A délelőtti órákban kevesen voltak a játszóházban. Ráérő kismamák és nagymamák hozták el a kisebb gyerekeket, a nagyobbak reggel iskolába mentek, hiszen a nyár még csak most kopogtatott az ablakokon. A május hűvösebb volt a megszokottól, de a június már igazi napsütéssel, meleggel köszöntött be. Egyre nehezebb lett az iskolatáska, a tanítók, tanárok feladták a küzdelmet, lehetetlen feladatnak tűnt a gyerekek türelmének, figyelmének megnyerése. Megértették őket, semmi értelmét nem látták a szünidőig hátralévő egy hétnek, képzeletben már ők is vakációztak. Viktória szerette ezeket a napokat, és már aggódó szeretettel gondolt az őszre, amikor Balázska iskolába megy. Egy évvel idősebb lesz a többieknél. Értelmes, okos kisfiú, és édesanyja úgy látta, kis lelke, és gondolatai rendeződtek, elfogadta az új helyzetet. Jól érzi magát, kiegyensúlyozott lett. Néha éjszakánként szipogást, sírdogálást vélt kiszűrődni a gyerekszobából, de sosem mert felkelni és benézni, reggelre pedig már maga sem tudta, hogy képzelődött, álmodott, vagy valóságot hallott-e. Nem akarta megkérdezni, mert a válasz olyan sebeket téphetett volna fel mindkettőjükben, amelyek talán begyógyulnak, de nyomtalanul sosem múlnak el. Egyre ritkábban gondolt ezekre, de bizony, ha férje éberebben alszik, észrevette volna, hogy a szipogás, sírdogálás nem a gyerekszobából jön.
Ismerős nagymamával beszélgettek a gyerekekről, unokákról, miközben szemmel tartották a kicsiket. Balázst nézték, aki a nagy hatévesek felelősségérzetével vigyázott kistestvérére, és segítette őt a játékban. Persze tudták, ez nem tart majd túl sokáig, hiszen a kétéves Imike még nem lehetett igazi játszótárs. Ki nem mondott gondolatuk negyedóra múlva megvalósult, és a két fiú kézen fogva közeledett. Biztosak lehettek abban, hogy Balázs anyukáját gondolta a kicsi új játszótársának, mert őt a barátok várták a csúszda tetején.
– Milyen helyesek ezek a fiúk! – mondta a nagymama elismerően. – Úgy hasonlítanak egymásra, hogy le sem tagadhatnák: testvérek! Otthon is ilyen jóban vannak? Nincs féltékenység?
– Nagyon szeretik egymást, nincs semmi probléma közöttük. Sosem volt – tette hozzá Viki, és érezte belepirul, belezavarodik a válaszba. Megbánta az utolsó két szót, amellyel valójában csak magának tett rosszat, az idős hölgy semmit sem vett észre.
– Ez bizony ritkaság, gratulálok hozzá! Az én unokáim között előfordul a féltékenység, az irigység, és sajnos a szülők ezt nem egyformán kezelik. Gondolom maga és a férje kezdettől fogva egyetértettek mindenben, így sikerült elérni a családi békét.
Viktória lehajtotta fejét, szemét elfutotta a könny, nem tudott megszólalni. Ölébe vette Imikét, elbújt a kis buksija mögé, csak kezével intett másik fiának, hogy mehet a csúszdára. A nagymama nem értette miért szakadt meg a beszélgetés, de női ösztönével megérezte: akaratán kívül kényes pontra tapintott.
– Ne haragudjon, ha megbántottam valamivel, nem szándékosan tettem. Ha nem akar, ne beszéljen róla. Én megértem, mindenkinek vannak titkai.
– Nem bántott meg semmivel! – szedte össze magát Viki. – A férjem tényleg remek ember, és nincsenek titkaim, de vannak az életemben olyan események, amiről valóban nem akarok beszélni másoknak. Nem, nem is jól mondom, nem arról van szó, hogy nem akarok, egyszerűen nem tudok, olykor még magamnak sem!
A fehér Opel letért az autópályáról, és lassan gurult a parkolóba. Balázs már fáradt volt, négy órája vezetett, és még messze voltak otthonról. Viki szunyókált útközben, frissebbnek érezte magát, felajánlotta, hogy átveszi a vezetést. Férje nem tiltakozott, nyugodtan adta át a volánt, teljesen megbízott feleségében, hiszen ő is remekül vezetett. A kis Balázska békésen aludt a hátsó ülésen. Rövid pihenő után útnak indultak. Viktória javasolta férjének, hogy üljön hátra a baba mellé, ott kényelmesebben pihenhet, de Balázs ragaszkodott a jobb első helyhez. Néhány perces út után a férfi szempillái lecsukódtak, feje jobbra-balra billegett, elaludt. Nem volt nagy forgalom, a százhúsz-százharmincas tempó biztonságosnak tűnt. Útjavításhoz közeledtek, a táblák sebességkorlátozást jeleztek. Előbb száz, majd nyolcvan kilométeres tempót engedélyeztek, később ez tovább csökkent, azonban azt Viktóriáék már nem érték el. A mögöttük haladó kamion sofőrje elaludt vezetés közben, nem csökkentette sebességét, és csak a nagy csattanásra ébredt fel. Rémülten látta a tükörben maga mögött a szétroncsolt Opelt, amelynek nekiment és nekilökte a leállósávban álló munkagépnek. Ötven-hatvan méteres fékezés után tudott megállni, rohant a szerencsétlenül járt emberekhez. Döbbenten látta a mozdulatlan fiatal házaspárt, és a gyerekülésbe szíjazott síró kisbabát.
Viktória a kórházban tért magához, a nővér éppen a kötést igazította rajta. Zúgott a feje, homályosan látott. Emlékezett egy nagy csattanásra, körbenézve megértette, hogy kórteremben van. A félelem és aggodalom jeges rémületként szorította össze.
– Hol vagyok? Mi történt?
– Kórházban vagy – próbálta megnyugtatni a fiatal nővér, és őszinte együttérzéssel simogatta meg –, pihenned kell. Karamboloztatok, és megsérültetek. Két törésed van, és sok zúzódásod, de meg fogsz gyógyulni.
– Hol a férjem és a kisfiam? Élnek? – szinte csattant a más körülmények között hisztérikusnak nevezett kiáltás.
– Ők is itt vannak, élnek, majd a doktor úr elmondja! Szólok neki! – válaszolt a nővér könnyes szemmel, és amilyen gyorsan csak tudott kisietett a korteremből. Néhány perc múlva az osztály vezetőjével tért vissza.
– Harmati főorvos vagyok, a kettes sebészeti osztály vezetője. Üdvözlöm asszonyom. Őszintén sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk. Engedje meg…
– Mi van a kisfiammal és a férjemmel? – vágott közbe türelmetlenül Viktória, de a doktor ezt megértette, nem vette zokon. Nem látta értelmét a hazudozásnak.
– A baba jól van. Valóságos csodának számít, hogy szinte sértetlenül megúszta. Megfigyelés alatt tarjuk, de két-három nap múlva idehozzuk magához. Önnek kéztörése, kulcscsonttörése, agyrázkódása és zúzódásai vannak, rendbe fog jönni. A férje életéért még küzdünk! Nem akarom áltatni Viktória, kevés a remény.
– Főorvos úr! – egy fiatal orvos állt meg az ajtóban. – A professzor úr kéri, azonnal menjen hozzá!
– Elnézést asszonyom, mennem kell, de hamarosan visszajövök. Edit nővér addig itt marad magával.
Viktória teljesen kétségbe esett. Mi az, hogy kevés a remény? Ilyen nem lehet, ez nem lehetséges! Nem hagyhat itt! Én vagyok a hibás, én vezettem! – zakatoltak fejében a gondolatok. Szédülni kezdett, hányingere támadt, kezével jelzett Editnek, segítsen felülnie, vagy kihajolni az ágyból. A nővér elkésett, Viktória üres gyomrából rossz szagú massza folyt a kövezetre.
– Semmi baj, nyugodj meg, majd feltakarítom. Minden rendben lesz, a professzor úr nagyon jó orvos, és… – elakadt a szava, mert a korterem ajtaját Harmati főorvos nyitotta ki, és előre engedte a fáradt, megtört arcú Lovas professzort. A szomorú hír és a részvét arcukra volt írva, egy szót sem kellett szólniuk, mert Viktória előtt elsötétült a világ.
Órákat feküdt öntudatlan állapotban, amit a sokk és a nyugtató injekció okozott. Már a szürkület különös fényei szűrődtek be a félig elhúzott függöny mellett. A szomszéd üres ágy felett lámpa égett, fényét a mennyezetre vetítette, onnan verődött szét a teremben. Viktória ébredezni kezdett, édesanyját látta ágya mellett. Érezte, fogja a kezét, és beszél, de a hangok értelme még nem jutott el hozzá.
– Megöltem a férjem! – suttogta – Én öltem meg, én vezettem! Én vagyok a hibás!
– Ne beszélj ostobaságokat! A rendőrség már mindent kivizsgált. Semmit nem hibáztál. A kamionos elaludt, az okozta a tragédiát.
– Ha kicsit később indulok el a parkolóból, ha nem hagyom, hogy előre üljön, ha nem tartom be a sebességkorlátozást, ha nem cserélünk: nem halt volna meg.
– Ne vádold magad, semmiről nem tehetsz. Meg kell gyógyulnod mielőbb, a kisfiadnak szüksége van rád! Élnetek kell, nagyon szeretünk benneteket!
– Igen, élnünk kell, de hol és hogyan? – Viktória teljesen magához tért, és megdöbbentő világosan látta a helyzetét: – Balázséknál laktunk, ő tartott el, és most se férjem, se lakásom, se állásom. Nem mehetünk a ti másfélszobás paneletekbe!
– Kislányom! Most ne izgasd magad ezzel. Mindent megoldunk majd. Imrét is súlyos csapásként érte fia elvesztése. Nagyon megtört, de nem haragszik rád. Örül, hogy te és Balázska legalább életben maradtatok. Balázs anyját nem tudtuk értesíteni. Mióta elvált Imrétől, nem törődik velük, és ennek már több mint tíz éve.
– Nem haragszik apósom? Ezt csak úgy mondod, hogy megnyugtass! Nem hiszem el!
– Pedig elhiheted, itt áll a folyosón édesapáddal, és szeretne bejönni hozzád! Én behívom, mert látni akar – mondta az asszony, majd kiment és behívta Imrét.
– Szervusz, kislányom! Örülök, hogy életben vagytok! Legalább te és a kis unokám – ajkába harapott, hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne sírja el magát. – Ha kijöttél a kórházból, majd mindent megbeszélünk. Nyugodj meg, nálam mindig otthonotok lesz, a felső szint, ahol a fiammal laktatok, továbbra is a tiétek, oda hazajöhettek!
– Ne haragudjon apuka, nem tehetek róla! – zokogta Viki, és már nem takarékoskodott a könnyeivel, a fájdalom nagy erővel tört ki belőle. Imre megsimogatta, és jobbnak látta, ha most elmegy, neki is szüksége volt a magányra.
Másfél év telt el a tragédia óta. Imre tisztességesen állta szavát, Viktória és Balázska megtarthatta otthonát. A fiatalasszonyt szülei és apósa segítette anyagilag, mindannyian ragaszkodtak ahhoz, hogy ne menjen dolgozni, maradjon otthon a kisfiúval. A nagy házban békében éltek. Imre már régóta megszokta az agglegénységet, bejárónőt tartott, alkalmi barátnői voltak, de ezt kellő diszkrécióval rendezte. Időnként, különösen hétvégén együtt étkeztek, közös programokat szerveztek, a kisfiú és nagypapája imádták egymást. Imre sosem volt tolakodó, sosem éreztette, hogy valójában ő az úr a házban. Az ötvenéves sármos férfi, Viktóriában nemcsak elhunyt fia feleségét, unokájának anyját látta, hanem a nőt is, akin bizony olykor-olykor rajta felejtette szemét. Egy hétvégi ebéd után, amelyre Viktória meghívta apósát, különös beszélgetés zajlott le. Imre udvariasan, mégis feltűnően élénken érdeklődött, hogy Vikinek van-e párkapcsolata, mert ha igen, azt nem kell előtte titkolnia. Megérti, hogy egy csinos fiatal nő nem élhet egyedül, és az életnek, az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Még az is lehet, fűzte tovább rejtélyesen, hogy ő hoz valakit a házba, bár egyelőre nem tervezi. Megköszönte az ebédet, színpadiasan kezet csókolt a sok finomságért, de mégis volt ebben a kézcsókban valami, ami többet sejtetett egy rokoni bóknál.
Klára asszony, Viktória édesanyja, figyelmesen hallgatta lányát, amikor a vasárnapi ebédről mesélt. Elgondolkodva cigarettára gyújtott. Hosszasan nézte a kifújt füstöt, mintha tanácsot kérne tőle, pedig neki erre nem volt szüksége. Jól ismerte az életet. Elérkezettnek látta az időt, hogy a kényes témáról elbeszélgessen lányával.
– Mondd meg nekem, de őszintén: van valakid?
– Őszintén mondom, nincs. Lenne, aki udvarolna, közeledne, de nekem nem kell!
– Nézd kislányom! Imrének igaza van! Csinos, fiatal nő vagy, nem élhetsz férfi nélkül. Balázskának is apa kell! Alkalmi együttlétre könnyű férfit találni, nekem elhiheted, de olyat, aki kitart melletted, aki vállalja a kisfiadat is, na, az már nehezebb. Nem lehetetlen, csak nehezebb. Én már régen észrevettem, még esküvőtök előtt – mert ez egy nőnek, egy anyának nem nehéz feladat –, hogy Imre szívesen, és örömmel nézeget téged, szinte simogat a tekintetével. Rendes ember, ezt szándékosan sosem éreztette, de vannak önkéntelen mozdulatok, megnyilvánulások, ami nekem már sokat jelent. Egészen biztos vagyok abban, hogy most sem gondolkodik másként.
– De anya! – akart közbevágni az elképedt Viki. Sikertelenül.
– Ne szakíts félbe! Szóval kétségtelen, hogy tetszel neki, nagy hatással vagy rá, ami teljesen érthető. Te mutatós, férfi szemmel nézve kívánatos nő vagy, ő egy egészséges, életerős férfi, aki régóta egyedül él, nyilván vágyik egy olyan asszonyra, aki otthont teremt, szerelmet ad. Ha nem te, akkor más! Na és itt van a bökkenő! Imre bizonyára örökre megtűrne benneteket, de egy új asszony? Hát azt már nem hiszem! Mindenben vetélytársat látna benned, pokollá tenné az életed, elüldözne! Én is ezt tenném hasonló helyzetben. A nők már csak ilyenek.
– De anya! Adjam oda magam egy lakásért? Ez kurválkodás, nem?
– Ugyan már kislányom! Akkor mindig kurvának kellene érezni magunkat, amikor nem a saját kedvünkért szeretkezünk? Ostobaság! Ilyen az élet kicsim!
– De anya!
– Ne „deanyázz” már annyit, hanem gondolkodj. Nem azt mondom, hogy feltétlenül tedd meg. Semmiképpen, ha tested-lelked tiltakozik, de én ezt nem hiszem. Érzékeltem már tőled is ezt-azt Imre felé. Egy jóképű férfi, aki szeret téged, jómódban él, háza van, autója van, és ami nagyon fontos, szereti a fiadat. Akkor is szeretni fogja, ha esetleg később közös gyereketek lesz, ami egy új apukánál egyáltalán nem biztos. Imrét meg lehet szeretni, és ahogy elnéztelek néha, ez nem is lesz olyan nehéz feladat számodra. Ha úgy döntesz, hogy őt választod, mert tudnod kell: mindig a nők döntenek és választanak, ne törődj senki más véleményével, ez a te életed! A korkülönbség ma már nem számít semmit, ha boldogok lesztek, akkor minden renden van.
– Nem is tudom, mit mondjak anya? Imre tényleg nagyon kedves hozzám, és végtelenül korrekt. Hazudnék, ha azt állítanám, egyszer sem éreztem úgy, hogy érdeklődve, talán azt is mondhatnám, vágyakozással tekint rám, és zavarban voltam emiatt. Tudod – mélázott el Viki – sosem hittem volna, hogy ezt elmondom neked, de éreztem már féltékenységet, vagy ahhoz hasonló valamit, amikor hölgyvendége csak reggel távozott. Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, semmi jogom elítélni őket, de nagyon irigyeltem azt a nőt, és legszívesebben kizavartam volna a házból.
– Erről beszélek kislányom! A titkolt vágyakozás már régóta ott él bennetek.
– Lehet, de Balázs emléke falat emel közénk! Hogyan lehetnék az apja felesége, hogyan tudnék szeretkezni ott mással, ahol azt vele tettem?
– Nos, igen! Ez valós probléma, és ahogy téged ismerlek, ez lesz a legnehezebb. Ha Imrét választod, és hidd el, ez csak rajtad múlik, mert egy férfit kevésbé emésztik ezek a gondolatok, erre fel kell készülnöd lelkileg. Nem tudhatod előre, milyen érzés lesz, amikor először csókol meg, amikor először simítja végig testedet, amikor egymásé lesztek. Nem tudom megmondani, mi a jobb? Lassan haladni előre, vagy azonnal fejest ugrani a mélyvízbe. Ne tervezz, ne akard irányítani az érzelmeket, majd ahogy a helyzet hozza. Lehet, hogy egy ideig majd Balázst képzeled oda, de ez más férfivel is így lenne. A fájdalom, a szégyenérzet előbb-utóbb elmúlik. Hidd el, tudom, miről beszélek. Persze az emlékek majd időnként rád törnek, talán megkönnyeztetnek néha, de ha boldogok lesztek, akkor ez majd nem jelent többet egy futó felhőnél.
– Segítesz anya?
– Én? Felnyitottam a szemed, ettől többet nem tehetek! Egy nőnek ezt magának kell megoldania.
Klárának mindenben igaza volt. Az elfojtott érzelmek egy este elemi erővel törtek fel. Napok óta vibrált a levegő körülöttük. A tekintetek többször összefonódtak, a véletlennek tűnő érintések másodpercekig tartó simogatássá szelídültek.
A kisfiú már aludt, fárasztó napja volt. Nagypapájával kirándultak, hegyet másztak, erdőt jártak, remekül érezték magukat. Viktória lement a földszinti nappaliba, hogy megköszönje Imrének kedvességét. A férfi a lépcsőnek háttal állt, látszólag a televíziót nézte, valójában egészen másutt kalandoztak gondolatai. Nem vette észre, amint Viki óvatosan mögé lopakodik, és játékosan befogja szemét. Lassú mozdulattal emelte fel a kezeit, lágyan érintette meg az arcához simuló ujjakat, majd lassan a szájához húzta, és egyenként csókolta meg mindegyiket. Nyakán érezte Viktória forró leheletét, hallotta izgatott, ziháló légzését. Szembefordult vele, magához húzta, beszívta illatát, és már semmi sem állíthatta meg a fellobbanó vágyakat. Ölelték, csókolták egymást, előbb lágyan, félénken, aztán egyre vadabbul, egyre szenvedélyesebben. Csodálatos éjszaka volt, a hajnal már boldog szerelmeseket köszöntött, akik semmit nem bántak meg. Imrét teljesen elbűvölte a fiatal test szépsége, a félénkség és a gátlások lehullása, az önfeledt kitárulkozás. Viktória átengedte magát a pillanat gyönyörűségének, nem gondolkodott, nem akart uralkodni magán. Régóta nem volt férfi karjaiban, hagyta, hogy arra sodorja a szenvedély, amerre akarja, és olyan gyönyört élt át, amilyenről nem is hitte, hogy létezik. Balázs és ő, együtt tanulták a szerelmet, együtt próbálták megtalálni annak minden örömét, de ez nem mindig sikerült. Erre gondolt reggel, amikor ébredezett, és két könnycsepp gördült végig arcán.
Az esküvőre kevés vendéget hívtak. Néhány rokont, néhány barátot, akikről biztosan tudták, hogy örülnek egymásra találásuknak. Nyolcnapos nászutat engedélyeztek maguknak Ciprusra, a szerelem szigetére, aztán hazatértek, és úgy éltek, ahogy boldog házasokhoz illik. Balázska azonban teljesen összezavarodott. Zokon vette, hogy anyukája ezután már nemcsak az övé, és megértette, hogy a nagypapa elvette anyát feleségül, mert apa nem tud visszajönni hozzájuk az égből, de akkor – kérdezte a négyéves kisfiúk ártatlanságával – ki az én apukám, és ki az én nagypapám. Nagy türelem és megértés kellett ahhoz, hogy Balázska beletörődjön a megváltozott helyzetbe. Imike születése újra nehéz időszakot jelentett, hosszú hónapok teltek el megértő szeretetben, amire minden rendeződött, az égi apuka – ahogy Balázst nevezte a kisfiú – és Imre apuka békésen megfértek szívében. Viktória hálás volt a sorsnak, hogy a fájdalmas tragédia után szépen rendeződött élete. Szerető, megértő társra talált. Amikor olykor-olykor szomorkás emlékezéssel elhunyt férjével beszélgetett, mindig úgy képzelte, és azzal nyugtatta magát, hogy nem lett hűtlen hozzá, mert Balázs rövid életének ez volt a küldetése.
__________
Tátrai S. Miklós a fenti novellájával díjazott lett az Országos Mécs László Irodalmi Társaság „A magyar prózáért irodalmi díj” pályázatán, ez év februárjában
Hozzászólások