– Megetetted a fiút, András?
– Meg, nagyságos tiszt úr.
– Ne tiszt urazz engem! Tudod, hogy nem vagyok tiszt. Soká elvoltatok.
– Soká. Evett, mint a farkas. Már azt hittem, kipukkad. Egyszercsak leborult az asztalra, még a kanál is a kezében maradt. Olyan jóízűen hortyogott, nem volt szívem felkölteni. Aludt vagy másfél órát. Rossz bőrben van ez a gyerek.
– Ne locsogj annyit! Az úristen sem érti ezt a sváb karattyolást. Eredj a dolgodra! Te meg hordd el magad, míg jókedvemben vagyok!
Az őrparancsnok tett egy fenyegető lépést a megszeppent kisgyerek felé, aki melléhez szorította a kezében lévő, félig penészes kenyércsücskét, majd botjára támaszkodva gyorsan elsántikált. A két katona sokáig nézett utána. Az őrparancsnok inkább szánalommal, társa inkább megvetéssel.
– Ez a gyerek már három napja itt sündörög. El kellett volna zavarnom, mikor először megláttam. Rá is förmedtem, persze egy szavamat sem értette. Leült ott, a fa alatt és csak tartotta a markát. Te, Franzl, ebből baj lesz!
– Nincs benned egy kis együttérzés? Nézd milyen rongyos, hogy sántikál! – Az őrparancsnok megcsóválta a fejét.
– Te vagy a főnök, Franzl! De ha megtudják, hogy beengedted, minket főbe lőnek. Szigorú parancsot kaptunk, hogy a szokásosnál is éberebbek legyünk.
– Nem a te dolgod. Ha megtudják, majd kimagyarázom. Be vagy tojva egy kisgyerek miatt? Lefogadom, hogy még nyolcéves sincs.
⁎
Az öreg idegesen járkált fel-alá a füstös konyhában. Hallotta, ahogy az eső veri az ablaktáblákat, a szél egyre erősebben cibálja a vén diófa ágait az udvaron. Kilesett a piszkos ablaküvegen át. Majdnem sötét volt már. Leült a durván faragott asztalhoz és a pipáját kezdte megtömni, mikor hangos nyikorgással nyílt az ajtó.
– Megjöttem, Miska bácsi!
– Végre, Ferkó! Már azt hittem, valami baj van.
– Ma sikerült. Bejutottam. – A kisfiú letámasztotta botját az ajtófélfa mellé és odasántikált az asztalhoz. Levette csuromvizes, szakadt kabátját és leült. – Sietni kell, Miska bácsi!
– Halljam! Mit végeztél?
– Egy katona megsajnált. A kapuhoz hívatott egy András nevű embert, aki bevitt a konyhára és enni adott. Miután gyorsan ettem pár falatot, kértem ezt az Andrást, hogy hadd beszéljek Márton bácsival. Azt mondtam, hogy rokonom és tudom, hogy ő itt a főnök. A konyhán.
– Rokonod is. Szegről-végről.
– No, aztán előkerítették Márton bácsit, aki olyan örömmel ölelt magához, mintha legalábbis már látott volna valaha. Mindenkit elzavart a dolgára, majd bevezetett a kamrájába. Odaadtam neki a rajzot, amit maga csinált, Miska bácsi, de ő csak a fejét rázta. Azt mondta, hogy nem lehet úgy, ahogy megbeszélték. Megmutatja, hol az alagút bejárata, de nekem kell bemenni. Ő nem ér rá, sok a dolga és feltűnne, ha sokáig oda volna. Majd azt fogja mondani, hogy elaludtam a kamrában, amíg bent leszek. Ha végeztem, csak menjek be nyugodtan a konyhába és dörzsölgessem a szemeimet.
– Nem látott meg senki? Ezért még számolok Mártonnal. Egy gyereket? Hát miért nem megy éjszaka, vagy holnap? Neked csak a papírt kellett volna odaadnod és elhozni az üzenetet.
– Nem lehet. Azt mondta, hogy már ácsolják a bitófát. Holnap reggel hatkor meglesz a kivégzés. Akasztani fogják őket.
– Akasztani? Azt a keserves… Hát a golyót sem érdemlik meg?
– Így mondta Márton bácsi. Aztán adott egy lámpást, amit nem fúj el a szél és bementem. Sok járat van, de majdnem mind beomlott. Megjelöltem az elágazásokat, hogy visszafele merre kell menni. Tettem oda egy nagy követ, hogy megismerjem az utat ma éjszaka is.
– Te? Na arról szó sem lehet. Mit mondjak özvegy édesanyádnak, ha bajod esik?
– De rossz a térkép, Miska bácsi. Nézze! Itt nem úgy van. Itt se. A kijárat, amit találtam pedig egész máshol van. Amire Miska bácsi emlékszik, beomolhatott.
Az öreg felállt az asztaltól, a gyertya lángjával meggyújtotta a pipáját és lassan az ablakhoz sétált. Hosszasan nézett kifelé, mintha csak nappali világosság lenne odakint. Még az úristen is ellenünk van! Gondolta, ahogy hallgatta a szél egyre erősödő zúgását és az eső hullámokban érkező, korbácsütésszerű csapkodását az udvar kiszáradt földjén. Hónapok óta nem esett. Még ez a vihar is, csóválta a fejét. Percekig nézte ráncos arcának tükörképét az ablaküvegben, ahogy vonásai a gyertyaláng libbenéseinek megfelelően hol eltorzultak, hol kisimultak. Pont úgy, mint a lelkében viaskodó gondolatok. Megfordult, odament a fűtetlen kemence mellett kuporgó kis, sárga tacskóhoz és megsimogatta a hátát.
– Gyilkost magaddal viszed! Nem ugat, nem csavarog el és bárhonnan hazatalál. Mit mondott még Márton?
– Mikor végeztem az alagútban, visszamentem, ahogy a lelkemre kötötte Márton bácsi. Azt mondta, hogy ha nem tud elszámolni a koldusgyerekkel, akkor nagy baj lesz. Nehogy eszembe jusson a kijáraton át meglógni. Dehogy jutott volna eszembe. Bementem a konyhába, volt nagy kiabálás. Az az András úgy veszekedett Márton bácsival, hogy azt hittem, összeverekszenek. Hogy hagyott engem aludni és mit fog ő mondani az őrparancsnoknak. Hogy mi tartott ilyen soká. Aztán valahogyan megbékéltek és Márton bácsi a kezembe nyomott egy serclit. Nagyon vigyázz rá! Hogy holnap is legyen mit ennetek Miskával. Kicsit penészes, de még ehető és nem fogja senki elvenni tőled. Ezt mondta.
Ferkó előhúzta a kenyeret a vizes kabátja zsebéből és az asztalra tette. Az öreg forgatta jobbra-balra, majd két ujjával kiszedte a kenyérbelet, vele együtt egy darab papírt.
– Mondd Ferkó! Mi áll a papíron? A szemem már nem a régi, sötét van. Úgy látom, nem írás.
– Egy rajz. Hosszú vonal, mellette fekete és piros keresztek. Kétoldalt. Nem értem, Miska bácsi.
– Hány fekete, hány piros.
– Tizenhárom fekete – számolgatta ujjaival hosszasan Ferkó. – És sok piros. De…
Az öreg egy kézmozdulattal megállította a kisfiút. Újra megtömte a pipáját, rágyújtott, majd felállt és odament Ferkóhoz. Kezét a vállára tette. Pattintott az ujjával, mire a kutya odaszaladt és felugrott Ferkó ölébe. A kisfiú dermedt tagjait elöntötte a kutya testének melegsége. Megsimogatta Gyilkos hátát és kérdőn nézett az öregemberre.
– Most nagyon figyelj rám, kisfiam! – Az öreg vett egy mély lélegzetet. – Kimész a Csálai erdőhöz! A Zádorlak felé vezető úton menj! Vigyázz, ne lásson senki! Talán ez az ítéletidő mégis a segítségünkre lesz. Ne a hídon menj! Ott mindig vannak katonák. A gázlón. Most nem veszélyes, bár örvénylik. Nem mély. Ahogy eléred az erdőt, beindulsz a fák közé! Mész előre! Valahol ott várnak az emberek az indulásra. A jel két bagolyhuhogás, aztán csend, aztán megint kettő. Fülelsz! Ha nem kapsz választ, mész tovább! Gyilkos a segítségedre lesz, kiszagolja az embert. Engedd, hogy vezessen! – Az öreg hátrébb lépett, megcsóválta a fejét, majd odament az ablakhoz és csípőre tette a kezét. A gyertyaláng most még hevesebben táncolt az ablaküvegen.
– Ez most nagyon fontos, Ferkó! – fordult vissza az öreg. – Mikor rájuk találsz, ezt fogod hallani. Állj, egy lépést se! Hány fiókát láttál a fészekben? A válaszod. Tizenhárom biz’ az. Aztán add oda nekik Márton papírját és vezesd el őket az alagút bejáratához! Mutasd az utat nekik a várban lévő rejtekajtóig, de ne menj be velük. Várd meg őket ott, az alagútban! Lehet, hogy lövéseket fogsz hallani, ne törődj vele! Csak várj! Mikor visszajöttek, vezesd el őket a kijárathoz és mondd meg, hogy a megbeszélt helyen, a Maroson várom őket a dereglyével. Ha úgy érzed, hogy túl sok idő telt el, indulj el visszafelé nélkülük! Remélem, szerencsével jársz! A kijáratnál elválsz tőlük és Gyilkossal hazajöttök! A többit már ők tudni fogják. Ígérd meg, kisfiam, hogy így lesz!
Az öreg újra pattintott az ujjával, a tacskó leugrott Ferkó öléből és nagy, meleg szemekkel nézte a kisfiút. Ferkó felállt, magára kanyarította átázott kabátját és újra megsimogatta a tacskó hátát. Szó nélkül az ajtóhoz indult, kezébe fogta a botját, majd kinyitotta az ajtót. Még egyszer visszapillantott az öregre, aki kemény tekintettel nézett a szemébe. Ferkó megfordult és elindult a vaksötét, viharos éjszakába. Gyilkos követte. Az ajtó becsukódott és az öregember vén, száraz szemeiből egy-egy kövér könnycsepp gördült alá.
⁎
– Skandallum, Schwarzenberg! Skandallum! – ordított magából kikelve az ifjú Ferenc József császár. – Hogyan tud megszökni tizenhárom tábornok az aradi várbörtönből a kivégzésük előtti éjszakán? Miért nem tudtunk mi arról az alagútról? Ezt mondja meg!
– Tudtunk róla, felség. Be is robbantottuk az összes kijáratot évekkel ezelőtt.
– A tények azt mutatják, hogy nem mindet. Az egész világ rajtunk röhög. Látta már ezeket? Naponta jönnek. Még egy hónap sem telt el, de már mindenki erről beszél. – A császár idegesen püfölte mutatóujjával az előtte heverő levélköteget. – Gratulálok! Csak így tovább! Ezt Izabella írja, a spanyol királynő. Van még néhány. Folytassam?
– Felség, ennél nagyobb baj is van. A magyarok ismét mozgolódnak. Ma reggel kaptam a legfrissebb jelentéseket. Majdnem az összes magyar tiszt újra dezertált és katonáival elindult Magyarország felé. És már nemcsak a katonák, hanem a polgárok és parasztok is fegyvert akarnak fogni. Eddig ez az ország megosztott, széthúzó volt. Ezt ki is használtuk.
– Ugyan már Schwarzenberg! Majd csapataink, Miklós cár segítségével, újra rendet csinálnak.
– Nem hinném, felség. A cárnak van elég baja. Ráadásul nem értett egyet ezekkel a megtorlásokkal. Hírforrásaink szerint Miklós kijelentette, hogy felséged becsapta és ezért nem kívánja tovább az osztrákokat támogatni. A helyzet komoly. Magyarország most veszélyes ellenfélnek tűnik. Ha ezek egységesen kiállnak a nemzeti ügyükért, akkor nagy bajban leszünk. Futótűzként terjed egy jelszó, ami az embereket valahogyan összekovácsolja. A bice-bóca semmitől sem fél! Így hangzik.
– Ez mit jelent?
– Fogalmam sincs. Talán az országukra vonatkozik. Engedelmével távoznék, felség. Államügyek.
Schwarzenberg herceg felállt, mélyen meghajolt és a kijárat felé indult. A császár megvárta, hogy a miniszterelnök becsukja maga mögött az ajtót, majd az ablakhoz ment. Kezeit a háta mögött összekulcsolta és hosszasan nézte a Schönbrunni kastély gyönyörű parkját.
Hozzászólások