Balázs István | A beretvás gyilkos

Szépirodalom - próza

A beretvás gyilkos

 

Jóképűnek mondott, negyvenes, munkájára igényes, gazdag fantáziával megáldott beretvás gyilkos áldozatát keresi lehetőleg csinos, fiatal hölgy személyében. Ha hirdetésem felkeltette az érdeklődését, ne habozzon! Jelentkezéseket „Profi munka” jeligére a szerkesztőségbe várok.

 

– Maga írta ezt? – kérdezi a ballonkabátos.

– Természetesen. Miben segíthetek az uraknak? Csak nem a hirdetésre jelentkeznek? Itt az áll, hogy lehetőleg csinos, fiatal hölgy – nézek kérdőn a két férfira, miközben visszaadom a géppel írott A/4-es papírt.

– Ne humorizáljon! A rendőrségtől vagyunk. Balatoni százados, a társam Boross nyomozó. Bejöhetünk? – A ballonkabátos valami igazolványfélét lobogtat az orrom előtt, és egy határozott mozdulattal félretol az útjából.

– Csak tessék! Épp kérni akartam – mondom.

Alig tudok megkapaszkodni az ajtófélfában. Szorosabbra kötöm fürdőköpenyem övét és utánuk támolygok. Rendkívül másnapos vagyok, ráadásul keveset aludtam. A két férfi már a konyhában van. Ránézek a faliórára. Még csak negyed hét.

– Hol volt tegnap este? – kérdezi a másik. A dagadt.

– Mit akarnak tőlem? A barátaimmal megittunk néhány pohárral. Tegnap töltöttem a negyvenet. Volt egy kis iszogatás. – Egy esetlen mozdulattal hellyel kínálom őket. – Főzzek egy erős kávét?

– Hol voltak? – A dagadt leül, tollat és jegyzetfüzetet vesz elő.

– Itt nem messze a körút sarkán, a Zöld Takonyban. Illetve a Borharapóban, ez a rendes neve, csak mi hívjuk…

– Tudom, melyik az. Mikor jött haza? – vág a szavamba a ballonkabátos.

– Nem tudom. Fél egy körül, talán kicsit később. Éjfélkor zár a kocsma, még vettünk egy üveg bort, leültünk egy padra, dumáltunk. Aztán mindenki hazaindult. Esetleg a feleségem tudja. Még alszik.

– Majd megkérdezzük őt is. Hol van az a pad?

– Nem tudom pontosan. Itt van nem messze egy park. Valahol ott.

– Sokat ivott?

– Eleget. Mégis! Árulják már el, hogy mit akarnak tőlem hajnalok hajnalán?

– Van magának borotvája? – kérdezi a dagadt, miközben feláll, tesz néhány kört a konyhában és mindent alaposan szemügyre vesz.

– Persze. Mindenkinek van. – Végképp nem értem, hova akarnak kilyukadni. – Gyanúsítanak valamivel?

– Hozza ide!

Megvonom a vállam, felállok és a fürdőszobából kihozom a vadonatúj Remington villanyborotvát, amit most kaptam a feleségemtől születésnapomra. Még nem is borotválkoztam vele. A dagadt fenyegetően megindul felém, de a ballonkabátos egy kézmozdulattal megállítja.

– Csak ez van?

– Igen. A régit tegnap kidobtam. – Látom, hogy a ballonkabátos sokatmondóan ránéz a dagadtra.

– Megengedi, hogy kicsit körülnézzünk? Ha kell, hozhatok házkutatási parancsot, de a maga érdeke lenne, hogy mielőbb tisztázza magát. – A ballonkabátos széttárja a karját.

Újra megvonom a vállam és bólintok. A dagadt feláll, kimegy az előszobába. Hallom, hogy nyitogatja az előszobaszekrény ajtajait, majd benyit a wc-be és felkapcsolja a villanyt.

– Hol jelent meg ez a hirdetés? – kérdezi a ballonkabátos és előveszi kabátja zsebéből az összehajtott papírlapot.

– Hogy-hogy hol jelent meg? A „Pukkadjon meg!”-ben.

– Az micsoda?

– Egy vicclap. Én írom az apróhirdetés rovatot, többek között – mondom, miközben a dagadt visszajön a konyhába, leül és felírja, amit mondtam.

– Ide figyeljen! Magát feljelentették. – A ballonkabátos int a dagadtnak, aki újra feláll és a konyhaszekrény fiókjait kezdi nyitogatni. – A hirdetés miatt. Hogy el akarja vágni valaki torkát.

– Feljelentettek? Hát írni csak szabad.

Végre leesik a tantusz. A Simek. Ezt a svindlist! Még ki sem aludtam magam. A dagadt épp a konyhakéseket vizsgálgatja, mikor a feleségem megjelenik a hálószobaajtóban és kérdőn néz rám.

– Az urak a beretvás gyilkost keresik – közlöm vele. Most már biztos vagyok a dolgomban.

– A konyhaszekrényfiókban?

– Per pillanat. De vigyázz! Majd benéznek az ágy alá is. Meg a ruhásszekrénybe.

– Marha! – jelenti ki a feleségem és becsapja maga mögött a hálószobaajtót. Sosem volt humorérzéke.

Összeállt a kép. A Simek szórakozik velem. Valami halványan rémlik, hogy tegnap este beszélgettünk erről az apróhirdetésről. Mintha Simek azt mondta volna, hogy ez veszélyes játék. Nehogy valaki kihasználja a magas labdát. Esetleg én. Mint az „Elemi ösztönben”. Micsoda szemét alak! De hogyan tudta ilyen rövid idő alatt megszervezni az egészet? Úgy döntök, hogy kiugratom a nyulat a bokorból.

– Oké, fiúk! Jó vicc volt. Simeket csókoltatom. Bekaphatja. És ti is!

A dagadt becsapja az egyik fiókot és kioszt egy hatalmas pofont. Csak próbálok talajt fogni, kapkodok a kezeimmel, semmi. Mintha álmodnék. Nem jön a padló, megállt az idő. Valahonnan, nagyon távolról hallom, hogy a ballonkabátos rákiabál a dagadtra: „Boross, mit csinál?” Aztán érzem, hogy gyűrődik az arcom. Nincs fájdalom. Feltápászkodom, nézem a két férfit. Üres tekintettel merednek rám. Teszek néhány bizonytalan lépést és leülök az egyik székre. Most már ég az arcom, kezdek kijózanodni.

– Hát írni csak szabad? – dadogom.

– Azt igen. Csak épp az éjszaka átvágták a torkát egy lánynak itt, a parkban. Mielőtt meghalt, azt írta a véres ujjával  a padra, hogy jóképű, negyvenes. Először nem foglalkoztunk a feljelentéssel. Úgy gondoltuk, hogy csak egy vénasszony…

A ballonkabátos hirtelen elhallgat, a dagadt pedig úgy néz rá, mint aki rögtön lekever neki is egy pofont.

– Vénasszony? – kérdezem.

– Szóval! – folytatja a ballonkabátos. – Nem foglalkoztunk a feljelentéssel. Nincs mindenre időnk, pedig a maga neve, a címe ott állt feketén-fehéren. A feljelentő kézzel leírta ezt a hirdetést, alig tudtuk kisilabizálni. Végül megkértem az egyik kislányt, hogy gépelje le. Megtudtuk azt is, hogy maga itthon ül egész nap, nem csinál semmit, nők járnak fel a lakásba, mikor a felesége dolgozik. Ja, és hogy maga egy állatkínzó. A legrosszabb fajtából. Nos, ez állt a levélben. Aztán történt ez a gyilkosság. Jóképű, negyvenes. Nem érdekes? Mit gondol? Ráadásul egy köpésre a maga lakásától.

Zakatolnak a kerekek a fejemben. Miről beszél ez az ember? … Persze! A Maczákné. Ki más? Az a sárkány! A közös képviselő a földszinten. Mikor sepreget, az a kis vakarcs palotapincsi ott rohangál körülötte és ugat egyfolytában. Ilyenkor ki sem megyek a lakásból, zeng az egész lépcsőház. Olyan két hete már úton voltam hazulról, mikor Maczákné megjelent a seprűvel és a kutyával. Az a kis dög elkezdte a nadrágom szárát tépni és vicsorgott, mintha ő lenne a kardfogú tigris. Röhejes volt. Egy óvatos láb-billentéssel odébb tessékeltem, de úgy felkenődött a lépcsőkorlátra, hogy azt hittem, ott pusztul el. Csak feküdt és pihegett. Na, nem kellett több Maczáknénak. Rikácsolt, mint egy elmeroggyant papagáj. Hogy majd ő feljelent engem állatkínzásért. Megnézhetem magam. Persze, a kis dög már újra talpon volt és a fogait villogtatta. Morgott, mint egy megvadult mini bölény. Én, hülye! Odaadtam  a legfrissebb példányt a Pukkadjon meg!-ből Maczáknénak. Mondtam, hogy nem vagyok én rossz ember. Kinek kell az ilyen tortúra egy rosszindulatú vénasszonnyal? Még az apróhirdetés rovatot is megmutattam. Hogy ezeket írom én. Nagyon mulatságosak.

– A Maczákné? – nézek felvont szemöldökkel a ballonkabátosra.

– Ha már kitalálta, elmondom, hogy már beszéltünk is vele. Maga fél háromkor jött haza. Látta magát. Nem tud aludni. Az utcát lesi egész éjszaka.

– Ja. Van neki egy ilyen visszapillantó tükör felszerelve az ablakkeretre. Rosszindulatú boszorkány. – A dagadt tesz egy lépést felém, de a ballonkabátos felemeli a kezét.

– Ő azt állítja, hogy maga fél három előtt öt perccel ért haza és nagyon furcsán viselkedett. Mint aki ideges, zavart. Először a kapukódot akarta beütni, de a kapu nem nyílt. Maga leült a lépcsőre, nagyokat sóhajtott. Többször egymás után. Aztán a zsebében kezdett keresgélni, végül megtalálta a kulcsot. Körbenézett, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy nem követték-e, aztán feltápászkodott, próbálta nyitni az ajtót. A keze úgy remegett, hogy vagy öt percig tartott, mire végül az ajtó kinyílt. Ezt vallotta Maczákné. Most hallgatom.

– Akkor kezdjük elölről – mondja a ballonkabátos, mivel nem válaszoltam, és int a dagadtnak, aki leül a jegyzetfüzet mellé.

– Kikkel iszogatott tegnap. A neveket kérem.

– Simek Oszkár, ő viszi a „Be fogsz tojni” című rovatot. Rövid elbeszéléseket ír.

– Hány éves?

– Olyan hatvan valahány. Miért?

– Ezek szerint nem negyvenes, igaz? – néz rám furcsa szemekkel a ballonkabátos. – Tudja a telefonszámát?

– Persze. A mobilomban – felállok, körbenézek, keresem a telefont. – Az ingem zsebében szokott lenni. Legtöbbször.

Elindulok a nappaliba. Hol vannak a levetett ruháim? Bemegyek a fürdőszobába, a dagadt követ. A ruháim egykupacban a padlón, a fürdőkád mellett. Különös. A feleségem folyton panaszkodik, hogy állandóan szanaszét hagyom a gönceimet. Az ingem zsebében ott a telefon, visszaindulok a konyhába. A dagadt a fürdőszoba szekrényeit vizsgálgatja. Újra leülök, mire a számot előkeresem, a dagadt is megérkezik. Felírja.

– A többiek?

– Drakula, a rendes nevét nem tudom. Csak külsős a lapnál. Karikaturista, képregényeket rajzol. A számát nem tudom.

– Kora?

– Fiatal, tavaly végzett. – A ballonkabátos integet a kezével, hogy folytassam. – A harmadik Szigetvári Dezső.  Övé a „Malackodjunk!” rovat. Már nyugdíjas. A száma…

– Nem kell. Elvisszük a telefonját, a technikusok átnézik a hívásokat.

– Disznó néven találják. Tudja! Dezsőnek meg kell halni, a Tanúból.

– Maga olyan vicces fiú, igaz? – A dagadt idegesen dobol az ujjaival az asztalon.

– Akkor elmondom, mi lesz. – A ballonkabátos feláll és hátratett kézzel járkál fel-alá. – Egyelőre nem gyanúsítjuk semmivel, bár hozzáteszem, hogy ez az egybeesés elég különös. A fiatal lány miért írta, hogy jóképű, negyvenes? Ilyet senki nem ír, csak ha valahonnan tudomása van erről a hirdetésről. Maga azt állítja, hogy a hirdetés egy vicclapban jelent meg. Rendben van, beszélünk a szerkesztőséggel. Megtudjuk, volt-e valamilyen utóélete a hirdetésnek. Esetleg érdeklődött, vagy panaszt tett valaki. Valljuk be, elég morbid. Alá szokta írni az írásait?

– A lapban szerepel, hogy melyik rovatot ki csinálja.

– Van magának ebből az újságból itthon?

– Igen. A wc-ben van egy példány. A legutóbbi.

Felállok és elindulok az újságért. Egyébként is roppant idegesít, hogy a ballonkabátos mögöttem áll és a szék karfájára támaszkodik. A dagadt meg úgy vizslat egész idő alatt, mintha én lennék a hasfelmetsző. Mikor visszaérek, a ballonkabátos folytatja.

– Aztán gond van az időpontokkal. Fél három, vagy fél egy? Nem mindegy. A lányt két óra körül ölték meg. Valaki hazudik, vagy rosszul emlékszik. Vagy maga, vagy Maczákné. Kérdés, hogy az öregasszony miért hazudna? Nem tud a gyilkosságról. Nézze meg, hogy a felesége ébren van-e!

Elindulok a hálószobába. A feleségem a falnak fordulva alszik.

– Még alszik – mondom széttárt kézzel. – Tudja, altatót szed. Az előbb csak felriadt.

– Majd később beszélünk vele, mint ahogy az ivócimboráit is ki fogjuk hallgatni. Van a feleségének telefonja?

– Igen. Benne van a mobilomban Maca néven.

– Maca, meg Maczákné. Ez egyre szebb. – A ballonkabátos a fejét csóválja. – A ruhákat, amiket tegnap hordott, elvisszük a laborba.

A dagadt egy műanyag zsákot vesz elő a táskájából és int, hogy kövessem a fürdőszobába. Tartja a zsákot, én beledobom a kupacot. Egy zokni a padlón marad. A dagadt várakozóan néz rám. Lehajolok újra és azt is beledobom. Visszamegyünk a konyhába, az asztalról a mobilom és az újság is a zsákba kerül.

– Kabátot és cipőt is! – folytatja a ballonkabátos és elindulnak az előszoba felé.

– Kérem, csak ez az egy télikabátom van – tiltakozom.

– Nem lesz rá szüksége. Ne menjen sehova, amíg a dolog nem tisztázódik! A maga érdekében. A felesége sem. Az ő telefonján fogom hívni magukat, ha szükséges. Szombat van. Megoldható ez? – Széttárt karral bólintok. – Egyébként ezen a számon tud elérni, ha eszébe jut valami.

A számot felírja egy darab papírra és leteszi az előszobaszekrényre. A cipőt bedobom a zsákba, majd elkezdek a kabátom zsebeiben kotorászni.

– Mindent hagyjon ott, ahol van!

– De kérem! A pénztárcám, az irataim.

– Ne aggódjon. Mindent visszakap hiánytalanul. A rendőrségen nem tűnik el semmi.

– A rossz fiúk odakint vannak, igaz vicces fiú? – A dagadt meredten bámul rám. Nem állja meg, hogy ne tegyen megjegyzést.

–  Ne csináljon hülyeséget! Csak ront a helyzetén. Egyébként nem hiszem, hogy maga tette. Túl egyszerű lenne. Mindenesetre az ajtót kívülről lepecsételjük. Ha a pecsét megsérül, az bűncselekménynek minősül. Megértette? – kérdezi a ballonkabátos, majd búcsúzóul hátba vereget.

Becsukom az ajtót. Hallom, hogy valamit ráragasztanak. A fejemet csóválva indulok vissza a konyhába, hogy feltegyem a kávét. A feleségem pongyolában, kócosan áll a hálószobaajtóban.

– Megkérhetnélek, hogy máskor ne hozd ide az ivócimboráidat hajnalban?

Röviden vázolom neki a helyzetet. Azt is elmondom, hogy ne aggódjon, nem én vagyok a beretvás gyilkos. El kell magyarázzam, hogy írtam egy ilyen apróhirdetést, mert továbbra sem érti, hogy miről van szó. Soha nem mutatom meg neki az írásaimat. Nincs humorérzéke.

– Macika, te nem vagy normális! – közli velem, majd elvonul a wc-be.

Nem értem, pontosan mire gondol. A fejem még teljesen kába, jó lenne végre az a kávé. Kotorászok a konyhaszekrényben, keresem a kávét, mikor a feleségem újra megjelenik. Int a kezével, hogy üljek le, majd ő megcsinálja.

– Te! Tényleg rendőrök voltak ezek? Mutattak valami igazolványt?

– Mutattak, bár nem néztem meg rendesen. Akkor ébredtem, meg gyorsan is történt minden. Mire kezdtem magamhoz térni, már a konyhában ültek és kérdezgettek. Először azt hittem, hogy Simek küldte őket. Tudod! Megint valami ugratás. Aztán kaptam azt a pofont.

– Van egy másik lehetőség is. Ezek olvasták azt az idétlen hirdetést, kitalálták ezt a történetet, idejöttek és egyszerűen kiraboltak.

– Ha így lenne, honnan tudtak volna Maczáknéról? – töprengek.

– Talán az öregasszony panaszkodott valakinek. Elmondta, hogy fel fog jelenteni. Ezt nem tudod elképzelni? Mit is vittek el pontosan? Azt mondod, hogy a lakásban is járkáltak.

– Az értékeink a hálószobában vannak, ott nem voltak. Esetleg a wc-kefét elvihették. A budiba benézett a dagadt – mondom vigyorogva, de ettől a feleségem még idegesebb lesz.

– Ne hülyülj már folyton! Ez nem vicc. Elvitték a ruháidat, nem? Még mit?

– A bakancsomat és a télikabátomat. Meg a mobilt – erőltetem az agyam, hogy összeálljon a kép. Nehezen megy. – Meg a pénztárcámat. Az irataimat. A kulcsokat. A kocsikulcs – jut eszembe hirtelen és az ablakhoz szaladok. – A kocsi megvan – közlöm sóhajtva.

– Most még. Adtak valami papírt arról, hogy mit vittek magukkal?

– Nem adtak. Ez eszembe se jutott. – Most már nem vigyorgok, a feleségemnek igaza lehet.

– Mondom, hogy nem vagy normális. Ha gyanúsítanak, miért nem visznek be? Azt mondják, hogy maradjunk itthon, ha te vagy a beretvás, majd hintót küldenek érted, vagy mi? Szerinted ilyen egy rendőrségi eljárás?

– Honnan tudjam? Se rendőr, se bűnöző nem vagyok. Azt mondod, hogy álrendőrök voltak? Az egyik, az a százados felírta a telefonszámát egy cetlire.

– Hát hívd fel!

