Lajos elment. Elég fiatalon. Mi maradt utána? Csak egy kutya, egy baranyai kis falu vasútállomásán. Lehet, hogy nyüszített is az éjszakában. Állítólag a kutyák érzik, ha gazdájukat valamilyen csapás éri.
Reményekkel telten érkezett. Mint minden sorstársa. A rendszerváltás hajnalán újhazánkban kapva-kaptak a képzett munkaerő után. Szakmájában sikerült elhelyezkednie. Mindig is vasutas akart lenni. A mindig mosolygós, bajszos képe, székelyes beszéde ma is felvillan-visszacseng.
Na meg a vidám nótázása, szilaj háromszéki tánca. A hegedű is jól állt a kezében.
Aztán, egy idő után kezdet kicsúszni a talaj a talpa alul. Emberből volt, megbotlott. Megpróbált felállni. Úgy tűnt, sikerülni is fog. A barátok, ismerősök támogatták.
Lehetőségeikhez mérten.
Aztán arról értesültem, újabb csapás érte.
Érdeklődésemre, múlt év végén, egy nem túl biztató levélben válaszolt:
Szia Bandi! Igen beteg vagyok, tüdő, és hörgő rosszindulatú daganatokkal, és ami ezzel jár. Járok kezelésekre, már több mint egy éve. Sajnos, csak a jó Isten tud rajtam segíteni, senki más, mert a dokik csak kísérleteznek. Remélem, hogy Ti jól vagytok. Köszi az érdeklődést. Baráti üdvözlettel: Lajos
Most, így utólag, talán nem haragszik meg rám, hogy megosztom a „titkát”.
Eltelt harminc év és a világmegváltó fiatalok…
Lassan, sorban elmennek a Lajosok.
Hozzászólások