Ha szívemet keresem, melletted találom.
Ha lelkemet keresem, hajfürtödben látom.
Ha szomjúságtól űzve a tó fölé hajlok
Tükrében a Te arcod képmását csodálom.
Rumi
I.
A Himalája hegyóriásainak védelme alatt kétezer-hatszáz évvel ezelőtt egy mesésen gazdag királyság húzódott meg. Az örök hó birodalmának ékköve a zafírszínű hagymakupolákkal díszített, márványoszlopokkal szegélyezett a Rohini folyóra néző palota volt. A palota bejárata előtt fehér márványból faragott elefánt vigyázta a bent élők szerencséjét és boldogságát.
A király kitekintett az ablakból, a rózsaszínben csillogó hullámos márványlépcsőt kereste, majd a hercegnő teraszára pillantott. Jól sejtette, az udvarhölgyek még öltöztetik a kis hercegnőt. Amikor csak tehette a lányával együtt nézte a felkelő nap tükrében a folyón érkező hajókat és a rakományaikat. Szerették a forgatagot, a színes bálákat, a nehéz szőnyegeket és a fűszerektől foltos zsákokat cipelő, erőtől duzzadó szolgák látványát. Néha az indiai szél még a kufárok és a piac zsivaját is felvitte hozzájuk. A közös reggeli után mindig sétáltak egyet a kertben, megúsztatták a kezüket a szökőkutakban, törtek néhány vörösrózsát és elidőztek a kislány kedvenc szobra előtt, amelyről már hónapok óta állította, hogy a férje lesz.
– Egyszer, apuska, megmozdult ez a szobor! Itt ültem és Laksmi istennőre gondoltam, aki lótuszvirágokon ül az álmaimban és azt ígéri, fiút fogok szülni. Észre sem vettem, hogy már órák óta álmodozom és merengek, amikor ez a szobor rám szegezte a tekintetét és azt mondta: – Elhozom a világnak a tudatosságot, de az én szememben Te leszel a fény, Drága Feleségem! Apuska, hogy lehet ez?
A király sajnos nem tudta a választ, de a lánya születésének napja egyre többször elevenedett meg benne. Azon a napon mindenki ünnepelt a birodalomban, a szolgák ételt és aranypénzt osztottak a piacon, folyt a bort, fűszeres jázminrizs illata szállt a levegőben. A királynő egy fiú után végre lányt szült. Nagy dicsőség egy anyának fiút szülni, de mindketten vágytak egy kislányra, akit elhalmozhatnak szeretettel, aki öreg koruk édes íze lesz majd.
A szokásokhoz híven összeültek a csillagászok és a jósok, hogy megjövendöljék a gyermek sorsát. A zárt ajtók mögött órákon át vitatkoztak és számoltak, már beesteledett, mikor a végtelen hosszú idő után megmozdult a kilincs és a legöregebb asztrológus ajtót nyitott. Méltóságteljes léptekkel a király elé járulva mély meghajlással érces hangon azt zengte:
– A hercegnő nemesebb lesz a világ összes királyánál! Ő az igazság, a hit és a szépség!
A király boldogsága és tanácstalansága egymással vetekedett. Hiába faggatta tovább az ősz bölcseket, nem tudtak neki többet mondani. A jóslat rövid, súlyos és befejezetlen maradt, magába rejtve a kislány sorsának és létezésének titkát.
A gyönyörű, mandulaszemű hercegnő nemcsak a szüleinek hozott boldogságot, meleg boldog nevetése gyakran betöltötte a palotát. Törékeny alkata egy őzgidára hasonlított, ezért is becézték Szarvasszülöttnek. Egész gyerekkorában láthatóvá vált, hogy gyönyörű nő lesz belőle. Elbűvölő személyisége, édes hangja mindenkit rabul ejtett. Kedvessége, lágysága és a jó szíve az egész országban, sőt más birodalmakban is ismert volt. A király nagy figyelmet fordított lánya oktatására, a hercegnő énekelt, festett, harmóniumon játszott, de amitől az emberek igazán szerették, az az együttérző viselkedése volt. Néha, amikor a vigyázó őrök figyelme ellankadt, kisurrant a palotából és a piactéren mesét mondott a gyerekeknek, kosarából datolyát és fügét osztott, öregeket látogatott, és ha tudomására jutott, hogy valaki nélkülözni kényszerül, akkor segített.
A tizenhatodik születésnapja előtt Laksmi istennő ismét eljött hozzá. Az álmában virágeső zúdult rá, ám a folyamatosan hulló szirmok függönye áttetszővé szelídült és meglátta magát mögötte. Egy romos templom előtt virágokat árult, ő volt és mégsem. Felismerte a szénfekete haját, az arcvonásai is hasonlóak voltak, de nem teljesen. A megújulás nyolc lótuszvirága volt a kezében, melyből ötöt átnyújtott egy magas, isteni fényben tündöklő nemes arcú tanítónak, aki megígérte, hogy a világ végezetéig minden születésében ő lesz a felesége, azért, amiért ezeket a virágokat neki ajándékozta.
A hercegnő másnap, virágfüzéreket vitt Laksmi istennő oltárára, és kérte, hogy küldje el számára az ifjút, nem akarta, hogy az álom véget érjen, tovább akarta élni a bűvöletet, azt akarta, hogy a férfi valóra váltsa az ígéretét.
II.
A királyság életét megbolygatta a hír. Egy Ifjú Herceg, ki szegről-végről rokonságban állt a királlyal, feleséget keresett magának. A család tiszta erkölcsű uralkodók leszármazottjai voltak, a nemzetség eredetét az istenekkel hozták összefüggésbe, melynek bizonyítéka volt, hogy a gyermek születésnapján, az erdei patkány év negyedik holdjának 15 napján csodák történtek. A Mindenséget fény árasztotta el, a föld kétszer megremegett, a vakok látni kezdtek és a betegek felgyógyultak. Az ifjú édesanyja a szülés utáni hetedik napon meghalt, de az ország bölcs tudósai elmondták az özvegyen maradt királynak, hogy Maya hercegnő az istenek körében született újjá, űzze el a bánatát és fordítsa figyelmét a gyermekre.
Az Ifjú Herceget nagynénjére bízták, aki harminckét dajka segítségével nevelte unokaöccsét. Amikor először szórtak rózsaszirmokat az Ifjú Herceg elé, hogy az iskolamester elé vigyék, a gyermek csak mosolygott. 64 különféle ábécét mutatott a tanítóknak, folyékonyan írt és olvasott. Jártas volt a számtan és a csillagászat tudományában, ismerte az állatok természetét, a harci fegyverek használatát, birkózásban, úszásban, nyíllövészetben sem volt párja. Nemzetsége minden tagját felülmúlta.
Ez az Ifjú Herceg keresett most magának párt. Mindenki tudta, hogy különlegesnek kell lennie. A Herceg írásba is foglalta azokat a tulajdonságokat, melyeknek birtokában kell lennie a választottjának. Indiai egész területén kutatták a hölgyet, aki kezet nyújt majd a Hercegnek. Ez a pergamen most megérkezett a Himalája védte királyságba is. A király bölcsei és miniszterei körében pattintotta szét a viasszal lezárt levelet.
A szerelmes kóborol, kedvesét keresi, az aszkéta leborul, Istenét szereti, egyik inni vágyik, a másik enni akar, én a Nap vagyok, ki Holdját keresi, Istenek kegyelme tudom, hogy vágyam segíti…
A Hercegnő a szerelme kiapadhatatlan tengerét érezte a lelkében, tudta, hogy Laksmi istennő elküldte neki az isteni fényben tündöklő papot, aki egy másik életükben ígéretet tett rá, hogy az idők végezetéig minden születésében feleségül választja.
Szolgák hada jelent meg a szobájában, akik segítettek összecsomagolni a ruháit, a fényes ékszereit, azokat a vázákat, szobrokat, amelyet a szülői házra fogják emlékeztetni az új otthonában is.
Feldíszített elefántok, éjfekete lovak, ketrecbe zárt kékzománcos pávák, harcosok és tanítók kísérték Szarvasszülöttét a Himalája hegyláncain és síkvidékein át az Ifjú Herceghez. A szekérnyi virágfüzér ontotta magából a mámorító illatokat, a nehézszagú gólyaorr, a szodomai almavirág segítette elfeledtetnie a kínzó érzést, mely életének egy szakaszának lezárása miatt égett a lányban.
Az Ifjú Herceg 19 éves volt és oly ragyogó, hogy Eget és Földet egyarát megörvendeztetett. Tekintete becses, termete délceg.
Amint a távolból megpillantotta menyasszonya konvoját, felült hűséges, Dicséretremélő nevű lovára, és eléje sietett. Fényes nappal csillagok hullottak az égből, az Istenek szívének dobbanását hallotta minden földi teremtmény, az Univerzum összes birodalmában tudták, hogy Igaz Szerelem született és hamarosan esküvőre készül majd a királyság.
Az esküvő hét napig tartott. Az ifjú pár megidézte az isteneket is, jelen volt Laksmi, a szerencse istennője, Visnu a világ teremtésének és létének fenntartója, de meghívták Genesat is a művészetek istenét, hogy majd segítse a történetírókat múzsához, ha az életükről szeretnének az eljövendő nemzedékek a jövőben regélni.
Az áldozati tűzbe dobott virágszirmok lobbanása jelezte, hogy az égiek elfogadták felajánlásaikat, a szerelmüket a hűség, a szilárdság, egymás tisztelete és az Ifjú Herceg meglepő kívánsága, a szabadság is jellemzi majd. A szerelmesek minden elképzelhető földi jó mellé négy palotát is kaptak nászajándékba, ahol megkezdhették a közös útjukat.
A szerelmesek belemerültek egymásba, az érzéki örömök adta boldogságba, felfedezték egymás testét, hajlatait, ízeit, a sejtjeikbe rögzítették egymás illatát és vonalait. A Hercegnő imádta férje ajkának ívét, a Herceg pedig nem tudott betelni felesége édes hangjával és kezének kecsességével. A csókok és az ölelések egymásba folytak, megszűnt az én és a te, már csak a Mi létezett. Játszottak, zenéltek, az életük egy felhőtlen realitás nélküli álommá vált, melyből hiányzott minden, amely tükrözte volna a földi világ sajátosságait.
10 év telt el így, ebben a kábító mámorban, amikor a Hercegnő megérezte, hogy a szíve alatt egy új életet hordoz. Eszébe jutott Laksmi istennő jóslata, tudta, hogy hamarosan fia születik. A testében zajló csoda arra indította, hogy egyedül sétáljon a magnólialigetben, elmerengjen az anyaság felelősségében, imádkozzon és felkészüljön a szülésre. A szerelmes éjszakák helyett inkább a meghitt védelemre vágyott. A Herceg tiszteletben tartotta szerelmese kérését, így ő is megpróbált a helyzetadta lehetőséget kihasználni, így adódott, hogy életében először a palotán túlra is kitekintett.
III.
A Hercegnő nemcsak gyermeke közeledtét érezte, hanem imádott férje távolságtartását is. Valami megváltozott, a férfi egyre többször elmélkedett egy jambu fa árnyékában. A szolgák azt mesélték, hogy az iránta való tiszteletből az Árnyék nem változtatta meg a helyét a nap haladása szerint, hanem ott maradt, ahol a Herceg ült.
A nő többször faggatta a férfit, mi az oka a csendjének, miért távolodik tőle, miért nem képes beavatni a bizalmába úgy, mint rég?! Talán ő vétett, talán már nem leli kedvét a szépségében?
Ne hagyja, hogy szenvedjen, a hiánya maró fájdalom a lelkében. Könyörögve kérte a férfit, hogy szüntesse meg a köztük lévő falat, nyisson újra utat hozzá, engedje meg, hogy ismét egymásban oldódjanak fel.
A férfi némasága egyre súlyosabban nehezedett rájuk, látszott rajta, hogy bántja valami, marcangolja magát, sóhajtozik, a távolba néz és már csak a teste van jelen a palotában. A lelke elvágyódott, a tekintete révültsége halálosan megrémítette a Hercegnőt!
– El kell mennem, Szerelmem, ne sírj, töröld le azokat a szomorú könnyeket az édes arcodról. El kell hoznom a Kincset, ezért hagylak el. Ne búsulj, megtalálom, és ha visszatérek, megbocsájtasz nekem és vigaszt lelsz benne Te is!
A Herceg azon az éjjelen, amikor a Hercegnő megszülte a gyermeküket elhagyta a palotát. A gyermek első sóhaját és az égbe kiáltó ordítását várta csak meg, tudta, hogy édes béklyó született, amely hozzáláncolja a Hercegnőhöz, de azt is tudta, hogy el kell mennie, mert nemcsak a családjának, de az Univerzum összes teremtményének szüksége van a Kincsre, így csak megüzente szeretett feleségének, hogy a fiú a Rahul nevet kapja, mely akadályt jelent, esetében a szabadságra.
A tragédia, a bánat és az ébredés napja volt ez! A Hercegnő úgy érezte a lelkéhez szellemek és asztrállények tapadnak, akik szívják az életerejét és az égő lánggal lobogó düh máglyájára vetik, melyben miután pernyévé égett, már csak a kétségbeesés gyötrelme maradt a szívében. Élő halottá vált, nem lelte örömét semmiben, a fiára sem tudott nézni, elutasította az ételt, az elsötétített, levegőtlen szobájában töltötte a napokat. Haldoklott! Az életerő napról napra szivárgott el a testéből, nem volt miért élnie, elhagyta a Napja, szívének és lelkének elixírje.
A Herceg apja és családja sem tudott gyógyírt nyújtani neki, mert ők is olthatatlan fájdalmat éreztek. A palotát ellepték a jósok, akik mágikus szavakat mormolva a mágiához folyamodva hívták haza a Herceget. Erre a bánattal megfertőzött palotára rászállt a sötétség időtlensége, kiszorítva a vigaszt és a szeretetet.
IV.
Éles patazaj hasította meg a csendet, egy távoli ország követe érkezett a palotába. A férfi bebocsájtást kért, egyenesen a király elé akart járulni, azt mondta kemény, de tisztán zengő hangon, hogy híre van a király fiáról.
A követ tisztelettudóan járult a trón elé, féltérdre ereszkedett, a király lába elé helyezte gazdagon díszített éles kardját és azt mondta:
– Fiad uralkodóm vendégszeretetét élvezte, de nem maradt az országunkban, hiába kecsegtettük élvezetekkel. A hegyekbe vonult a remeték közé, és szent életet kezdett élni, megismerte a lelki gyakorlataikat és elveiket, de még ez sem elégítette ki tudásvágyát, most a Nairanjana folyó partján él, bűnbánatot gyakorol, elmélkedik és éhezik.
A hírnök beszámolóját nemcsak a döbbent király hallgatta végig, de a Hercegnő is, aki meghúzódott egy súlyos brokátfüggöny mögött. Éhezik? Az ő drága szerelme éhezik? Bűnbánatot gyakorol, de hát miért? Mi bűne van, hogy szerette őt? Tántorogva hagyta el a palotát, már nem volt kíváncsi a követ mondandójára, a kert felé vette az útját és hosszú hónapok óta először kérte meg Laksmi istennőt, hogy segítse őt a tisztánlátásban. Ült a kerti márványpadon és órákon át meditált. Az istennő mindig szerette a tiszta lelkű nőt, ezért most sem hagyta magára. Ismét láttatta vele a márványszobrot, amely gyermekkorában beszélt hozzá:
– Elhozom a világnak a tudatosságot, de az én szememben Te leszel a fény, Drága Feleségem!
A világ gazdagságát élvezte. Miután elhagyta a férje, kérők hada jelezte, hogy házának úrnője lehetne, de ő maradt a maga általa választott sötétségben. Ott zengett a fülében a szó: Örökké! Hát ilyen rövid lenne az örökkévalóság? Ennyit ér a saját szava? Az Igaz Szerelem felcserélhető egy másikra, egy újra, egy élhetőbbre, csak mert a férje úgy érzi, hogy feladata van?
A kérdései csak kérdések maradtak, nem gyötrő fájdalmak, már tudta mit kell tennie, a férje után fog menni, vele éli le az életét, a földi világ korlátai nem akadályozhatják meg abban, hogy a Herceggel legyen, lélekben követni fogja őt! Mert van úgy, hogy a Minden után már csak a Semmi jön!
A szobájába ment, egy éles tőrrel lenyírta a haját, sárga ruhát vett, levette az összes ékszerét, egy kisebb zsákba gyűrte néhány személyes holmiját és ő is elhagyta a palotát. Egy közeli erdő, elhagyatott faházában talált menedéket. Kitakarította, otthonossá tette és alhatározta, hogy erényes életet él, ha úgy gondolják az Istenek, hogy alázatos élete jutalmat érdemel, akkor elküldik hozzá a férjét, ő nem mozdul innen, ne kelljen keresnie a Hercegnek, ha egyszer úgy dönt, hogy eljön hozzá.
Minden nap korán kelt, szent szövegeket kántált, sós teát ivott és naponta csak egyszer étkezett, hosszú sétákat tett, tűnődött és figyelte a madarak hangját.
A király és a családja is többször kérték, hogy térjen vissza, de ő hajthatatlan maradt. Békés szívvel, alázattal és szeretettel fogadta el a sorsát. Férje nevelőanyja, Mahá gyakran látogatta meg, ilyenkor egy odvas fa árnyékában némán hallgatta a híreket a Hercegről. Azt hallották, hogy mély elmélkedésbe merülve legyőzte az ördög seregeit, valamennyi kísértésen győzelmet aratott. Ilyenkor a Hercegnő lesütötte a szemét és mélységes büszkeséget érzett. Betöltötte a szívét a végtelen szeretet, melynek ereje, hitte, hogy elér a férjéhez.
Tizenkét év után, amikor a Hercegnő felett szent élete miatt már glória ragyogott, halk hangú lépések zaja közeledett. A megvilágosodott Sziddhártha Herceg jött el hozzá, hogy megfoghassa a kecses kezét és megköszönje a türelmét és megbocsájtását.
A két szerelmes fölé az ég szivárványt festett.
Jasodará Hercegnő immár nemcsak lélekben, de testben is követhette férjét. Kolostorba vonult és megvilágosodása után ő sem tért már vissza többet a földre, nem lett többé más felesége, így pecsételte meg Buddha neki tett ígéretét és vált hűségessé a maga által tett fogadalomnak: Örökké!
Hozzászólások