– És mit mondjak neki? Kérdezzem meg, hogy ő-e az az izé százados? Hogy is hívták őket? Mondták a nevüket, de nem emlékszem. Várj csak! A dagadtat Borossnak hívták. Azt megjegyeztem. Nyomozó. A másikat nem tudom. De mindegy is. Ha csalók voltak, nyílván nem a saját nevüket használták.

– Egyáltalán nem mindegy. Megtudhatnánk, vannak-e ilyen nevű rendőrök.

– Idehozom a papírt, hátha a másik odaírta a nevét is a szám mellé – mondom és máris indulok az előszobába. – Itt is van, Balatoni százados – lobogtatom diadalittasan a cetlit.

– Akkor a következőt csináljuk! Te elmész és rendbe szeded magad! Mennyit ittál tegnap? Úgy nézel ki, mint a … Mindegy, hagyjuk! Addig én felhívom a rendőrséget és megtudom vannak-e ilyen nevű emberek egyáltalán. Ha nincsen, feljelentést teszünk.

– De mégis, melyik rendőrséget hívod? Van kerületi, fővárosi meg még ki tudja. Melyik foglalkozik gyilkossággal? Ha volt gyilkosság persze. Ez is kérdés.

– Van központi számuk éjjel-nappal. Ezért rendőrség. Nem?

A feleségemnek megint igaza van. Megadom magam és elindulok a fürdőszobába. Azon töprengek, hogy miért vagyok én ilyen mamlasz. A kollégáim is mindig mondják. Semmilyen praktikai érzékem nincs, semmit nem tudok elintézni. Hosszasan csorgatom a vizet az arcomra, közben hallom, hogy a feleségem beszél valakivel a telefonban. Aztán borotválkozni kezdek az új Remingtonnal. Az legalább megvan. Mikor mindennel végzek, visszaindulok a konyhába. Az asztalon néhány zsömle, vaj és már ott illatozik a kávé is.

– Nem tudom, hogy jó hír-e, de létezik Balatoni százados és Boross nyomozó is a gyilkosságiaknál – néz rám a feleségem és a fejét csóválja. – Akkor legalább nem betörők voltak. Ennyit már tudunk. A fiatal lányról nem adtak felvilágosítást. Beszélni egyikkel sem tudtam, mert nincsenek bent, mobilszámot meg nem adnak ki. Te mikor jöttél haza tulajdonképpen?

– Csak nem gondolod? – Sértődötten a kávé után nyúlok. Kicsit keserű, de jól esik. – Fél egykor. Azt neked kellene igazolni. Te vagy az alibim. Meg az a három idióta.

– Én nem ébredtem fel, fogalmam sincs. Tudod, az altató. Sőt, azt hittem, hogy reggel jöttél ezzel a két ismeretlen alakkal. Hazudni meg nem kéne. Ráadásul nem tudom, mennyit számít egy hozzátartozó vallomása. Én elfogult vagyok. Gondolom. Hívd fel a cimboráidat! Úgy sem árt, ha beszélsz velük, mielőtt kihallgatják őket.

Felállok és keresem az ingemet, hogy elővegyem a telefont, mikor eszembe jut, hogy sem ing, sem mobil. Persze a feleségemnek nincs meg a munkatársaim száma. Miért is lenne.

– Hívd a tudakozót! Minden mobilos cégnek van tudakozója. Itt a telefon – mondja.

– Nem fog menni. Az újságíróknak titkos száma van. Aki aláírja a nevét egy cikkhez, vagy valamihez, az nem akarja, hogy folyton zaklassák.

– Akkor hívd fel Maczáknét! Az ő vonalas száma megvan. Ő a képviselő. Kérdezd meg, honnan veszi, hogy fél három volt!

– Az sem jó. Maczákné minden szombaton a lányához utazik vigyázni a gyerekre. Mert a nő szombaton is dolgozik. Mondtam már neked. Kovácstól tudom az első emeletről. Vele még szóba áll az a hárpia. Azt mondta Kovács, hogy ezt azért jó tudni, mert szombaton nincs veszély, hogy az a dög leharapja az ember golyóit. Ezt megjegyeztem.

– Jól van. – A feleségem megken egy zsemlét és a tányéromra teszi. – Együnk, aztán nyugodtan végiggondoljuk ezt az egészet. Nem egészen értem, hogy mi folyik itt.

Szótlanul eszünk már néhány perce, mikor érzem, hogy a fejem elnehezül. Talán az evéstől, vagy a tegnapi bulizástól, de mintha kezdenének lecsukódni a szemeim. Mikor jöttem én haza? Morfondírozom. Ha fél háromkor, akkor tényleg nagyon keveset aludtam. Lehet, hogy én vagyok a beretvás? Fut át az agyamon. Nem. Az kizárt.

– Te, szívem! Ledőlök egy fél órára, most nem tudok gondolkozni – mondom, és már indulok is a hálószobába.

Nehezen ébredek. Fekszem az ágyban és lassacskán előjönnek a gondolataim. Beretvás gyilkos, rendőrség, Simek, Maczákné. Hirtelen felülök és felkapcsolom az éjjeli lámpát. Ránézek az órára. Negyed négy. Kikászálódom az ágyból és a konyhába indulok. A feleségem az asztalnál ül, a mobiljába pötyög valamit.

– Mért nem ébresztettél fel? Történt valami?

– Nagyon is történt. – A feleségem szemei szikráznak, amikor megpillant. Harag, megvetés, félelem? Nem tudom eldönteni. – Először hívott a százados. Nem tudtalak felkölteni. Úgy aludtál, mint akit agyonvertek. Nekem mondta el, hogy a nadrágod zsebében találtak egy zsebkendőt, a kabátod belső zsebében pedig egy gyöngyháznyelű borotvát. Mindkettőn vérnyomok vannak. Hogy kitől származik, most vizsgálják. Ha egyáltalán emberi vér van rajtuk.

– De Macuska! – vágok a szavába. – Az lehetetlen. Nem értek semmit.

– Azért mondta el nekem – a feleségem most halálosan nyugodt arccal néz rám –, mert tudni akarta, hogy kérek-e védelmet. Nem kértem. Nyomatékosan közölte, hogy nem hagyhatod el a lakást. Én elmehetek, ha akarok, amíg alszol. Ne törődjek a lepecsételt ajtóval. Ki fog küldeni egy járőrkocsit érted. Egy táskába pakolj be tisztálkodó felszerelést, néhány személyes dolgot. Mondta. Bevisznek, amíg a dolog tisztázódik. A táskát összeraktam, ott van az előszobában. Ez körülbelül két órája volt, a járőr még nem jött. – A feleségem körömlakkot vesz elő a táskájából és megvető arccal kezdi a körmeit festeni. – Mondom a táskát összeraktam, de tudod mit gondolok? Hogy te szervezted meg ezt az egészet, hogy a haverjaiddal rajtam szórakozhass. Ez rád vall. Bosszúból a lánybuliért. Múlt hónapban. Mikor harminc lettem. Szemét vagy! Teljesen kiborultam, de most már rendben vagyok. Mindig a marháskodás, de ez azért erős. Valahonnan megtudtad, hogy van ilyen nevű két nyomozó és hagytad, hogy ezt én magam derítsem ki. Micsoda hülye vagyok! Gondolom, milyen jól szórakozott az az ember, mikor közöltem vele, hogy biztosan nem te vagy a beretvás gyilkos.

– De szívem! Csak nem képzeled? – próbálom megállítani a szóáradatot, de a feleségem folytatja. Szinte levegőt sem vesz.

– Ja! Nemrég telefonált Simek. A tudakozóból tudta meg a számomat, mert a te telefonod egész nap süket. Azt mondta, hogy kihallgatták. Üzeni neked, hogy nagyon megijedt, hogy őt is gyanúsíthatják, ezért elmondta, hogy tegnap este a kocsmában azzal dicsekedtél, hogy most nyugodtan elvághatnád egy fiatal lány torkát. – A hüvelykujját végighúzza a torkán. – Senki sem gondolná, hogy olyan bolond vagy, hogy egy ilyen hirdetéssel felhívod magadra a figyelmet. Épp ez lenne a tökéletes gyilkosság. Persze ő nem hiszi, hogy te tetted, de muszáj volt elmondani. Azt is vallotta, hogy nem tudja, mikor értél haza, mert mikor elváltatok, te beindultál a parkba pössenteni. Így mondta. Ők hazamentek, de lehet, hogy elaludtál egy padon és azért értél haza csak fél háromra. Nagyon be voltál rúgva. Állandóan ezt a fél hármat erőltették, ezért mondta. Mikor befejezte, elküldtem az anyjába és letettem. Hát ennyi történt és most már abbahagyhatod ezt a hülye játékot. Te részegen alszol, én meg halálra aggódtam magamat.

Leülök a konyhaszékre és megfogom a feleségem kezét. Nem tudom, hol is kezdjem. Nem áll össze ez az egész. Épp belefognék a mondókámba, mikor a mobil rezegni kezd az asztalon. A feleségem felveszi, majd megnyomja a kihangosítót és szótlanul átnyújtja nekem. Bemutatkozom.

– Balatoni százados. Ide figyeljen! Gondolom a felesége elmondta az eddigieket. Nem küldtem a járőrt, mert új helyzet állt elő. A vérnyomok az áldozattól származnak. A borotván ujjlenyomat nem volt, de ez nem jelent semmit. Viszont a nagykabátja egyik gombján megtaláltuk Boross nyomozó ujjlenyomatát. Annak nem lett volna szabad ott lennie. Saját szakállamra nyomozásba kezdtem. Kiderült, hogy Boross a Maczákné veje. Mikor a nyomozót kérdőre vontam, leütött és elmenekült. Már körözzük. Nem hiszem, hogy magához menne, de semmi sem kizárt. Boross labilis idegzetű, többször volt pszichológiai problémája, ezért fegyvert sem hordhat. Miután eltűnt, átvizsgáltuk az íróasztalfiókját. Adatokat gyűjtött magáról, azonkívül a telefonját is meghekkelte valaki. Boross több mint egy hete minden lépéséről tudott, minden sms-t, e-mailt olvashatott. Azért hívom, hogy figyelmeztessem. Ha Boross megjelenik magánál, be ne engedje! Ne álljon vele szóba! Gondosan zárkózzanak be, az ajtót barikádozzák el valamivel! Ahogy elnéztem, azon az ajtón csak az nem megy be, aki nem akar. A védelmükre kiküldök két rendőrt, már úton vannak. Engedjék be őket, ott maradnak, amíg Boross kézre nem kerül. Megértett? Ja, és ha megjelenne, azonnal hívjanak a megadott számon! Végeztem.

A feleségem kérdőn néz rám. Felállok és kimegyek az előszobába. Körülnézek. Hogy a csudába kell egy ajtót elbarikádozni? Fogalmam sincs, mindenesetre a két zárat ellenőrzöm. A lánc is be van akasztva. Már régen kellett volna hevederzárat felszereltetni. A feleségem sokszor mondta, hogy egyszer be fognak törni. Épp indulok vissza a konyhába, mikor megszólal a csengő. Majd kiugrik a szívem a helyéről. Aztán eszembe jut, hogy biztosan a rendőrök. A feleségem is kijön az előszobába és int, hogy nézzem meg ki az. Óvatosan kilesek a kukucskálón. Az ajtó előtt a dagadt áll, kezében egy borotvával.

– Boross – mondom a feleségemnek elcsukló hangon. – Hol az a telefonszám?

Rohanok vissza a konyhába. A telefon és a cetli az asztalon hever. Remegő kézzel próbálom beütni a számot, csak harmadjára sikerül. A telefon hosszasan csöng. Úgy érzem, hogy megbolondulok. Végre hallok egy kattanást.

– Nyisd már ki, te marha! – Ez a Simek hangja.

Mielőtt megszólalnék, már le is teszi. Visszamegyek az előszobába. A feleségem arcán valami különös mosoly, de ezzel most nem törődöm. Újra kilesek a kukucskálón. Az ajtó előtt Simek áll. A dagadt sehol. Épp az ajtót nyitnám, mikor belémhasít egy gondolat. Talán Simeket túszul ejtette a dagadt, így akar kicsalni. Hisz neki tudnia kell, hogy Simek a legjobb barátom. Résnyire kinyitom az ajtót, de a láncot fenn hagyom. Óvatosan kikandikálok. Mintha valami zajt hallanék az ajtó mellől, úgy látszik, hogy a megérzésem ez egyszer beigazolódott.

– Simek. Egyedül vagy? – kérdem halkan.

– Nem.

Már csapnám be az ajtót, mikor emberek ugranak elő a takarásból és hangos trombitálásba kezdenek. Ezt a svindlist! A munkatársaim a szerkesztőségből, döbbenek rá. Lassan kinyitom az ajtót. Simek elindul, a műanyag zsákot a cuccaimmal megvető ábrázattal a lábam elé dobja, majd mint egy római császár, felszegett fejjel bemasírozik a lakásba. A többiek egymás mögé állnak, megfogják az előttük álló vállát, és hangos énekléssel bevonatoznak a nappaliba. Alig tudok félreállni előlük. Mikor már mindenki bent van, óvatosan kielesek a lépcsőházba. A dagadt megy le a lépcsőn, a lépcsőfordulóban megáll és mosolyogva integet. A fejemet csóválva becsukom az ajtót.

Elindulok én is a nappaliba. A feleségem épp két hatalmas tálca szendvicset hoz be a konyhából. A többiek az asztalra pakolják az italokat, sós és édes süteményeket. Néhányan elindulnak a konyhába székekért és végül mindenki leül. Így sem jut elegendő ülőhely, a fiatalabbak letelepszenek a szőnyegre. Nekem meghagyják a fotelt az asztalfőn. Én is leülök és a kezembe temetem az arcomat, hogy összeszedjem a gondolataimat. Épp szóra nyitnám a számat, mikor a csengő újra megszólal. Összerezzenek és Simekre nézek. Vigyorog.

– Na, nyissad! Biztos a rendőrök jöttek meg.

– Hülye! – közlöm vele.

Elindulok az ajtóhoz és szélesre tárom. Az ajtó előtt a dagadt áll. Be akarom csapni az ajtót, de a lábát az ajtónyílásba teszi és elkezdi nyomni befelé. Végül ő győz.

– Ne haragudjon a pofonért, túl nagyra sikeredett. Fájdalomdíjul hoztam.

Azzal a kezembe nyom egy üveg pezsgőt és elindul a lépcső felé. Most nem fordul meg. Becsukom az ajtót és beakasztom a láncot is. Ki tudja? Talán lesz még valami meglepetés?

A nappaliban tapsorkán fogad, ahogy belépek az ajtón a pezsgősüveggel a kezemben. Mélyen meghajolok és visszaülök a fotelba. Körbejárnak az üvegek, mindenki tölt magának. Lassan kezd összeállni a kép.

– Nem is tudtam, hogy ilyen remek színész vagy. Még humorérzéked is van – nézek a feleségemre. Ő is vigyorog. – Azért egy-két dolog még nem áll össze.

– Ha egyáltalán összeáll valami – mondja Simek. – Halljuk a te verziódat!

– Odáig megvan, hogy altatót tettél a kávémba – nézek ismét a feleségemre. – Hogy kivonj a forgalomból. Ne kavarjak itt egész nap. Nem beszéltél senkivel telefonon. Legfeljebb ezzel a hülyével – mutatok Simekre. – Minek is kellett volna? Mikor felébredtem, elküldted Simeknek az sms-t, hogy kezdődhet a második felvonás. Néhány dolgot azonban nem értek. Mi van, ha reggel nem ébredek fel a csengőre? Akkor ez a két pofa itt csenget délig?

– Nem két pofa – javít ki Simek. – Két remek amatőr színész, régi barátaim. Azonkívül gázsit is kaptak. Sokba fáj nekünk a te negyvenedik születésnapod, drága barátom.

– Egyébként nem is ébredtél fel – veszi át a szót a feleségem. – De ez benne volt a pakliban. Tudjuk, hogy nem bírsz ellenállni egy kis balatoni bornak. Tegnap sem tudtál. Nem tudom, figyelsz-e? Balatoni százados és Boross nyomozó. Mikor hazajöttél és elaludtál, felkeltem. Nem vettem be altatót, mert akkor az egész móka kútba eshetett volna. Összeszedtem a ruháidat, hogy ne kelljen minden egyes darabot úgy összevadászni. Az ingedet például a wc-ben találtam meg. A telefont a konyhában, a radiátor alatt. Aztán kinyitottam az előszoba- és a hálószobaajtót, hogy a csengő hangosan szóljon. De így sem ébredtél fel. Vagy öt percig rázogattalak, mire valamelyest magadhoz tértél.

– Minden meg volt szervezve, öregem! Már egy hete készülünk a bulira – mondja Simek, miközben újra teletölti a poharamat. – Esélyed sem volt. Te akkor kelsz és akkor fekszel, mikor mi mondjuk. Annak az altatónak például hozzávetőleg nyolc óra a hatása. Azonkívül fogadj el egy jótanácsot sokat tapasztalt barátodtól! Ne mesélj el minden piszlicsáré részletet magatokról boldog-boldogtalannak. Szerinted kitől tudjuk, hogy Maczákné fel akart jelenteni a kutya miatt, hogy egész éjszaka nem alszik, a visszapillantót lesi, hogy pont szombatra kell időzíteni, mert akkor nem tudod kérdőre vonni. Veszélyes dolog ez. Vigyázz, nehogy egyszer valaki kihasználja! Vagy, hogy ideje lenne hevederzárat felszereltetni, például.

– Már intézkedtem. Hétfőn jönnek – mondja a feleségem, rám néz és megemeli a poharát.

– Értem én – csóválom a fejemet. – De mi van, ha ellenállok? Ha például nem adom oda a cuccaimat az álrendőröknek?

– Te, Macika? Ne nevettess!

– Egy kis emberismeret – folytatja Simek. – Fogadom, hogy még mindig nem tudod, hogy az a telefonszám, amit kaptál, az én számom volt. A százados barátunk már régen otthon nézte a meccset, mikor szóltam neki, hogy itt az idő. Felhívott a saját mobiljáról, aztán néhány perc múlva te hívtál a megadott számon. Ami persze itt brummogott a lépcsőházban. Na, de hagyjuk a részleteket! Inkább ünnepeljünk! Tessék, itt az ajándékod. Szerencsés ember vagy. Két napon belül kettőt kapsz.

Egy gondosan becsomagolt dobozkát tesz elém az asztalra, rajta egy összehajtott üdvözlőkártya. Először a kártyát nézem meg. Fogadd szeretettel a Pukkadjon meg! szerkesztőségétől, hogy mindig eszedbe jusson ez a kis tréfa. Ez áll rajta és az összes kolléga aláírása. Már sejtem, mi lehet a dobozban. Lassan kicsomagolom, hadd higyjék, hogy fogalmam sincs semmiről. Ez a kis öröm nekem is jár. Egy gyöngyháznyelű beretva.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

4 hozzászólás van ehhez: “A beretvás gyilkos”


  1. Izgalmas, jópofa történet, örülök, hogy nincsenek ilyen barátaim! Ugye, István?

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2019. március 1., 18:46
  2. Jót szórakoztam az írásodon, kedves István.

    Hozzászóló: Kisslaki László | 2019. március 7., 11:34

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés