, az ame­ri­kai gé­pek el­men­tek. Las­san vissza­men­tünk a va­gon­ba, ahol hal­lot­tuk, hogy a hát­só gép­pus­ka­ál­lást ta­lá­la­tok ér­ték, és a ke­ze­lő­sze­mély­zet – fia­tal né­met ka­to­nák –, há­rom sze­mély is meg­halt.

A vo­na­tunk ro­bo­gott to­vább, és meg sem állt Kronawittenig – egy oszt­rák ta­nya­köz­pon­tig –, ahol szá­munk­ra a há­bo­rú vé­get ért. Ame­ri­kai fog­ság­ba es­tünk. Apám ala­ku­la­tá­val is a kö­zel­ben esett fog­ság­ba és el tud­ta in­téz­ni – jól be­szélt nyel­ve­ket –, hogy a mi csa­lá­dunk egy ti­pi­kus oszt­rák ta­nyá­ra ke­rül­jön. El­kez­dő­dött egy 3-4 hó­na­pos fo­goly­idő­szak. Ne­künk, mi­vel az ame­ri­kaiak­nak szük­sé­gük volt össze­kö­tő tiszt­re, kor­lá­to­zott sza­bad­ság­gal, de re­la­tív jó dol­gunk volt.

Apá­mat ki­ne­vez­ték a kör­nyé­ken lé­vő mintegy 15-20 ezer ma­gyar ka­to­na kép­vi­se­lő­jé­nek, pa­rancs­no­ká­nak. 30-35 fős fegy­ve­res osz­ta­got ka­pott, ma­gyar ka­to­nák­ból vá­lo­gat­ta, és ezek­kel volt fe­le­lős a rend­fenn­tar­tá­sért. Min­den nap Jeep jött ér­te és a lin­zi ame­ri­kai pa­rancs­nok­ság­ra vit­te, ahol in­téz­te a fog­ság­ban lé­vők na­pi ügyeit.

Apám, aki ko­ráb­ban meg­men­tet­te egy te­het­sé­ges fa­fa­ra­gó – Sza­bó Ist­ván – éle­tét, most ki tud­ta hoz­ni a lá­ger­ből, és ez a szob­rász a ta­nyán kedv­te­lé­sé­nek él­he­tett. Szob­ro­kat ké­szí­tett fá­ból. Há­bo­rú után meg­kap­ta Ben­czúr Gyu­la mű­ter­mét és Kos­suth-dí­jas szob­rász­mű­vész lett. En­gem na­gyon sze­re­tett, so­kat lo­va­gol­tam a tér­dén, és a csa­lád ha­lá­láig tar­tot­ta ve­le a kap­cso­la­tot.

Ér­de­ke­sen tel­tek a nap­jaim. Ha­tal­mas ter­me­tű né­ger ka­to­nák­tól kap­tam őszin­te mo­so­lyo­kat és fi­nom ame­ri­kai cso­ko­lá­dé­kat. A há­bo­rú las­san vé­get ért. A vissza­vo­nu­ló ma­gyar és né­met csa­pa­tok­ból ha­di­fog­lyok let­tek. Bá­tyám­mal so­kat sé­tál­tunk a kronawitteni ta­nya­köz­pont kö­rül. A ké­ső ta­va­szi né­met er­dő gyö­nyö­rű volt. Ha­tal­mas szé­rűk­kel és tá­ro­lók­kal ren­del­ke­zett ez az oszt­rák ta­nya, egy mo­dern kis gaz­da­ság volt. Ha­tal­mas lá­ge­rek – ha­di­fo­goly­tá­bo­rok – vol­tak a kör­nyé­ken. A fog­lyok vár­ták, hogy dönt­se­nek ró­luk, hi­szen a há­bo­rú, ahogy hal­lot­tuk, be­fe­je­ző­dött.

Es­tén­ként hal­lot­tam apám és anyám be­szél­ge­té­sét, ta­na­ko­dá­sát. Ezt a te­rü­le­tet a szö­vet­sé­ge­sek sem­le­ges zó­ná­nak nyil­vá­ní­tot­ták és az itt re­kedt fo­goly ka­to­na­sá­got, tiszt­jeik­kel együtt a kö­zel­jö­vő­ben ha­za kí­ván­ják kül­de­ni, így a ma­gya­ro­kat az orosz meg­szál­lás alatt lé­vő Ma­gyaror­szág­ra. Nem sok jót hal­lot­tunk az oro­szok­ról, a tisz­te­ket el­vi­szik Oroszor­szág­ba – mond­ták.

Te­he­tet­le­nül vár­tuk, hogy dönt­se­nek sor­sunk­ról és ek­kor egy vá­rat­lan for­du­lat kö­vet­ke­zett be. Egy ame­ri­kai ez­re­des, aki­vel apám jó vi­szony­ba ke­rült és egy hé­ten két­szer is el­jött be­szél­get­ni, meg­néz­te a fa­fa­ra­gó Sza­bó Ist­ván szob­rait. Meg­tet­szet­tek ne­ki a szob­rok Volt 8 da­rab 40 cm-es szo­bor, amik nóg­rá­di asszo­nyo­kat, bá­nyá­szo­kat áb­rá­zol­tak. Eze­ket Pis­ta bá­csi anyám­nak aján­dé­koz­ta.

Egyik es­te azt mond­ta az ame­ri­kai ez­re­des, ha ne­ki ad­juk a szob­ro­kat, ak­kor más­nap elin­té­zi, hogy az ame­ri­kai zó­ná­ba ke­rül­jünk és se­gít ki­jut­ni Ame­ri­ká­ba is. Szü­leim hosszas ta­na­ko­dás után dön­töt­tek – Szi­bé­ria he­lyett in­kább men­jünk a biz­tos­nak lát­szó Ame­ri­ká­ba és odaad­ták a szob­ro­kat. Más­nap az­tán nem jött a te­her­au­tó és az ez­re­dest is el­nyel­te a föld. Töb­bet nem lát­tuk.

Csa­lá­dunk sor­sa meg­pe­csé­te­lő­dött. A sem­le­ges zó­na kiürí­tés­re ke­rült és min­ket is ha­za­to­lon­col­tak Ma­gyaror­szág­ra. Sza­bó Pis­ta bá­csi is ve­lünk jött ha­za. Az el­ra­bolt 8 szo­bor – nóg­rá­di me­nyecs­kék és bá­nyá­szok – pe­dig ma is va­ló­szí­nű­leg egy ame­ri­kai ott­hont dí­szí­te­nek. Kronawittenből egy tár­gyi em­lé­künk ma­radt, ame­lyet a mai na­pig őr­zök. Egy var­ró­do­boz, ame­lyen a felirat em­lé­kez­tet a Kronawittenben megélt za­va­ros idők­re.

A tanyáról jártunk néha a közelben levő Szikla színházba, ahol a fogoly magyar katonák adtak elő színdarabokat. Két embert ismert jól apám, így ezekkel voltunk baráti kapcsolatban: dr. Molnár Jánossal és Lányi Sándorral. Az egyik kosztümös darabban tetszett nekem a legjobban Lányi bácsi, aki vezérkari százados volt, amíg nem lett fogoly, és ő játszotta a fekete kandúrt ebben a színdarabban. Énekes, zenés színdarab volt és ő remekül nyávogott. A kandúr dalai nagyon fülbemászóak voltak. Legközelebb húsz év múlva találkoztam vele, a VIZITERV portásfülkéjéből köszönt rám, és aztán együtt emlékeztünk Kronawittenre és a Szikla színházra. Dr. Molnár János katonaorvos volt és ő látta el a háziorvos szerepét a családunkban.

Belázasodtam és kihívtuk, megvizsgált és adott orvosságot, de itt történt a baj. Összecserélte, illetve rossz volt a doboz címkéje és lázcsillapító helyett altatót adott be nekem. János bácsi elment és anyám nem értette, hogy miért alszom olyan szokatlanul mélyen. A levegőt is furcsán vettem, ekkor rohant vissza János bácsi izgatottan és nagyon ijedt volt. Jolika, gyorsan, gyorsan nagy adag kávét a gyereknek. Öntötték belém a kávét, kaptam valamilyen injekciót, és két óra múlva felébredtem. Apám és anyám is végig ott volt mellettem. János bácsi falfehérsége is visszatért a természetes színre. Ez volt életemben az első eset, amikor majdnem meghaltam. Másnap már csak lázam volt és 4-5 nap után már vidáman játszottam.

 

(Következő rész: jövő kedden)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 5.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés