Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 6.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 6.

 

 

A háború után hazafelé

Az országba való visszatérésünk során egy szörnyű élményem volt, ezt az alábbiakban írom le.

 

Sopronkövesd

A há­bo­rú­nak vé­ge, ta­vasz és bé­ke van. A me­ne­kül­te­ket ha­za­szál­lí­tó vo­nat las­sú tem­pó­ban kö­ze­lí­tett a ha­tár fe­lé. Az ame­ri­kai Pullman va­go­nok­ból összeál­lí­tott sze­rel­vény egy 424-es moz­donnyal el­lát­va hoz­ta ha­za az Auszt­riá­ban sem­le­ges zó­ná­ból össze­gyűj­tött ma­gyar ál­lam­pol­gá­ro­kat. A he­te­dik ko­csit kap­ta meg apám a szö­vet­sé­ges ha­tal­mak en­ge­dé­lyé­vel, és csa­lád­já­val együtt tar­tott ha­za Ma­gyaror­szág­ra, Bu­da­pest­re. Né­gyen ül­tünk a la­kó­szo­bá­ra em­lé­kez­te­tő pull­man­ko­csi­ban – Anyám, Apám, bátyám és én. Las­san be­gör­dült a vo­nat a sop­ro­ni ha­tár­ál­lo­más­ra. Fel­tűn­tek a ha­tár­őr­ség tag­jai, ál­ta­lam elő­ször lá­tott orosz ka­to­nai rend­őr­ség kí­sé­re­té­ben. Meg­szállt or­szág­ba ér­kez­tünk, ahol fris­sen ren­dez­ke­dett be a „fel­sza­ba­dí­tó” orosz had­se­reg. Min­den­kit iga­zol­tat­tak, így apá­mat is. Há­bo­rús bű­nö­sö­ket ke­res­tek. Nem tud­ni, hogy hon­nan, de egy hosszú, ala­pos lis­tá­ból dol­goz­tak.

Apá­mat nem ta­lál­ták a lis­tá­juk­ban. Nem is ta­lál­hat­ták, hi­szen csa­pat­tiszt volt, tü­zér­ez­re­des. Ér­de­meit, kronawitteni te­vé­keny­sé­gét elis­mer­ték és ezt egy iga­zo­ló je­len­tés­ben össze­gez­ték is. Mint a lin­zi ha­di­fo­goly­tá­bo­rok ma­gyar meg­bí­zott ve­ze­tő­je se­gí­tet­te ha­za­té­ré­sü­ket az ott­ho­nuk­ba és a csa­lád­juk­hoz. A ve­gyes ha­tó­ság miu­tán elol­vas­ta az ira­tait a 7-es pullmanvagont to­vábben­ged­te. Két rész­re osz­lott a vo­nat­sze­rel­vény, az egyik ré­szét ha­zaen­ged­ték – eb­ben tar­tóz­kod­tunk mi is. A má­sik ré­szét nem en­ged­ték to­vább és lát­tuk, hogy egyes sze­mé­lye­ket kí­sér­nek az ál­lo­más épü­le­te fe­lé. A vo­na­tunk las­san, kí­gyóz­va ki­hú­zott az ál­lo­más­ról, és elin­dul­tunk Bu­da­pest fe­lé.

Alig men­tünk mintegy fél órát, Sop­ron­kö­vesd ál­lo­más­nál lein­tet­ték a vo­na­tun­kat. Apám ki­szállt a va­gon­ból és meg­tud­ta, hogy vá­gány­zár van Pest fe­lé. Az ál­lo­más­fő­nök azt mond­ta, hogy itt kell éj­sza­káz­nunk és csak más­nap me­he­tünk to­vább. Nem­so­ká­ra egy orosz osz­tag je­lent meg, ba­rátsággal éne­kel­ve és har­mo­ni­káz­va. A va­go­nunk­tól nem messze tá­bo­roz­tak le. A vo­na­ton lé­vő me­ne­kül­tek gye­re­keit – kö­zöt­tük en­gem is – cso­ko­lá­dé­val kí­nál­tak.

Al­ko­nyo­dott, las­san sö­té­ted­ni kez­dett. Anyá­mat erő­sen né­ze­get­ték és ezért apám sok­szo­ros drót­te­kerccsel sze­rel­te fel a pull­man­ko­csi el­húz­ha­tó aj­ta­ját. Le­fe­küd­tünk és elalud­tunk. Erős or­dí­to­zás­ra és gép­pisz­toly­ro­po­gás­ra éb­red­tünk fel. Felejt­he­tet­len lát­vány­ban volt ré­szem. Kint az orosz ka­to­nák – ugyanazok, akik nap­pal ba­rát­sá­go­sak vol­tak ve­lünk – ré­sze­gen or­dí­toz­va kia­bál­tak oro­szul. Mint ké­sőbb meg­tud­tam nőt sze­ret­tek vol­na, és anyám kel­lett vol­na ne­kik, aki szem­re­va­ló asszony volt. Apám szol­gá­la­ti fegy­ve­rét már ko­ráb­ban el­vet­ték, így egy bal­tá­val a ke­zé­ben, el­tor­zult arc­cal fi­gyel­te a drót­te­ker­csek­kel ké­szí­tett zár fe­szü­lé­sét. Az oro­szok rán­gat­ták kí­vül­ről, de a sok­szá­lú drót­kö­teg nem en­ge­dett, tar­tot­ta ma­gát és véd­te a pull­man­ko­csi bel­se­jé­ben lé­vő meg­ret­tent csa­lá­dot. Bá­tyám és én re­meg­ve búj­tunk anyám­hoz. Ne­kem hosszú órák­nak tűnt ez az éj­sza­kai tá­ma­dás. Ezt a ké­pet, ezt a ször­nyű je­le­ne­tet a mai na­pig nem tu­dom el­fe­lej­te­ni! Az­tán las­san csend lett, a va­go­nunk aj­ta­ját nem si­ke­rült ki­nyit­niuk.

Vi­lá­gos volt, ami­kor két vas­utas kí­sé­re­té­ben meg­je­lent az ál­lo­más­fő­nök. Azt mond­ta, hogy lát­ták ezt a van­dál tá­ma­dást, de nem te­het­tek sem­mit. A fel­sza­ba­dí­tók ré­sze­gen hor­tyog­tak a sát­ruk kö­rül. A dél­előtt fo­lya­mán a vo­nat­sze­rel­vény in­du­lá­si en­ge­délyt ka­pott és elin­dult Bu­da­pest fe­lé. Hát bi­zony ne­künk ezt kel­lett vé­gig él­ni a ma­gyaror­szá­gi el­ső éj­sza­kán­kon. Ezután va­la­hogy – és meg volt rá az okunk – ké­tel­ked­ve néz­tük a nagybajuszú szov­jet ka­to­ná­kat, és vissza­fo­got­tan hall­gat­tam az egyéb­ként han­gu­la­tos har­mo­ni­kamu­zsi­kát.

 

 

Újra Budapesten

Apám először egy villamossági boltban kapott munkát. Azután a Honvédelmi Minisztérium behívta a hadseregbe és tanítania kellett az új „népi” hadsereg tisztjeit. Mint volt Horthy-tisztet ennek ellenére bizalmatlanság vette körül, de szükség volt a szaktudására.

Mivel apám Mária húga gyógyszerész volt Gyékényesen, a családunk nem az ellátási gondokkal küszködő Budapestre tartott, hanem Gyékényesre, mert ott gondoskodni tudtak az ellátásunkról. Apám pedig munkát keresett Budapesten. Az új hatóság igazolta apámat, így szabadon hazatérhetett, mivel nem volt népellenes bűne és sok ezer magyar katona hazatérését segítette. Munkát zsidó emberek segítségével tudott kapni. Sok zsidó családnak segített és ezek az életben maradásukat hálálták meg. Gyékényesen fél évig maradtunk és Mária családja vendégszerető volt velünk – pedig összébb kellett szorulniuk. A Grabovszky nagyszüleim Pesten éltek és felajánlották nekünk a négyszobás budai lakásuk két szobáját, hogy költözzünk oda. Grabovszky nagyapám nyugdíjas csendőrként élt feleségével ebben a lakásban. Én ötéves gyerekként nagyon élveztem a közösen töltött programokat az öregúrral. Megtanultam sakkozni és tarokkozni, naponta játszottunk együtt a nagypapámmal, aki egy kedves bohém ember volt. Többször voltunk kint a Kerepesi úton lóversenyen, ez súlyos bűnnek számított a nagymama szemében. Védekeztünk, azt mondtuk neki, hogy az Állatkertben voltunk vagy sétáltunk a Városligetben.

Ebben az időben történt meg velem a második szerencsés megmenekülésem. A Budafoki út 10/b-ben laktunk nagyanyáméknál. 1949 őszén – novemberben – történt meg velem a majdnem végzetes esemény. A lakásunk a Műegyetem mellett volt, és nagyon közel volt a Duna-part. Iskola után általában jól esett egy kis séta. Csendes utcákon lehetett lejutni a Dunához, így anyám megengedte, hogy egyedül menjek el sétálni. Hideg őszi nap volt, és borús volt az ég. A partra érve láttam, hogy két horgász fázósan ül a kis székén és próbál halat fogni. Elsétáltam tőlük úgy 50 méterre, mivel „kacsázni” akartam kavicsokkal, de úgy, hogy ne riasszam el a halakat. Megláttam egyikük partra húzott halászladikját és ma sem értem, hogy miért, de lendületet véve beugrottam a ladikba. A csónak, mint megtapasztaltam nem volt kikötve, az eleje feküdt csak szárazon. A lendülettől becsúszott a vízbe, és a víz sodrása kezdte eltávolítani a parttól. Én megijedtem és láttam, hogy a víz viszi a csónakot befelé a sodrásba. Ösztönösen egy pillanat alatt a legrosszabbat választottam. A csónak 3-4 méterre lehetett a parttól és én beugrottam a vízbe, amely mély volt. Nem tudtam úszni, így csak kapálózással, az életösztönöm segítségével, óriási szerencsével, talán az őrangyalom szárnyaiba kapaszkodva elértem a partot. MEGMENEKÜLTEM. A horgászok már odarohantak és kihúztak a partra, a szárazra. Az ijedtségtől sírni se tudtam. Úgy vizesen, teljes ruházatban, melegítő és átmeneti kabát volt rajtam, elindultam haza. A szembe jövő emberek riadtan néztek. Valaki megkérdezte, hogy mi történt, de én nem válaszoltam neki. Csurgott belőlem a víz. Hazaérve anyám meglátott és hosszan sikított. A sikításra kijött nagyanyám a szobájából és kellőképpen szörnyülködött, hogy mit csinált és hogy néz ki ez a gyerek. Gyorsan forró vizet és kádba vele! Én húsz percig ültem a vízben, megtörültek és befektettek, két vastag paplan alá dugtak. Jó volt a terápia, mert nem kaptam tüdőgyulladást.(Következő rész: jövő kedden)

 

(Következő rész: jövő kedden)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 6.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés