A háború után hazafelé
Az országba való visszatérésünk során egy szörnyű élményem volt, ezt az alábbiakban írom le.
Sopronkövesd
A háborúnak vége, tavasz és béke van. A menekülteket hazaszállító vonat lassú tempóban közelített a határ felé. Az amerikai Pullman vagonokból összeállított szerelvény egy 424-es mozdonnyal ellátva hozta haza az Ausztriában semleges zónából összegyűjtött magyar állampolgárokat. A hetedik kocsit kapta meg apám a szövetséges hatalmak engedélyével, és családjával együtt tartott haza Magyarországra, Budapestre. Négyen ültünk a lakószobára emlékeztető pullmankocsiban – Anyám, Apám, bátyám és én. Lassan begördült a vonat a soproni határállomásra. Feltűntek a határőrség tagjai, általam először látott orosz katonai rendőrség kíséretében. Megszállt országba érkeztünk, ahol frissen rendezkedett be a „felszabadító” orosz hadsereg. Mindenkit igazoltattak, így apámat is. Háborús bűnösöket kerestek. Nem tudni, hogy honnan, de egy hosszú, alapos listából dolgoztak.
Apámat nem találták a listájukban. Nem is találhatták, hiszen csapattiszt volt, tüzérezredes. Érdemeit, kronawitteni tevékenységét elismerték és ezt egy igazoló jelentésben összegezték is. Mint a linzi hadifogolytáborok magyar megbízott vezetője segítette hazatérésüket az otthonukba és a családjukhoz. A vegyes hatóság miután elolvasta az iratait a 7-es pullmanvagont továbbengedte. Két részre oszlott a vonatszerelvény, az egyik részét hazaengedték – ebben tartózkodtunk mi is. A másik részét nem engedték tovább és láttuk, hogy egyes személyeket kísérnek az állomás épülete felé. A vonatunk lassan, kígyózva kihúzott az állomásról, és elindultunk Budapest felé.
Alig mentünk mintegy fél órát, Sopronkövesd állomásnál leintették a vonatunkat. Apám kiszállt a vagonból és megtudta, hogy vágányzár van Pest felé. Az állomásfőnök azt mondta, hogy itt kell éjszakáznunk és csak másnap mehetünk tovább. Nemsokára egy orosz osztag jelent meg, barátsággal énekelve és harmonikázva. A vagonunktól nem messze táboroztak le. A vonaton lévő menekültek gyerekeit – közöttük engem is – csokoládéval kínáltak.
Alkonyodott, lassan sötétedni kezdett. Anyámat erősen nézegették és ezért apám sokszoros dróttekerccsel szerelte fel a pullmankocsi elhúzható ajtaját. Lefeküdtünk és elaludtunk. Erős ordítozásra és géppisztolyropogásra ébredtünk fel. Felejthetetlen látványban volt részem. Kint az orosz katonák – ugyanazok, akik nappal barátságosak voltak velünk – részegen ordítozva kiabáltak oroszul. Mint később megtudtam nőt szerettek volna, és anyám kellett volna nekik, aki szemrevaló asszony volt. Apám szolgálati fegyverét már korábban elvették, így egy baltával a kezében, eltorzult arccal figyelte a dróttekercsekkel készített zár feszülését. Az oroszok rángatták kívülről, de a sokszálú drótköteg nem engedett, tartotta magát és védte a pullmankocsi belsejében lévő megrettent családot. Bátyám és én remegve bújtunk anyámhoz. Nekem hosszú óráknak tűnt ez az éjszakai támadás. Ezt a képet, ezt a szörnyű jelenetet a mai napig nem tudom elfelejteni! Aztán lassan csend lett, a vagonunk ajtaját nem sikerült kinyitniuk.
Világos volt, amikor két vasutas kíséretében megjelent az állomásfőnök. Azt mondta, hogy látták ezt a vandál támadást, de nem tehettek semmit. A felszabadítók részegen hortyogtak a sátruk körül. A délelőtt folyamán a vonatszerelvény indulási engedélyt kapott és elindult Budapest felé. Hát bizony nekünk ezt kellett végig élni a magyarországi első éjszakánkon. Ezután valahogy – és meg volt rá az okunk – kételkedve néztük a nagybajuszú szovjet katonákat, és visszafogottan hallgattam az egyébként hangulatos harmonikamuzsikát.
Újra Budapesten
Apám először egy villamossági boltban kapott munkát. Azután a Honvédelmi Minisztérium behívta a hadseregbe és tanítania kellett az új „népi” hadsereg tisztjeit. Mint volt Horthy-tisztet ennek ellenére bizalmatlanság vette körül, de szükség volt a szaktudására.
Mivel apám Mária húga gyógyszerész volt Gyékényesen, a családunk nem az ellátási gondokkal küszködő Budapestre tartott, hanem Gyékényesre, mert ott gondoskodni tudtak az ellátásunkról. Apám pedig munkát keresett Budapesten. Az új hatóság igazolta apámat, így szabadon hazatérhetett, mivel nem volt népellenes bűne és sok ezer magyar katona hazatérését segítette. Munkát zsidó emberek segítségével tudott kapni. Sok zsidó családnak segített és ezek az életben maradásukat hálálták meg. Gyékényesen fél évig maradtunk és Mária családja vendégszerető volt velünk – pedig összébb kellett szorulniuk. A Grabovszky nagyszüleim Pesten éltek és felajánlották nekünk a négyszobás budai lakásuk két szobáját, hogy költözzünk oda. Grabovszky nagyapám nyugdíjas csendőrként élt feleségével ebben a lakásban. Én ötéves gyerekként nagyon élveztem a közösen töltött programokat az öregúrral. Megtanultam sakkozni és tarokkozni, naponta játszottunk együtt a nagypapámmal, aki egy kedves bohém ember volt. Többször voltunk kint a Kerepesi úton lóversenyen, ez súlyos bűnnek számított a nagymama szemében. Védekeztünk, azt mondtuk neki, hogy az Állatkertben voltunk vagy sétáltunk a Városligetben.
Ebben az időben történt meg velem a második szerencsés megmenekülésem. A Budafoki út 10/b-ben laktunk nagyanyáméknál. 1949 őszén – novemberben – történt meg velem a majdnem végzetes esemény. A lakásunk a Műegyetem mellett volt, és nagyon közel volt a Duna-part. Iskola után általában jól esett egy kis séta. Csendes utcákon lehetett lejutni a Dunához, így anyám megengedte, hogy egyedül menjek el sétálni. Hideg őszi nap volt, és borús volt az ég. A partra érve láttam, hogy két horgász fázósan ül a kis székén és próbál halat fogni. Elsétáltam tőlük úgy 50 méterre, mivel „kacsázni” akartam kavicsokkal, de úgy, hogy ne riasszam el a halakat. Megláttam egyikük partra húzott halászladikját és ma sem értem, hogy miért, de lendületet véve beugrottam a ladikba. A csónak, mint megtapasztaltam nem volt kikötve, az eleje feküdt csak szárazon. A lendülettől becsúszott a vízbe, és a víz sodrása kezdte eltávolítani a parttól. Én megijedtem és láttam, hogy a víz viszi a csónakot befelé a sodrásba. Ösztönösen egy pillanat alatt a legrosszabbat választottam. A csónak 3-4 méterre lehetett a parttól és én beugrottam a vízbe, amely mély volt. Nem tudtam úszni, így csak kapálózással, az életösztönöm segítségével, óriási szerencsével, talán az őrangyalom szárnyaiba kapaszkodva elértem a partot. MEGMENEKÜLTEM. A horgászok már odarohantak és kihúztak a partra, a szárazra. Az ijedtségtől sírni se tudtam. Úgy vizesen, teljes ruházatban, melegítő és átmeneti kabát volt rajtam, elindultam haza. A szembe jövő emberek riadtan néztek. Valaki megkérdezte, hogy mi történt, de én nem válaszoltam neki. Csurgott belőlem a víz. Hazaérve anyám meglátott és hosszan sikított. A sikításra kijött nagyanyám a szobájából és kellőképpen szörnyülködött, hogy mit csinált és hogy néz ki ez a gyerek. Gyorsan forró vizet és kádba vele! Én húsz percig ültem a vízben, megtörültek és befektettek, két vastag paplan alá dugtak. Jó volt a terápia, mert nem kaptam tüdőgyulladást.(Következő rész: jövő kedden)
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások